Végre tavaszi hangulat! Az erdő alján lilulnak az ibolyák. Nyergelek és szívdobogva indulok, merthogy sutyiban, önmagam előtt sem beismerve, végzetes és eltökélt céljaim vannak. De még titkolom, önmagam előtt is. Nehogy meggondoljam magam. Azzal áltatom és altatom a tudatom, hogy csak egy klasszikus kis tavaszi kiruccanás lesz. Semmi több! Ne aggódj! Dehogy aggódok (még el sem indultam, és máris gombóc van a torkomban)!
A valóságban viszont, el szeretnék végre bánni a Kahlenbergről zuhanó Südtiroler-Trail utolsó, konok szakaszával is. Tudniillik, mint korábban már megszellőzetettem, a Südtiroler-Trail három szakasza közül az utolsóban van egy meredek rész, ahol még le kényszerültem szállni. A terep igényei (vagy inkább csak az optikája) még túlmutattak tudásomon. Egy tisztásról, egy eső-kimosta keskeny és mély bevágás szakad be jó meredeken az erődbe.
Na, de ez, kérem alássan, a múlté! Juhé! A nagy mutatvány sikerült, összeszedve minden bátorságomat megcsináltam. A Südtiroler-Trailt ezzel véglegesen is kivégeztem. Nincs többé mumuskodás! A Trail egésze az enyém! Aztán, hogy ehhez mennyivel járult hozzá az újdonsült e-bringám megnövekedett tömege (alacsonyabb súlyponttal), azt nem tudom megítélni. Tény, hogy lehet vele teperni, árkon-bokron át, megy, vágtat, mint egy igazi terepjáró.
Sztefano-Space 
Nagy-nagy gratuláció. Mindenkinek megvan a saját mumusa, és csak akkor léphet túl rajta ha szembenéz vele. Na, ez jó nagy közhely lett. 😀
Köszönöm Attila. A megfogalmazás lehet bár közhely, de csak a szavak szintjén. A valóságban mindez, távol áll a közhelyektől. Nekimenni, megküzdeni azzal, amitől tartunk és főleg felmérni, hogy meddig terjednek képességeink, meddig lehet azokat még nyújtani, esetleg úgy, mint a rétestésztát. Ha visszanézek, egész életem ilyen kisebb-nagyobb buckákon át vezet. És amíg vannak efféle céljaink, addig fiatalok maradunk, legalábbis lélekben. Ha már csak megfakult albumok képeit nézegetjük, tudhatjuk, a vég már beintett és közel.