Már jócskán benne voltam az előrehaladott korban, amikor egy utazás során az egyik munkatársam felhívta a figyelmem az autópályáról jól látható patyolat fehéren szikrázó Schneeberg látványára. Tulajdonképpen nem nagyon tudtam, mit kezdjek vele és nem igazán voltam képes osztozni vele a maradéktalan rajongásában. Hegy? Mire jó az?

Miután az addig eltelt cirka 40+ évemben, egészen ritkán, akkor is csak inkább képeslapokon láttam hegyeket, nem tudtam mit kezdeni ezzel a kategóriával. Ráadásul gyermekként, első valamirevaló találkozásom a hegyekkel, negatív élményekkel lett terhes. A Tátrában nyaraltunk és bizony a felfelé kaptatásban semmiféle élvezetet nem találtam. Inkább utáltam. Rövid felvillanásként hatott gimnáziumi éveim során a sítanfolyam, ahol sikerült valamelyest elsajátítanom a lesiklás művészetét. De mivel ez a sport nekünk, annak idején drága volt, a jó felszerelés gyakorlatilag megfizethetetlennek számított, az ezzel kapcsolatos felemelő élmények az évtizedek során elfonnyadtak, feledésbe merültek. Mindezek a dolgok aztán, csak az utóbbi másfél évtizedben mentek át egy csodálatos metamorfózison.

Közben megkedveltem a hegyekkel kapcsolatos irodalmi alkotásokat is. Különösen most, hogy bizonyos sajnálatos körülmények miatt nem kísérhettem el Attilát Nepálba, a Himalája tövébe. Volt ebben a tartózkodásban vegyesen minden, többek között a magassági betegséggel kapcsolatos félelmeim. Hogy tudniillik most jóval a hatvanon túl tegyem ki magam az 5000 méter feletti ritka levegőnek. Fiatal és edzett hegymászók, akik elérik a Khumbu jégfolyam alsó végében levő Everest alaptábort 5300 méteren, is gyakran panaszkodnak az ezzel kapcsolatos rosszullétre (olvastam). Nos, nem szívesen köttetném magam egy jak hátára, esetleges gyengélkedésem orvosolandó, hogy oxigénnel dúsabb régióba szállítson.

Attila Tengbocheban

Marad tehát a virtuális térben való találkozás a nagyon magas hegyekkel és Attila élményeivel. Elsőnek felidéztem a 2015-ben készült Everest című amerikai filmet, mely egy 1996-ban megtörtént tragédiát visz filmvászonra. Egyszer már ugyan láttam, de akkor valahogy nem hatott meg, na persze az odaveszettek felett érzett őszinte sajnálaton kívül. A mostani alkalommal viszont, mivel képben voltam, már maga a helyszín, illetve a környezetet ábrázoló felvételek is magukkal ragadtak. Az Everest, a Lhotse, Nuptse hármasa, amint körbe zárják a Khumbu völgyben aláhömpölygő jégfolyamot (lenti kép).

A filmben akadnak persze kritikára érdemes részletek, de gyakorlatilag, utólagos utánjárásom alapján, viszonylag hűen adja vissza az eseményeket. Az egyik dolog, amit már mások is felróttak, hogy az igazi hős, aki három életet mentett meg egymagában, a filmben csak egy jelentéktelen mellékszereplő. Pedig az orosz-kazah alpinista, Anatoli Boukreev önzetlen segítségét és páratlan hősiességet az Amerikai Alpesi Klub, 1997-ben a legmagasabb kitüntetéssel, a David A. Sowles Memorial Awarddal jutalmazta. Sajnálatos fintora a sorsnak, hogy Boukreev csak két héttel ezután, 1997 karácsonyán, az Annapurna déli oldalán kioldódott lavinában lelte halálát. Na de persze már 2015-ben sem lehetett egy hollywoodi alkotásban egy orosz a hős, aki ráadásul amerikai életeket ment.

Az eseményekben, mint turista résztvevő Jon Krakauer, írt gyorsan könyvet (Into thin Air; In eisigen Höhen), melyben nemcsak hogy nem méltatja eléggé Boukreev magatartását, hanem azt sugallja, hogy a kazah hegymászó önző magatartása volt a szerencsétlenség egyik oka. Ez annál is inkább felháborító, mert miközben maga Krakauer, a tragédia éjjelén hálózsákjában rettegett az életéért, Boukreev (lenti képen) az elemek tombolása közepette, viharban, hóban, mély mínuszfokokban, sötétségben, négy (sic!) egymást követő mentő akcióra vállalkozott szálegyedül. Sem az expedíciót segítő serpák közül, sem senki más nem akadt, aki merte, vagy tudta volna vállalni Bokreevvel együtt az eltévedtek felkutatását, mentését.

Boukreev ezután, az író Weston DeWalt (The Climb/Der Gipfel) segítségével tisztázta a dolgok menetét és megjelentette könyvét, ami válasz Krakauer rágalmazásaira. A könyv objektivitását főleg annak köszönheti, hogy Boukreev saját meglátásain és elbeszélésén kívül, szóról-szóra visszaadja a résztvevők tragédia utáni, az alaptáborban magnóra mondott észrevételeit. Ezek a részek dőlt szedésű betűkkel vannak kiemelve. Boukreev változatát több dokumentumfilm is támogatja, példának okáért itt van mondjuk ez az angol nyelvű 36 perces összefoglaló 1996 Everest Tragedy, Who is to blame?

Puhatestűekről szólva, nem is annyira Jon Krakauerre gondoltam, hanem a Mountain Madness túraszervező iroda másik vezetőjére, Neal Beidlemanra (a harmadik az odaveszett tulajdonos Scott Fischer volt). További információkra vadászva a neten, ráakadtam Beidleman két évvel ezelőtti nyilatkozatára, melyet a Mill House Podcastnak adott. Aki nem ismeri az idevonatkozó részleteket, azt hihetné, Neal Beidleman a titokzatos, szerény, rettenthetetlen hős, mindenek megmentője, akiről ez idáig igazságtalanul alig-alig volt szó. Nem tudni mi lelte a pasast, de egyszerűen tarthatatlanul fényezi magát, féligazságokat költ, itt-ott egyenesen hazudik.

A társalgás majdnem kizárólag Krakauer könyve mentén megy végbe. Sem a riporter, sem Beidleman nem tartja fontosnak megjegyezni, hogy létezik a Weston DeWalt-féle könyvváltozat is. Ez nem vet jó fényt a beszélgetésre. Beidleman azt állítja magáról, hogy a déli nyeregben (South Col) eltévedt csoportot neki egymagának sikerült visszavezetnie a sátortáborhoz. Ez az állítás két hazugságot is tartalmaz, az első, hogy a viharban, váratlanul, néhány másodperce felszakadt és kitisztult ég alapján a fiatal Klev Schoeningnek sikerült a Lhotset beazonosítva tájékozódnia, és végig ő volt az, aki átvette a csapat feletti gyámságot. Nealra sajnos nem lehetett számítani, mint azt a megmentettek elmondásából tudni lehet. A két részre szakadt csapat másik három tagját pedig Anatoli Boukreev mentette meg.

A riporter kérdésére, hogy valóban Boukreevet lehet-e okolni a tragédiáért (mint azt Krakauer teszi), kitérően válaszol. Elmondja bár, hogy Rob Hall és Scott Fischer halála Boukreevtől független okok miatt következett be, de nem próbálja tagadni a sugallott vádat. Ez annál is inkább zavarba ejtő, mert Boukreev közeli barátjának számította Beidlemant. Ezen felül 1994-ben Beidleman kizárólag Boukreev segítségének és személyes támogatásának köszönhette a Makalu sikeres megmászását (olvasható Boukreev visszaemlékezéseit tartalmazó könyvben: Above the Clouds; A felhők felett).

Boukreev emléktábla az Annapurna tövében (a forrás: Von Fmd953 – Eigenes Werk, Gemeinfrei, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=9042600)

“A hegyek nem stadionok, melyekben valamiféle sportteljesítményt kellene bemutatnom, a hegyek számomra katedrálisok, ahol a vallásom gyakorlom”