Talán érdemes pontot tenni a németek prófétájáról, William Toelról szóló korábbi híreim végére, mivelhogy ténykedését, saját belátásából, ő maga fejezi be. Feladja. Mostani, utolsó, németországi előadássorozata, turnéja, a búcsú jegyében zajlik. Még egyszer, utoljára megpróbálja életre kelteni a teljesen degenerált és retardált német szellemi elitet (Der deutsche Geist). Még egyszer és utoljára megpróbálja a haza szeretetének fontosságára felhívni hallgatósága figyelmét. Rámutat a család, mint a társadalom legalapvetőbb építő elemének és a szabadságért folytatott küzdelem fontosságára, valamint arra, hogy a német nép, hasonlóan a Mózes könyvében leírtakhoz, rabságban sínylődik, azzal a különbséggel, hogy az egyiptomiak itt, helyben vannak.

Tulajdonképpen nem tudni, hogy korábbi ígéretével ellentétben, miszerint mindaddig a németek oldalán kíván maradni, míg ki nem vívják függetlenségüket, miért hagyja most mégis a kiválasztott nemzetet a saját sorsára. Vajon azért, mert belátja, hogy sem a német kulturális elitnek, sem a német népnek nincs jottányi esélye a szellemi felemelkedésre a szabadságra, avagy mert meggondolatlan jövendölései nyomán (a 40 nap megpróbáltatásai) szavahihetősége teljesen odaveszett. Úgy is mondhatnánk, hogy önmagát tette lóvá, miközben elárulta azokat, akik bíztak benne. Ez nagy hiba volt. Nos, szerintem mindkettő, de a nyomósabb ok az utóbbi lehet. Aki ilyen ordas tévedés áldozata, az bizony jobb ha belátja, hogy mondandójának nincs többé alapja, szavahihetőségé elveszett, nulla.

Csak  találgatni lehet, mi az ami katasztrofális levitézléséhez elvezetett, mivelhogy a narratíváját nemcsak színrelépésének elmúlt három évében, hanem már jóval előtte kidolgozta és azt fokozatosan építgette. Gondoljunk csak a Constanzes Kind című könyvére (megjelent angolul és németül), mely korábban született és mely egészen mellbevágó történetet mesél el. Sokaknak kiverte a biztosítékot. Nekem is. Nem lehet tehát ráfogni, hogy hűbelebalázs módozatban, meggondolatlanul rohant a vesztébe.

A szálak bizonyára összefonódnak a Bogár László által is gyakran hangoztatott „nem létező”, a harmadik szintre helyezhető sötét, szellemi erő ténykedésével, mely történelmi rendszerességgel és következetesen dobja el a dekadenssé vált világbirodalmakat. A jelen impérium sem kivétel, közelebb áll bukásához, mint fénykorához, napjai leáldozóban. Lehet Toel is tudta, vagy tudja, hogy ez a fejlemény, mely méltán rengeti majd meg a világot, a küszöbön áll, csak a pontos dátumában tévedhetett. Mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, és mert valószínűleg jó okai lehetnek annak, hogy a birodalom végórái mégis kitolódnak, miközben a tényszerű végkifejlet bekövetkezte kétségen kívüli.

Néhány politikus és geopolitikai csoportosulás is mintha tudatában lenne eme változásoknak, hogy tudniillik, hamarosan újra osztják a lapokat. Paul Craig Roberts, írásaiban gyakran csépeli az orosz haderő határozatlanságát és bénázását, mellyel szükségtelenül kitolja a kegyetlen eseményeket, ahelyett, hogy nagy elszántsággal, határozottan előre törve, végre pontot tenne rá. Ám meglehet, Roberts nem tudja azt, amit a Kreml, Bogár, és már mások is megsejtettek. Hogy tudniillik az idő nekik dolgozik.

Az impérium bukása magától megoldja majd a kérdéseket. Nos, aki nem teljesen woke és vak, maga is láthatja (már amennyiben a megfelelő, objektívebb forrásokra hagyatkozik), hogy a változások efféle szelei egyre erősebben fújdogálnak. Bogár legutóbbi videójában (CPAC, avagy a nyugat alkonya…) felteszi a költői kérdést, vajon ki lesz az új Gorbacsov, aki majd hozzá hasonlóan levezeti a temetést, gondoskodik arról, hogy ama „nem létező” által eldobott birodalom pusztulása ne okozzon világégést, és a változás a lehetőségek szerint viszonylag rendezetten menjenek végbe?

Utóirat: az elmúlt 500 év birodalomváltásai ciklusát Ray Dalio, az ismert amerikai üzletember, milliárdos magyarázza el: Principles for Dealing with the Changing World Order by Ray Dalio