Előző bejegyzésem kapcsolódni látszik Bogár látszó legutóbbi monológjához, melyben azt kérdezi, kimaradhatunk-e egy estleges harmadik világháborúból. Eközben említést tesz, két nagy nemzeti katasztrófánkról, és a világ jelenlegi eldurvulása miatt, egy végzetes harmadik bekövetkeztétől óv. Mert tudniillik, ha ama világháborús konfliktusokból (30 éves háború, illetve 1. világháború), melyek elvezettek Mohácshoz, majd pedig Trianonhoz, sem voltunk képesek kimaradni, akkor vajon milyenek lehetnek jelenlegi esélyeink? Merthogy eme kibontakozóban lévő harmadik, akár önálló államiságunk és létünk záróakkordja is lehet. Úgymond egy pont a mondat végén.

Ez annál is inkább így van, mert a transzatlanti nyugatnak, nyilvánvalóan, csak útjában vagyunk. Sikerült nekik ezt a középeurópai régiót az egyensúlyából úgy kibillenteni és szétszabdalni, hogy nemzetiségi alapon, a felek, némi csekély késztetés árán, bármikor egymás torkának eshessenek (divide et impera). Ennyit érnek a tartós és igazságos békéről regélő Wilsoni elvek. Na, de, mint kifejtettem, és ez lenne jelen bejegyzésem aprócska lényegi mozzanata, hogy az ellenkező oldal, a Valdai stratégák klubja sem lát bennünk sok fantáziát. Nem igazán számítunk fennmaradásra, avagy bárminemű stratégiai megfontolásra érdemes népnek. A jövőnket illetően (ama két korábbi katasztrófa viszonylatában), a mindenkori nemzeti hatalmi elit, inkább csak rossz és még rosszabb választások tárházából válogathat.