Kicsit pironkodva számolok most be B. Attilával megejtett villanybiciklis túránkról, tudniillik azután, hogy jól lehúztam a műfajt. Akkori megállapításaimat viszont nem vonom most sem vissza, ezek mind-mind érvényesek. De mi van akkor, ha a barátod is vesz egy ilyen járgányt, és kalandra invitál, miközben az én bringám gyártója is végre elismeri, hogy jogtalanul vádaskodott (a költségeimet takaró vásárlási utalvánnyal kártalanított). Ezzel megszűnt ama pszichikai akadály, mely gyakorlatilag egy éven át, visszatartott az „elektromosságtól”.

A megtett táv (Thallern [GPS: 48.051317, 16.295], Baden, Helenental, Augustinerhütte, Zobelhof, Hirschenkreuz, Hoher Lindkogel, Sooßer Lindkogel-alatt, Haselweg, Helenental, Siegenfeld, Gaaden, Anninger, Anninger-Trail, Thallern) 61 km, 1470 m szintemelkedés bruttó 6:30 óra alatt (nettó 4:40 óra)

Nos tehát, ha már van villamos rásegítésünk, akkor tervezünk egy olyan gatyarohasztó körutat, amit enélkül, éppenséggel akár meg is lehetne tenni, csak éppen extrém edzett fizikum szükségeltetne hozzá (ami nekem nincs). Mint kiderül, villannyal is beleadunk anyait, apait, különösen az elején, amikoris még nem tudjuk, hogy a fejenként rendelkezésünkre álló 750 Wh elég lesz-e a végéig.

Thaller borház parkolójából indulunk tehát, Gumpoldskirchen/Guntramsdorf borvidéken át. Szőlőtőkék végtelen sorai övezik utunkat. Később áthaladunk a Badenen, a történelmi császárvároson, majd az első bécsi vízvezeték viaduktja alatt érkezünk a Helenentalba, a Schwechat patak partjára. Mindeddig gyakorlatilag nulla a villamos fogyasztásunk, spórolva a művi energiákat a későbbiekre.

Egy jó darabon aszfalt bicikliúton tekerünk továbbra is kenyérgázon a patak partján, árnyékos, áldott hűvös erdőkön át, majd az Augustinernütte alatt megkezdjük a Hoher Lindkogel ostromát. Széles erdészeti utakon, alapgázon (azaz az első villamos fokozatban) kezdjük be-begyújtogatni az eddig még álmosan szendergő elektromos motorokat. A felfelé vezető szelíd erdészeti utat, három helyen vágja át egy-egy úgynevezett „power-uphill-trail”. Nos ezek azok a szakaszok, melyeket combizommal, kenyérgázon, gyakorlatilag lehetetlenség leküzdeni. Itt természetesen rákapcsolunk és a villamos rásegítés ellenére is teljesen kifulladva érkezünk abba a kilátóba (fenti képen), ami már csak egy karnyújtásnyira van az Eisernes Tor vendégháztól.

Indulástól számítva cirka két óra elteltével érkezünk a vendégház napsütötte kerthelységébe. Terebélyes, árnyékot adó fák alatt (fenti képek) pihenjük ki a sikeresen leküzdött első szakasz fáradalmait. Miután elköltjük ebédünket is, folytatjuk a rázósabb részek felé. Ereszkedés jön a Lindkogel délkeleti gerincén, ami szerény véleményem szerint is megüti az S2-es szintet. Úgy látom, B. Attila csak most jön igazán elemébe, mert minél meredekebb és durvább a lejtő, annál határozottabban és gyorsabban vágtázik nyaktörő tempóban lefelé. Nos, ez túlmutat saját szerényre szabott tudásomon. Próbálok valamelyest túltenni önmagamon, aminek csúfos bukás a vége. A kezdeti ijedtségből felocsúdva, természetesen az első gondolatom, hogy ép maradtam-e? Elégedetten nyugtázom, hogy a sisak megvédett egy fejsérüléstől, tudniillik regisztráltam a koccanását a sziklán. Némi horzsolással, könyökön, térden, csípőn, megúszom. A lényeg, hogy folytathatom az ereszkedést. Immár óvatosabban, és ahol kell, inkább tolom lefelé.

Gond nélkül érkezünk tehát vissza a Helenentalba. A kérdés, hogy jöhet-é az Anninger, avagy inkább lazán vissza a kezdetekhez? Mint ez már oly sokszor megtörtént, ráhagyom magam a tudatalattimra, mely automatikusan terelget tovább a megtervezett úton. Ismét aszfalton hidaljuk át a Lindkogeltól az Anningerig vezető összekötő szakaszt. Gaaden falunál rátérünk a végső felszökésre. Nagyon jól gazdálkodtunk a villannyal, még rengeteg tartalékunk maradt, immár nem kell vele spórolni. Az erdészeti út egyik szerpentinjénél, a célbefutás elött, pihenünk még egy utolsót (fenti képek). Indulástól számítva 5 óra elteltével érkezünk az Anningerház teraszára (lenti képek).

Az Anningeren ismét tartunk egy ivó-szünetet. Még cirka 50%-on vannak az akkumulátoraink, tehát az utolsó, szinte pazarló Anninger ostrom ellenére is túlteljesítettük elvárásainkat. Az Anningerről egy nagyon kellemes, könnyűnek számító (már akinek) S1-es single trail ereszkedés következik. Bruttó hat és félóra elteltével vagyunk ismét a kiindulópontban. Remekbe szabott túra volt ez a mai. A bukást leszámítva, szinte minden tervszerűen bejött. Az útvonal, az időjárás kegye, a vendégházak, minden! Amennyiben hasonlóan takarékosak vagyunk, az akkumulátorok akár 2500 m szintre is elegendő teljesítményt képesek tárolni. Köszönöm Attilának, hogy társam volt ezen a nyaktörő vállalkozáson. Nélküle, minden bizonnyal nem vállalok be egy ilyen megerőltető távot. Remélem lesz folytatás, a tervezetek máris megszülettek.