Évekkel ezelőtt láttam egy furcsa fogadalmat tett fakírról készült fényképet. Egyik kezét a magasba emelve ült. Szent elhatározása értelmében már legalább egy évtizede ilyen pózban élt és a fenntartott kéz immár csak egy csonk volt, mely időközben elvesztette eredeti funkcióját. A fakír, miután „eredményesen” leküzdette szervezete fájdalommal jelentkező tiltakozását, már nem is érzékelte a végérvényesen megbénult végtagot, mely immár akarva akaratlanul állandóan ott lebeg a feje felett. Kora és lokalitása szelleme értelmében, a fakír abban a biztos és megnyugtató tudatban tengette életét, hogy valami egészen rendkívülien nagy és nemes dolgot cselekedett. Csak nekünk tűnik lehetetlennek, természetellenesnek és teljesen abszurdnak az, amit művelt.
A civilizáció minden egyes történelmi korszakának volt és meg is van a maga fix ideája, mely gyakran olyan mélyen vág bele társadalmak és egyének húsába, hogy esetenként tán nagyobb fájdalommal járna megkérdőjelezésük és eltávolításuk, mint elviselni a gúzsba kötöttség tüneteit. Avagy ki vállalná magára a fakír esetleges felvilágosításának nem éppen áldott szerepét?
Más példa okáért, volt egy korszak, amikor az inkvizíció teljesen normális hétköznapi megnyilvánulásnak tűnt. Aztán ott van a rasszizmus, mely annyira része volt a fehér telepesek mindenkori Amerikájának, hogy Martin Luther Kingig alig kérdőjelezték meg jogosultságát. Abszolút normális és elfogadott hétköznapi viselkedési minta volt a „for white only” (csak fehéreknek). A náci Németországban ez az alapvető ideológia még ennél is körmönfontabban és elferdültebben árnyékolta be Európát. Csak az ária típusú ember számított.
A jelenben, mi „felvilágosultak”, csodálkozunk, vajon hogyan élhettek ilyen szörnyűséges eszmei rabigában az emberek. Miféle elvetemült hatalom keríthette hatalmukba gondolkodásmódjukat? És persze jön a megkönnyebbült sóhaj, mi már mindezeken túl vagyunk – állítja Kultúra Anya. Azt is mondja, hogy ma már szerencsére ezeknek a méltatlan és helytelen ideológiáknak a fejlett nyugati stílusú demokráciákban nincs helyük és mindenki szentül abban a meggyőződésben ringatja magát, hogy a jelenségek maradéktalanul eltűntek a történelem sötét süllyesztőjében. Mert mi ugye szabadok és felvilágosultak vagyunk, és mi minden kétséget kizáróan azonnal észrevennénk, ha ilyen gyalázatos helyzet állna elő… Te is hiszel ebben ugye? Pedig a minta, ami végigkísérte a civilizáció évezredeit nem változott, csak időnként átalakul, mutál, minduntalanul más formában születik újjá. Itt-ott kifinomul, máskor tudományos köntöst ölt magára, hogy a színfalak mögül annál hatékonyabban fejthesse ki hatását.
A fix ideák lehetnek lokális, vagy globális jelenségek. A különbségre érdemes rendkívüli figyelmet fordítani, hiszen lokális fix ideákat általában könnyű észrevenni. Elég, ha egy más tájegység, ország, vagy földrész szemszögéből vizsgáljuk a dolgokat, amint azt a fakírral tettük.
Egy más nagyon jellemző lokális fix idea például az osztrák hivatalos politika részéről kétségbeesetten és nagy elszántsággal ellenzett atomenergia. E lokális agyficamot azért könnyű észrevenni, mert miután a világ rájött, hogy a nyakán az energia- és az olajkrízis, na meg a széndioxid kibocsátásából származó környezetszennyezési ártalmak, már nem lehet lemondani ennek az alternatív energiaforrás alkalmazásának az újraértékeléséről. Ausztria nagy könnyedséggel elérhette volna el a kiotói protokollban megszabott értékhatárokat is, ha lenne legalább egyetlenegy működő atomerőműve (lásd Zwentendorf). Csökkenés helyett mintegy 30%-al növelte a tonnákban kifejezett széndioxid kibocsátását. A minden elképzelésen túl inkompetens zöldekkel karöltve abszurdnál abszurdabb ötletekkel próbálják helyreállítani a kínosan negatív egyensúlyt. Többek között import biomasszából nyert „ökológiai” olajkeverékkel, mely természetesen kiirtott esőerdők helyén telepített ültevényekről származik.
Az egyes lokális abszurditások felfedése tehát nyilván jól működik mindaddig, amíg a fix ideák maguk is ragályként el nem terjednek az egész világon, illetve hát a világ azon részén mely úgymond még számít. Mert megszoktuk, hogy vannak a világnak olyan csücskei is, melyek egyáltalán nem számítanak. Esetenként sajnálatos, hogy ezeken a teljesen „idegen” területeken megrázó tragédiák és katasztrófák történnek, de azok akár a Marson is lehetnének, az sem lehetne távolibb.
Szóval, ha a hivatalos propagandán felcseperedett átlagosztrák nem veszi észre, országa atomenergiához fűződő, mára abszurddá vált viszonyát és érthetetlennek tartja egy sor olyan állam pálfordulást, melyekkel korábban még egy tálból cseresznyéztek (pl. Németország), akkor azon sem lehet csodálkozni, hogy globális fix ideákat szinte lehetetlen első látásra észrevenni. Azt viszont egyáltalán nem lehetne állítani, hogy a hamis szuggesztiók teljesen érzékelhetetlenek lennének, és semmi esélyünk sem lenne felfedésükre. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a világ sorsának egyre kritikusabb állapota sok-sok kortársunkat késztette okozatkeresésre és a csendben meglapuló, de sorsunkat abszolút értelemben is irányító korszellemek felfedésére.
Példának jó okáért itt van három videó, mely különböző látószögekből nevezi meg a kor igazi szellemeit, melyek meglétét legalább olyan természetesnek tartjuk, mint a fakír a béna kezét. Ám ez a globalizált szellem mégis sokkal ártalmasabb a legrettenetesebb csernobili katasztrófánál is, mert az élet közössége, a fenntartható élet ellen irányul ezen a bolygón. Mindhárom dokumentumfilm külön-külön is megérdemelne egy-egy önálló fejezetet vagy naplóbejegyzést.
Az első film címe A pénz mint adóság (Money as Debt), a kanadai Paul Grignon mintegy 47 perces profi-alkotása. Közérthető aprólékossággal mutatja be a pénz valódi mivoltát és szerepét a gazdasági életben. Paul Grignon saját bevallása szerint is már egészen korán gyanúsnak találta a pénz körforgását övező homályt, mígnem a sors úgy hozta, hogy egy baleset után munkanélküli lett és ötletszerűen elkezdett főmunkaidőben azzal foglakozni, ami mindig is érdekelte. Megalapította a Moonfire stúdiót és képzőművészettel, festészettel, digitális képalkotással, videózással kereste kenyerét. Ezáltal lehetősége nyílt arra, is hogy utánajárjon és felfedje azt a mechanizmust, mely a pénzpiacot és világgazdaságot irányítja és uralja. Aki már látta a Zeitgeist című dokumentumfilm harmadik részét, az ebben a filmben újabb bizonyítékot talál az ott nagy vonalakban felvázolt tényekhez. Paul Grignon hat hónapig, naponta esetenként 16-20 órátdogozott művén. Ezzel óriási szolgálatot téve azoknak, akik pontosan szeretnék tudni, kik a civilizáció vérszívó parazitái és ingyenélői. A film arra is világos választ ad, hogy honnan származik az állandó gazdasági növekedés sarkalló kényszere, ez az egész világot átfogó és megmételyező magatartás. A film honlapja itt található http://www.moneyasdebt.net/, megnézni, letölteni ingyen is lehetséges. A film mottója egy Woodrow Wilsontól, az Egyesült Államok 28. elnökétől származó idézet (saját fordításomban): Amióta politikával foglakozom, alkalmam nyílott szembesülnöm az Egyesült Államok legnagyobb vállalkozói és kereskedői bizalmas nézeteivel, melyekben félelmeikről vallottak. Tudták, hogy valahol a háttérben létezik egy olyan jól megszervezett, különösen körmönfont, vigyázó, mindennel összefonódott, teljes és mindent átható hatalom, melyről elítélően még ők is csak suttogva mertek beszélni.
A második dokumentumfilm A hogyan tovább (What a way to go), melynek figyelemfelkeltő alcíme így szól: Élet a birodalom utolsó napjaiban (Life at the end of empire). A film a kultúránkba észrevétlenül begyűrűzött önpusztító életvitel teljes visszautasítása és a jelen tényeivel, brutális realizmussal ölre menő szembenézés. A mondanivaló egy egyébként boldog, átlagos, középosztályba tartozó fehér amerikai ébredésnek a történetébe van beleszőve. Látszólag nincs semmi oka a nyugtalankodásra, hiszen élete Kultúra Anya szép forgatókönyve szerint alakult – vagy talán mégse? Hirtelen észreveszi, hogy egyre több globális méretű jelenség veszélyezteti gyermekei és családja jövőjének alakulását. Sőt, arra is rájön, hogy lényegében az élet egész közösségének a léte forog kockán, miközben az általános és hivatalos politikai szuggesztió altatózenét játszik és figyelemelterelő bódítószereket hint az éterbe. A filmalkotás külön érdekessége, hogy megszólalnak többek között Daniel Quinn, Derrick Jensen és a blogosok társadalmában jól ismert Ran Prieur.
A harmadik dokumentumfilm a cseroki (Cherokee) indiánok kitelepítésének igaz történetét dolgozza fel, címe a Könnyáztatta ösvény (The Trail of Tears). Erről már szóltam 2007. májusi blogomban, de a DVD-t csak az idén rendeltem meg és most nemrég néztem meg. A film az 1830 és 1838 közötti időszak krónikája. A narrátor a hitelesség kedvéért ősei nyelvén szólal meg (angol feliratok), de elmondják véleményüket történészek és néprajzkutatók is. Hogy az időben könnyebben el tudjuk helyezni a cseroki nemzet tragédiáját, néhány utalás a párhuzamosan zajló magyar történelmi eseményekre:
· 1830-ban jelenik meg Széchenyi István Hitel című munkája, az USA-ban Jackson elnök aláírja azt a gyalázatos törvényt, mely az indiánokat törvényen kívül helyezi.
· 1838. március 13. – Wesselényi Miklós, az árvízi hajós
· 1838, meghal Kölcsey Ferenc, az USA-ban a könnyáztatta ösvény megpróbáltatásaiban odavész a cseroki nemzet két generációja, múltja és a jövője. A vándorlás végcéljába ugyanis sem az idősek sem pedig a fiatalok nem érkezhettek meg, mert útközben mind odavesztek, a cseroki nemzet egynegyede.
Sztefano-Space 