Bugyonencia

Közzétéve 2008-12-10 | Szerző: Sztefanó

 

A betevőért folytatott küzdelemben lassacskán elvérzik ez a napló. Pedig micsoda haszontalanság tíz tizenkét órákat tölteni a monitor előtt és püfölni a billentyűket. A naplóm bármely két sora – szerény véleményem szerint – több értéket képvisel annál, amit standard, muszáj-nekifeszüléssel, naponta hivatalból leteszek az asztalra. Egyébként is a szoftverfejlesztés és az azt övező limlom képviseli az egyik leghaszontalanabb tudást. Ezt elég könnyen meg lehet indokolni.

A dolog lényege abba rejlik, hogy a szoftver valójában nem is tudomány, hanem inkább tartozik a művészetek kategóriájába. Ahogy a festészetben, szobrászatban is alkalmaznak bizonyos technikákat, úgy igaz ez a programozásra is. Ha ezt úgy általában elismernék, akkor nem is lenne vele semmi bajom. Csakhogy ezt radikálisan és "by default" tagadják, alkalmazóit jobbára az építészekkel, mérnökökkel, technikusokkal együtt rangsorolják. Pedig egy programfejlesztő sajnos fényévnyire van a reáltudományoktól.

Vegyük, példának okáért mondjuk a betont, ami nem csak felhőkarcolók építéséhez szükséges. Ha ez az alapanyag az év és az idő valamely napján mondjuk A (cement), B (víz) és C (kavics) komponensekből tevődik össze akkor bizonyos arányokat és ismert folyamatokat betartva mindig azonos keménységű, szilárdságú és teherbírású betont lehet készíteni. Nem így a mágikus kódolás világában. Ott ugyanis ilyen szabályok nem léteznek, nem is voltak és tán nem is lesznek soha. Ha mondjuk mégis létezne a betonhoz hasonlítható alapanyag, akkor az nem lenne mindig szürke és szilárd, hanem két-háromévente cserélné a színét és az állagát. Egyszer lenne kicsit puhább, máskor fekete, aztán meg inkább rugalmasabb, piros vagy üvegszerű és lehet később naranccsá változna. Nem is biztos, hogy állandóan A, B és C hozzávalókból kellene készíteni, hanem ez is négy- ötévenként módosulna. Ha a nyolcvanas években még klasszikus (A, B és C) anyagokból kellettek szürke betont készíteni, akkor később ez F, R és W komponensekre módosult illetve mára a narancsbetonhoz teljesen nyilvánvaló, hogy inkább C, H, N és M adalékok szükségeltetnek. Nem tudtad?

capturethebrainpower_Olyan ez a szoftver-világ mint egy virtuális bugyonencia, akarom mondani bugyuta konferencia, amelyre ellátogat mondjuk egy mesebeli orvos, aki az egyetemen még jól megtanulta, hogy a szív a mellkasban dobog. Belgyógyászunk beül meghallgatni a „key-notet” mert ez ugye roppantul jól hangzik, és ott kisokos nagyfejűek elmesélik neki, hogy az ugyan még igaz, hogy a szív a mellkasba való, de hamarosan olyan emberek fognak születni, akiknek meg lesz cserélve az agyuk és a szívük. Tudniillik rengetegen halnak meg fejsérülésben. Ha viszont az agy helyett ott fenn a szív dobog és az agy a bordák védelmében gondolkodhat, akkor tizenegy egész huszonöt század százalékkal lehet több emberi életet megmenteni.

Ezen elgondolkodik bölcs szakorvosunk és máris rendel magának olyan egészen friss kiadású lexikonokat, amelyekben az ilyen új típusú ember leírása található. Dörzsöli is a kezét és előre élvezi, hogy milyen pofát vág majd a konkurens rendelőben dolgozó kollega, aki erről az egetverő újdonságról még nem is hallott, és akihez egy szép napon esetleg beállít az agyszívű, szívagyú csodalény.

Belgyógyászunk, mivel mindig is úttörő volt a szakmájában, elégedetten utazik haza. De mit ad Isten, egy szép napon bekopogtat hozzá egy páciens, aki hasfájásra panaszkodik és az ultrahangos vizsgálat során kiderül, hogy neki már az agya nem a koponyájában van, hanem a seggében, mert az, hogy a mellkasba kerül, csak a béta verzió volt. Közben aztán kiderült, ott elég szoros neki szegénynek és ezért lejjebb helyezték. Másik nagy előny, hogy a belek viszont a mellkasba kerültek és ez nagy újítás, mert akkor rövidebb lehet a nyelőcső, ami egyben csökkenti a TCO-t (Total Cost Ownership)…

Na bummmm….

Computers and Internet Kategória | Hozzászólás

Végre megjelenik B története magyarul

Közzétéve 2008-11-26 | Szerző: Sztefanó

 

B-tort Örömhír. Már ilyen banális apróságnak is örülni tudok. Képzeld, egyszerűen csak egy könyv, amit nem én írtam, nem is én fordítottam, de még csak a megjelenését sem segítettem – a hír mégis jólesően melenget. Ráadásul csupa szokatlan, furcsa, már-már megdöbbentő, sokkoló, sőt, bizonyos szubjektív nézőpontból tekintve egyenesen megbotránkoztató, amit állít. Le sem merem írni – olvasd el Te magad. Előzetesben csak, annyit, hogy az író, Daniel Quinn (Izmael) megfellebbezhetetlen logikával és egy lebilincselően izgalmasra kerekített detektívtörténet kulisszái közepette felfedi a fátylat egy régi hiedelemről azon vonatkozásban, hogy pontosan kit, vagy mit is kell az egyház szempontjából az igazi Antikrisztus jelzőjével illetni. Nem utolsó sorban pedig mégis miért adhat okot a bizakodásra nemcsak az egész emberiségnek hanem az egész élő természetnek is, eme Antikrisztus megjelenése.

Katalizátor kiadó: http://www.katalizatorkiado.hu/ 

Uncategorized Kategória | Hozzászólás

Minden relatív

Közzétéve 2008-11-19 | Szerző: Sztefanó

 

Szoktuk mondogatni, ha valamilyen nézőponttal nem tudunk azonosulni és beszélgetőpartnerünket sem kívánjuk megsérteni, hanem helyette ilyen módon szerényen utalunk a hangoztatott nézet szubjektív mivoltára. Pedig ennek a relativitáselméletnek vannak számunkra, két lábon járó gondolkodó biológiai lények számára mégis egészen nyilvánvalóan abszolútnak tekinthető határértékei. Hiszen meglátásainkban és felfogásunkban nem az Univerzum hatalmas és végtelen volta az a viszonyítási pont, melyhez életünk minőségét szabni kéne, és ami nyilván sok ordító otrombaságot is némán eltűr. De hol van az a valódibb, emberi léptékű koordináta rendszer, melyhez igazodnunk kéne? Ha egészen pontosak akarunk lenni, ugyan igaz, hogy minden relatív, de az is, hogy döntéseinkben nem hagyatkozhatunk egy a képzetünk számára megfoghatatlan viszonyítási pontra.

Egy kicsit olyan ez a kérdés, mint a matematika meg a fizika látószögeiből történő vizsgálódás. Az egyik nagyon jól elboldogul a végtelenekkel és a matematikusoknak szemük sem rebben, amikor olyan számok sorairól elmélkednek, melyek számjegyei száma is esetenként a végtelent közelíti. Nem így a valós, tapintható, érzékelhető világ tulajdonságaival foglakozó tudomány, mely a teljességgel lehetetlen állapotok megjelölésére bevezette a sokkal tekintélyesebben hangzó szingularitás fogalmát. Ha tudniillik a vizsgálódások során valamely fizikai mennyiség nagyágára nézve végtelenül kicsiny, avagy végtelenül nagy szám jön ki, a háttérben nyilvánvalóan baklövés vagy elméleti hiányosság húzódik meg. Mint például ama nevezetes fekete lyukak esetében, mert tudniillik jelenleg a fizika nem képes megválaszolni a kérdést, hogy mi is történik az eseményhorizont mögött a fekete lyuk belsejében. Egyelőre ott tartunk, hogy ott szingularitás van (jól hangzik nemde?) azaz végtelenül sűrű anyag gyakorol végtelenül nagy gravitációs erőt mindenre, azaz, halvány gőzünk sincs róla, miféle folyamatok játszódhatnak le a fekete lyuk közepében.

Ha tehát valami állandóan és feltartóztathatatlanul egy irányban változik, az a matematika szerint a végtelen egyik vagy másik pontjára kerül, míg a fizika szerint egy meg nem határozható, le nem írható állapotba, melyről azért annyit tudunk, hogy jelenleg semmiféle emberi elképzelésünk sincs róla. Milyen megnyugtató, ugye? A fizika tudománya törvényeivel egészen erős és áthághatatlan határokat állított fel világunk felépítésére vonatkozólag. Ha még egy lépést teszünk visszafelé az egészen hétköznapi, emberi viszonyítási rendszer felé akkor ezek a korlátok sokkal érezhetőbbé és láthatóbbá válnak. Ki tudja, mégis mi lehet az oka annak, hogy mi úgy viszonyulunk hozzájuk, mint egy megszállott matematikus. Mindaddig, amíg nyomban vesztünket nem leljük, tudomást sem veszünk róluk. Hogy miről beszélek? Például a már említett növekedésről, mely olyan erős keretekbe szabta hétköznapi „buzinesszaszjuzsual” gondolkodásunkat, hogy fel sem tűnnek az ordító, destruktív és veszélyes ellentmondásai.

Tapasztalatból tudjuk például, hogy ha állandóan emeljük a gyújtós hőmérsékletét, akkor előbb vagy utóbb meggyullad és lángra lobban. Azt is tudjuk, hogy a kávé cukor nélkül sokaknak nem ízlik, de ha egyre több kockát pottyantunk a csészébe, akkor hamarosan így is élvezhetetlenné válik. Ha a rák megjelenik a szervezetben és az immunrendszer nem képes az állandó szaporodást meggátolni, akkor kialakul a gyógyíthatatlan tumor, ami végül is halálhoz vezet. Persze a rákos sejtek szempontjából, mert ugye minden relatív, előtte még „csodálatos” építészeti alkotások alakulnak ki a beteg testben (lásd a képeket) melyek megcsodálására rengeteg sejt utazik és érkezik, majd a példából tanulva áttétek keletkeznek, hogy eleget tegyenek sérült génjeik parancsának, mely a kizárólagos növekedést tekinti elfogadhatónak és szigorúan követendőnek.

 

breast-cancer

cancer

Olvasóim persze már sejtik, mire célzok. Elvégre tudhatnánk már, felnőtt és történelmi tapasztalatokból tanult fejjel, hogy az anyagi és ezen belül is a fizikai, biológiai világ tipikus egészséges fejlődést biztosító sablonja inkább hasonlít állandó rezgéshez, egy hullámmozgáshoz, csúcsokkal és völgyekkel tarkítva, semmint az egekig magasztalt állandó jellegű lendületes növekedéshez. Gondolkodtál-e már ezen? És gondolkodtak-e azok, akik úgymond elhívatva érzik magukat megoldani a világ jelen bajait, mint mondjuk a G20 elitcsapata.

Csodálkozni már semmin sem tudok. Mert ha ugye, valamely tüdőlebeny falán összeülnek a ráksejt kormányfők megtárgyalni, hogy ugyan hogyan lehetne megküzdeni azzal a döbbenetes ténnyel, hogy amíg a múltban könnyedén ment új csodapaloták és architektonikai egységek felépítése, addigra ez mostanra komoly nehézségekbe ütközik, mert kimerülőben a források, a vérben már alig van tápanyag és kevés az oxigén is. Ezért aztán, kisokos fejüket összedugva, úgy akarják kikúrálni a kórt, hogy egy gazdasági élénkítő csomagterv keretében új, gigantikus méretű tumor-torony létrehozását határozzák el, melynek alapjait a hasnyálmirigy irányában teszik le. Persze innen tekintve nehéz lehet észrevenni, hogy a beteg már vért köp és csak alig hallhatóan piheg, amint az oldalára kötött palackból az orrába vezettet, műanyag csövön át áramlik be az oxigén.

Pedig arról igazán nem lehet beszélni, hogy a rák, jelen esetben nem tudná, mit tesz. Paul Grignon, A pénz mint adósság (Money As Debt) című kisfilmje egészen érthető bizonyítékokat tár elénk és azt is elmagyarázza, hogy Egyesült Államokba és a „fejlett” nyugati világban olyan nagy mennyiségű adósság halmozódott már fel, amit eleve fizikai lehetetlenség visszafizetni (szingularitás – sic!). Ha valami csoda okán minden rendelkezésünkre álló anyagi értéket az adósságállomány visszafizetésére fordítanánk, akkor sem lenne elég pénze a világnak ahhoz, kiegyenlítse a számlát. Következésképpen a nagyszabású milliárdoktól súlyos mentőcsomagok csak egy felfúvódott buborék nagyságát növelik, mely, ha majd pukkan, egyszerűen még nagyobbat szól, de a kóros pöfeteg tényén-létén mit sem változtat.

Nagyjából így állunk az élet minden fontos kérdésével. Vakságot színlelünk, falazunk és önámítást, öncsalást végzünk. Egyre nyilvánvalóbbá válnak azok a helyrehozhatatlan sérülések, melyeket gazdasági tevékenységünkkel okozunk bolygónk élővilágában. Egyre kevesebb a tiszta, még érintetlen természet, egyre kevesebb az egy főre jutó forrás, miközben egyre több vegyület és méreg mutatható ki a vérünkben, az anyatejben, a tengerekben és bár egyre nagyobb szűkében vagyunk a legfontosabbaknak, némán – á dehogy – inkább aktív és elvhű kezdeményezéssel toljuk a vadkapitalizmus, a liberalizmus, a megkérdőjelezhetetlen gazdasági növekedés rémképe szekerét, miközben az élővilág már vért köp.

Köszönet Kristófnak, amiért felhívta a figyelmemet az index portálon már korábban megjelent kapcsolódó cikkre: A válság véget vet a szabadpiacnak http://index.hu/gazdasag/magyar/sar081008/

Uncategorized Kategória | Hozzászólás

Változások – de milyenek?

Közzétéve 2008-11-09 | Szerző: Sztefanó

 

Az utóbbi hetekben, hónapokban sokan fűznek nagy reményeket az újonnan megválasztott amerikai elnök személyéhez. Helyenként messiásként tekintenek fel rá, aki most majd rendezi a világ gondjait és begyógyítja a szenvedők sebeit. Én sem tudtam kivonni magam az euforikus hangulat hatása alól és nem szégyellem bevallani, hogy minden szkepticizmuson ellenére jóleső érzéssel nyugtáztam Obama győzelmét. Az már nyilván eleve egy nagy pozitívum, hogy az erősen indoktrinált Amerikában most éppen a vallási fanatikusok és a szélsőjobboldali radikálisok maradtak alul a választási küzdelemben.

Valóban elérkeztünk volna ahhoz a fordulóponthoz, amit Quinn az új reneszánsznak mond, Steve Taylor pedig a beteg indoeurópai psziché saját diszharmóniája felismerésének nevez? Ahhoz, hogy erre a kérdésre egyértelmű választ lehessen adni, el kell telnie egy kis időnek. A jelek reményt keltőek, de lehetnek hamisak is. Vajon mik azok a mérföldkövek, melyek alapján egy alapvetően új korszak beköszöntéről lehetne beszélni? Vannak-e egyáltalán ilyenek? Nyilván több is.

Megkísérelnék itt most néhányat ezek közül felsorolni. Ez csak egy minimál csomag, mely nélkül sem őszinte akaratról, sem pedig a változások szükségességének valódi felismeréséről nem lehet beszélni. A lenti pontok foganatosítása nélküli reformtervek csak a továbbra is gyengélkedő angolszász (indoeurópai) psziché gyermeteg kísérleteinek tekinthetőek, melyek a létező merev keretekben gondolkodásról illetve az ilyen keretek váltogatásáról szólnak, de nem gyökeres újrakezdésről, vagy reneszánszról.

  1. Tudni fogjuk, hogy beköszöntött az új reneszánsz, ha az Egyesült Államok kormánya és a törvényhozás képviselői bocsánatot kérnek Amerika őslakosaitól az őket ért évszázados atrocitások, az elkövetett népirtás miatt és komoly elszántsággal megpróbálják jóvátenni, rehabilitálni a még élő indián törzseket illetve azok leszármazottait. Az indiánok rehabilitációját el kell fogadtatni az USA minden polgárával, hogy legalább annyian támogassák, mint Obama megválasztását.
  2. Ugyanennek a kormánynak a behurcolt fekete rabszolgák utódaitól is bocsánatot kell kérnie és messzemenően rehabilitálnia a leszármazottakat. Nem elég a szőnyegalásöprés vakpolitikája, mely csak megtüri, de inkább nem feszegeti a múltat és tudatosan elhallgatja, hogy pl. a szövetségi bankjegyeken megörökített neves történelmi személyiségek legtöbbje rabszolgatartó volt.
  3. A fenti erkölcsi beismeréseket és jóvátételeket konkrét politikai gazdasági reformlépéseknek kell követniük. Legelőször is meg kell reformálni a pénzpiacot. Meg kell szüntetni azt a minden határon túli gazdasági növekedést serkentő piramisjátékot, mely a nagy felfedezések korában lett kitalálva és bevezetve. Ez a 16. és a 17. században a Brit nemzeti pénzintézményben létrehozott extenzív modell mára teljesen túlhaladott és az utóbbi hónapokban világosan megmutatta alkalmatlanságát és bebizonyosodott, hogy nem szolgálhat egy minden szempontból fenntartható gazdaság alapjául.
  4. Az utolsó, de nem a legelhanyagolhatóbb követelmény annak a nyílt kimondása lenne, hogy vége az állandó exponenciális növekedés bálványára helyezett gazdaságpolitikának, hogy ez a fajta gyakorlat és a demagóg hozzáállás egyértelműen és bizonyíthatóan károsítja a környezetünket, károsítja a bolygót, és halálos veszélyt jelent az életet egészére és az emberi faj létére nézve is.

News and politics Kategória | Hozzászólás

Tecumseh

Közzétéve 2008-11-08 | Szerző: Sztefanó

 

Tecumseh Olvasom Allan W. Eckert Tecumseh életéről írt könyvét. Még nyilván eltart majd egy darabig, mert általában csak esténként, lámpaoltás előtt tudom a kezembe venni.

Allan W. Eckert 1931-ben született kortárs amerikai író. A tengerentúlon főleg történelmi témájú regényei ismertek, melyekben feldolgozza szülőföldjéhez és a további életéhez szorosan kapcsolódó államok területén élt indiánok agóniáját. Itt elsősorban tehát a Nagy Tavak vidékéről van szó illetve Ohio, Illinois, New York és Kentucky államokról. Sajnos Eckert Magyarországon teljesen ismeretlennek számít. Úgy tudom ez idáig egyetlen könyvét sem fordították le magyarra, holott hét művét Pulitzer díjra is előterjesztették – anélkül, hogy magát a díjat elnyerte volna.

A bánattal telt szívünk,Tecumseh élete (A Sorrow in our Heart: The Life of Tecumseh) a félnomád, harcias sóni (shawnee) indiánok legendás törzsfőnökének az életét mutatja be, aki megpróbálta egységbe kovácsolni az indián törzseket a fehér betolakodók ellen vívott harchoz. Eckert műveire jellemző a lehető legmesszebbmenő történelmi hűség. Ebben az esetben is a függelékekben precízen felsorolja mindazokat a forrásokat, melyeket évtizedek kutatásaival gyűjtött össze. Csak annyit költ a hiteles és ellenőrzött levéltári adatokhoz, hogy az elmesélt történet élvezetessé, izgalmassá, olvasmányossá váljon. A regényben szereplő személyek és időpontok tehát mind valósak, szintúgy az események és a megvívott csaták színhelyei.

Ahogy forgatom a lapokat és követem a fejleményeket, többször is bevillan egy képzet. Tudniillik azzal a kilátástalan küzdelemmel kapcsolatban, amelyet az őslakos indián népek vívtak a puszta fennmaradásukért. Amint itt-ott komoly, de szinte soha végzetesnek nem mondható veszteségeket okoztak a betolakodóknak, miközben a telepesek és a spekulánsok lépesről kebelezték be vadászterületeiket, tisztavizű, paradicsomi gazdagsággal megáldott erdőségeiket. Akaratlanul is és minduntalan beugrik ugyanaz a hasonlat. Olyan ez, mint az élő szervezet agóniája, amint az immunrendszer megpróbál megküzdeni a terjedő rákfenével. A daganat áttéteit még helyenként felfalják a védelem kivezényelt falósejtjei, de a tumor olyan jól szervezett, olyan hatásosan tudja mozgósítani rablógazdasága forrásait, hogy csak idő kérdése, mikor hatalmasodik el teljesen a testen, mikor fojtja azt meg.

Ezt fejezik ki Chiksika, Tecumseh bátyjának, feljegyzett szavai is, mellyel Eckert a regényt indítja, és amelyet Derrick Jensen is kölcsönvett az Endgame c. munkája mottójául. Magyarul valahogy így hangzik (lásd Mohari Andrásnál):

Amikor egy fehér ember tisztességes harcban megöl egy indiánt, azt becsületbeli dolognak mondják, ám amikor egy indián öl meg tisztességes harcban egy fehér embert, arra azt mondják, hogy gyilkosság történt. Amikor a fehérek serege harcban megütközve legyőzi az indiánokat, azt nagy győzelemnek hívják, ám ha vesztenek, akkor mészárlásnak, és még nagyobb sereget állítanak. Ha az indián elmenekül az ilyen előrenyomuló sereg elől, amikor visszatér, azt látja, hogy a fehér ember elfoglalta a helyét. Ha megpróbálja visszaszorítani az ilyen sereget, megölik, és a földjét így, vagy úgy de elveszik. Egy indián meggyilkolása nagy veszteség, ami pótolhatatlan űrt hagy népünkben, s bánatot a szívünkben; ha viszont egy fehéret ölnek meg, hárman vagy négyen is a helyére állnak, s így megy ez vég nélkül. A fehér ember csak a természetet akarja leigázni, mindenáron érvényesíteni kívánja puszta akaratát, hogy mindent elpazarolhasson, míg végül semmi nem marad. Akkor aztán egyszerűen odébbáll, maga mögött hagyja a pusztítást és új helyeket keres magának. Az egész fehér faj egy szörnyeteg, amely állandóan éhes, és a földet eszi.

Linkek:

Books Kategória | Hozzászólás

Halottakról

Közzétéve 2008-11-02 | Szerző: Sztefanó

A temetőben gyertyát nem a holtaknak gyújtjuk, hanem az élőknek, hogy lássák ügyködésünket. Az őszi éjszakában sejtelmesen imbolygó fényfüzérekben sem az elhunytak hivatottak gyönyörködni. Nekik ott lenn már mindegy miféle színjáték zajlik körülöttük. De vajon milyen fényes, vagy sötét lenne ilyenkor a temető, ha csak a boldog életet éltekért gyújtott lángok táncolhatnának, a többi meg kihunyna? És ki merné megközelíteni a sírok sorait, ha ezzel egy időben felszakadna mindaz a sóhaj, fájdalom, rémület és az elszenvedett borzalom hangja, amit ezek a lelkek életük során elviselni voltak kénytelenek?

Humanity, soul, mind Kategória | Hozzászólás

A keretekről, Ran Prieur nyomán

Közzétéve 2008-10-19 | Szerző: Sztefanó

 

Az alábbi részlet Ran Prieur 2008 október 17.-i írásából való.

Sokat gondolkodom a keretekről. Ádám ajánlotta George Lakoff, Ne gondolj elefántra (Don’t Think of an Elephant) című könyvét. Olvastam belőle néhány fejezetet. Lakoff elmagyarázza azt a módszert, mellyel a jobboldal átvette a hatalmat az Egyesült Államokban, mégpedig úgy, hogy céltudatosan átformálta a gondolkodás kereteit… A keretek hatalma, ugyanis abban rejlik, hogy gondolkodás nélkül lehet bennük kényelmesen helyet foglalni, de nagyon nagy körültekintést igényel utána meglelni az onnan kivezető utat.

Ha egyszer sikerült szert tennünk a keretek észlelésének a módjára, mindenütt tapasztalni fogjuk jelenlétüket. Itt van példának okáért néhány politikai keret, mondjuk az abortuszról, mely azt mondja, hogy a sztori kizárólag a magzat életéről szól, meg az ellentettje, mely az anya autonóm döntéshozatali jogát hangsúlyozza. Egy más keret szerint a gazdagok megdolgoztak a pénzükért, avagy inkább csak lopták azt? Az amerikai intervenciók mögött segítő szándék húzódik, avagy mégis csak zsarnokságról van szó? A kínvallatás alkalmazásával hasznos információkhoz lehet jutni, avagy csak hamis beismerő vallomásokat eredményez? A világ veszélyes konfliktusok melegágya, avagy az együttműködés példaképe? Lakoff kulcsfontosságú felismerése, hogy a dühödt konfliktus, mindkét oldalon erősíti a konfliktus kereteit és a jogosultság érzését a kereten belül állni.

Vannak nagyon gyenge, hajlékony keretek. Ha elég furfangosan görbítgetjük őket, akkor előbb vagy utóbb bárki beismeri, hogy bizony vannak olyan gazdagok, akik megdolgoztak rendesen a pénzükért, de vannak elegen olyanok is, akik vagyonukat tényleg lopták. Vannak átlátszó keretek. Az abortuszról szóló vitában mindkét fél tisztában van a másik érveivel, csak azt tartják, hogy ellenzőik tévednek. Aztán vannak olyan keretek, melyek kemények, törékenyek és átláthatatlanok, mint egy sötét üveg. Fény át nem hatolhatja és éppen ezért badarságnak, lehetetlenségnek tűnik akár elképzelni is, hogy az ilyen kereten túl létezhet fény. Ám ha egyszer mégis törik a keret, akkor apró szilánkokra hullik és végérvényesen megsemmisül.

Szeretek ezekre az utóbbiakra összpontosítani, főleg az olyanokra melyek a civilizációnak mondott, nagy keret összetevői. Az a keret például, miszerint pénzért lehet földet vásárolni egy olyan keretben érvényes, mely azt mondja, hogy a földre lehet tulajdonjogot formálni. Egy más keretben, ha kölcsönt veszel fel, akkor vissza kell fizetned; a gazdaságnak szüntelenül növekednie kell; ami több az jobb; a történelem a haladásról szól; a történelem lineáris; a természet csupán csak kiaknázásra váró gazdasági forrásokból áll; mindent le lehet mérni; a legcélravezetőbb keményen dolgozni; az anyagi javakat halmozni és birtokolni jó dolog; a világ csak arra való, hogy akaratunkat rákényszerítsük.

Ha sikerül kitörnünk egy ilyen keretből, eluralkodik rajtunk az érzés, hogy ezután már könnyű lesz kitörni más hasonlóból is. De helyette az történik, hogy amint rapityára hullik a sötét keret, elvakít a kintről azonnal beáradó fény. A világosság (megvilágosodás) érzékelését olyan nagy jutalomként éljük meg, hogy ezután már csak erre az új igazságra összpontosítunk. Mintha soha nem is lettünk volna a keretben. Így születnek kultuszok és megmagyarázza azt is, hogy miért vannak fanatikusok az ateisták a vegetáriánusok meg az olyanok közt, aki k a legkülönfélébb összeesküvési elméletekben hisznek…

 

Humanity, soul, mind Kategória | Hozzászólás

Kedves őrült szaharázsiai honfitársaim

Közzétéve 2008-10-18 | Szerző: Sztefanó

 

SaharasiaMED Legkésőbb Steve Taylor könyvét (The Fall) illetve James DeMeo (Saharasia) munkásságát követően jogosultnak érzem magam arra, hogy imígyen, kertelés nélkül szólítsalak benneteket, magamat sem kivéve e bántó jelző alól. Mert tudnotok kéne, hogy mi itt valamennyien komoly pszichózisban szenvedünk és odaadóan gondosodunk arról is, hogy ezt a destruktív betegséget, generációról generációra precízen, pontosan átörökítsük (lásd pl. John Taylor Gatto). Mi ezt gyermeknevelésnek illetve oktatásnak hívjuk. Se szeri, se száma pedig azoknak a riasztó jeleknek, amelyeket csak egy vak nem lát, és amelyek mind arra utalnak, hogy a civilizált emberi társadalom egy felettébb veszélyes őrület állapotában van. Ez a pszichopata kór úgy elhatalmasodott, hogy csupán csak egy karnyújtásnyira vagyunk önmagunk módszeres kiirtásától.

Azt mondod, itt vannak a tudományok, meg az, amit mi haladásnak, a természet erői megzabolázásának hívunk? Aki beteg, úgy gondolod, nem alkothat olyan kimagasló remekműveket, mint amik az elmúlt évezredekben születtek? Ez nyilván egy zavarba ejtő tény, de nem sokkal zavarba ejtőbb, hogy a gyors profit bezsebelése érdekében szemrebbenés nélkül áldozzuk fel mind saját sorsunkat, mind pedig gyermekeink, unokáink sorsát, a jövő generációit, az élet egész közösségét?

Bárhova tekintünk, mély és elharapódzott válság jeleit láthatjuk és tapasztalhatjuk nap, mint nap (lásd pl. Zeitgeist Addendum). Nincs tiszta levegőnk, amihez pedig ragaszkodnunk kéne, mint alapvető emberi jog. A tiszta ivóvízhez és a tiszta, csendes környezethez való jogok előbbre valóak minden más jognál, még az olyanoknál is, amikért pedig követelni kimész az utcára. Ma már nem arról vitatkoznak, hogy tiszta-e beszívott levegő, hogy vannak-e mérgek az anyatejben, hanem a szennyezettség mértékéről – észrevetted? Fel sem tűnik! Az már nem is kétséges, hogy nincs nekünk olyan, hogy tiszta természeti világ (lásd a Rábát), sem mérgektől mentes levegő, étel, ital.

Nincs új a nap alatt, tartja egy régi szólásmondás. Pedig milyen hazug és mekkorát téved. A krízis, ami jelenleg foglakoztatja a világ hatalmasait csak egyetlen azok közül a megszámlálhatatlan bajok közül, amelyeknek mintha közös céljuk az emberiség és az élet közösségének az ellehetetlenítése, kipusztítása lenne. Ilyet még nem láthatott a Nap, pedig évmilliárdok óta trónol csillagbirodalmában. Ahogy Steve Taylor írja, mintha a civilizáció hirtelen jött őrült ötletében elhatározta volna saját kiirtását, és hogy még véletlenül se hiúsulhasson meg ez a szándék, ugyanazon céllal egyszerre több frontot is nyitott.

A pénzvilág jelen csődje feletti tanácstalanságban feledésbe merül civilizációnk teljes petrokémiai függősége egy olyan ásványtól, melynek könnyebben kitermelhető felét az elmúlt évtizedekben már elfogyasztottuk. Aztán itt van a klímaváltozás ördöge. Ha idáig szerencsénk volt, az talán csak annak köszönhető, hogy a pólusok jege még elnyeli a légkörben ragadt fölös (üvegházhatásból származó) hőt. De mi történik majd, ha már nem lesz meg ez a puffer?

És ordít a krízis az emberi kapcsolatokban, a családokban, közösségekben. Észrevetted? Ma már nem is csodálkozunk rajta, ha az emberek kígyót-békát kiáltanak egymásra. A szahrázsiai beteges agresszió, megsokszorozott erővel tiporja az emberi faj evolúcióban kikristályosodott év százezredes szociális struktúráit. Csettelsz a tengerentúlra, meg telefonálgatsz idegen országokba, de már lila gőzöd sincs, kivel laksz egy fedél alatt. Kik a szomszédjaid, kik mennek el melletted mindennap az utcádban.

Nem számít semmi, csak legyőzhesd őket, ezeket az idegeneket, anyádat, apádat, gyerekeidet, házastársadat. Mindenhol és mindenkor, úgy hiszed, úgy tanították neked, küzdened, szúrnod, és versengened kell! Megmutatni, hogy te vagy a jobb, az alkalmasabb, a rettenhetetlen. Az a másik csak egy takony, egy senki, aki jobban tenné, ha bocsánatodért esedezne. Főleg, ha gyengébb, mert még kicsi, vagy esendő, vagy csak elege van a harcokból. Mert Te egy Isten vagy, jobb híján egy lokális, de mégis Isten, aki egy óriásira nőtt daganatoktól torzított önkép, az ego ura. Pszichózisunk egyik legmegkapóbb és leghitványabb eleme az örökös versenyszellem. Hogy már beszélgetni, szeretni, törődni sem lehet úgy, hogy ne lenne benne valami beteges versengés.

A nem elég súlyosan kórosak, a kicsit normálisabbak, mindjárt gyanúsak. Akik nem kívánnak nyerni, első helyen végezni, a legmagasabb csúcsokat ostromolni, sem megmérkőzni senkivel, csak egyszerűen lenni, csendesen, ahogy az ember volt, valamikor, réges-régen, amikor még ismeretlen betegség volt a patriarchátus. Mi marad nekik? Nincs számukra kiút, mert a rákos sejtek karhatalom nélkül is felfalják a nem közéjük valókat. Osztályrészük az öngyilkosság, jobb esetben a diliház, hogy az igazi őrültek künn, szabadon garázdálkodhassanak.

A jó hír, hogy mára legalább tudjuk. A tudomány feltárta, hogy ez az őrültes állapot nem sajátja az egész emberi fajnak. Egy körülbelül hatezer évvel ezelőtti szerencsétlen esemény okozta az indoeurópai és a sémi népek bűnbeesését, és a paradicsomból való kiűzetésüket. Mindaddig, az emberiség békés matriarchátusban élt mindenhol a világban. Erre bizonyítékai vannak az archeológiának.

A hatezer évnél korábbi közösségek maradványai mentesek az erőszak minden jelétől, a településeket, városokat nem védték erődítmények, a sírokban nincsenek fegyverek, a kézműves portékát virágok diszítik, nincsenek csatajelenetek, sem uralkodók, sem hadvezérek, mert ilyenek nem léteztek. A temetkezés módja az emberek közti egyenlőségről tanúskodik. A nőket megbecsülték, nem voltak a férfiak alárendeltjei, a gyermekeket nem fenyítették, nem kínozták.

Nem hiszed? Túl szépen hangzik? Ez az a pillanat, amikor el kell döntened, kíváncsi vagy-e az igazságra, avagy jobban érzed magad a hatalmasok lakája szerepében. Mert a világot ugyan meg nem válthatod, de megteheted, hogy utánanézz az okoknak és kiderítsd, mi az, ami betegít. Ez nyilván erkölcsi kötelességed is, ha még van benned egy cseppnyi tartás…

Humanity, soul, mind Kategória | Hozzászólás

Ami éltet

Közzétéve 2008-10-11 | Szerző: Sztefanó

 

Kocogás közben ismét gyönyörködöm az ősz színeiben. Balzsam és gyógyír ez a táj, egy valódi oázis a veszettül tomboló beteg világ kellős közepében. Mostanában inkább zenét sem hallgatok, helyette megpróbálom érezni és minden porcikámmal átélni, amit látok, az évszakok változásait, a természet hangjait, a pompázatos, napsütötte édeskeser októberi búcsút. Ki tudja meddig még…?

 

P1010042

P1010058

P1010085

P1010112
Hobbies Kategória | Hozzászólás

Helyreigazítás és friss hírek

Közzétéve 2008-10-04 | Szerző: Sztefanó

 

Penz_mint_adossag2 Az elmúlt héten a pénzvilág globális kríziséről beszélgetve, Bence felhívta a figyelmem, hogy az általam gyakran emlegetett kanadai dokumentumfilm a Money as Debt, már magyarra is le lett fordítva, címe – nem nehéz kitalálni – A pénz, mint adósság. Megnézhető ingyen online, a DVD pedig 2000 Forintba kerül. A http://ezvankiadó.hu honlapján, Paul Grignon eme már-már klasszikusnak számító, lefordított alkotásán kívül egyéb más érdekesség is található. Meg sem lep, amikor megtudom, hogy a Zeitgeist magyar feliratait is ők készítették. Tévedés azonban ne essék, ez most nem jelenti azt, hogy az említett kiadó honlapján talált irodalom minden egyes darabjával azonosulnék. Ilyenről szó sincs! Fogyasztás előtt ajánlatos mindent jól megvizsgálni.

Apropó, most októberben megjelent a Zeitgeist jó előre beharangozott 4. része is, melynek címe Addendum. Az Addendumot a napokban mutatták be Hollywoodban (Kalifornia állam) az 5. Artivist filmfesztiválon. Az Artivist mottója: Figyelemfelkeltés az emberiség, az állatok és a természeti világ közti kapcsolatok iránt. Az alábbi képen a Zeitgeist készítője, Peter Joseph látható amint a bemutatásra került alkotásáról faggatja az egyik riporter. A Zeitgeist Addendum arra keresi a választ, hogy az emberi társadalom miért képtelen megoldani, avagy hatásosan orvosolni korunk és a világ olyan egyetemes problémáit, mint a fegyveres konfliktusok, a háborúk, az erőszak, az éhínség, a nyomor, avagy az elterjedt korrupció. Mi lehet az egyre nagyobb mértékben tapasztalható globális egyensúlyvesztés igazi forrása és milyen lehetne egy hosszú távú megoldás.

Peter Joseph speaking at the Global Premier of his film, "Zeitgeist Addendum".

Linkek:

Uncategorized Kategória | Hozzászólás

Bűnbeesés (The Fall) 1.

Közzétéve 2008-09-28 | Szerző: Sztefanó

 

the-fall-steve-taylor Most olvasom Steve Taylor 2005-ben megjelent könyvét a Bűnbeesést (The Fall). Ez a mű – már most elmondhatom –kicsúcsosodása és talán egy időre végcélja is annak az útkeresésnek, ami többek között arra ösztönzött, hogy elkezdjem ezt a naplót és megszólítsalak benneteket. Ez egy egészen megrázó olvasmány, ami számomra mégis felér egy nagyon nagy jutalommal. Azért, mert bizonyos értelemben kielégítő és hitelesnek látszó válaszokat és elfogadható magyarázatokat kaptam korunk mindazon sürgető és súlyos kérdésére, melyek az évek múlása során egyre inkább az előtérbe követelték magukat. Utam kezdetén még viszonylag pesszimista voltam és úgy gondoltam, hogy bár az igazság morzsáira bizonyára rálelhetek, de a kenyérre, melyből származnak, tán soha. Reménykedtem, hogy bizonyára találok majd fogódzkodókat, de kétségeim voltak afelől, hogy kérdéseim emberi léptékben megválaszolhatóak-e. Nos, Steve Taylor könyve feltárta előttem magát a szakajtót.

Én nem hiszek abban, hogy ha most valaki ráveti magát erre a könyvre, akkor feltétlenül valamiféle különleges megvilágosodásba része, bár ez nem kizárható (sőt akár valószínű is). A Bűnbeesésig, szerintem, ugyanúgy kell eljutni, mint mondjuk egy zarándoknak a szentföldig. Meg kell érte egy kicsit szenvedni. Fel kell kerekedni, nekivágni a mezőknek, erdőknek, patakoknak, fel kell mászni dombokon, átkelni völgyeken és hágókon. Az én ösvényem kezdetét, mint említettem, Quinn munkái jelentették. Az út néhány fontosabb, megemlítésre méltó állomásai James Lovelock, Howard Zinn, a Limits to Growth, James W. Loewen, Stewart Brand, a Long Now, William Ruddiman, Leopold Kohr, Joel Bakan, Stanislaw Lem, J.T. Gatto, Paul Grignon, Peter Joseph, Alan Weisman, Jean Liedloff, Derrick Jensen, Robert Wolff, Birtalan Balázs és Mohari András voltak. Mindez kb. másfél év alatt, nem olyan túl sok, de ennyi nyilván szükséges volt Steve Taylor eme, még kevéssé ismert munkájához.

Link:

Uncategorized Kategória | Hozzászólás

A tárgyak története (The story of Stuffs)

Közzétéve 2008-09-21 | Szerző: Sztefanó

 

connect-annie Köszönet Lászlónak, amiért a tudomásomra hozta a hírt, hogy az angol nyelvű kisfilm magyar változatát ezen az oldalon lehet azonnal megtekinteni. A mintegy 20 perces anyag a globalizált világ heveny problémainak közérthetően előadott sűrítménye. Annie Leonardnak eredményesen sikerül felkeltenie még a közömbösebb beállítottságú néző érdeklődését is. Az apróbb bakik ellenére, csak gratulálni lehet, hogy ilyen alkotások születnek. Reményt csillant fel, mert egyre több van belőlük. Beszélni kell a témáról! Még szeretnék reagálni az egyik hozzászóló, Péter kritikájára is aki ezt mondja:

„A film által emlegetett problémakör nagyon fontos! De hemzsegnek benne a szakmai hibák, emellett hatásvadász és sokszor hazug is (pl. az anyatej a legmérgezőbb étel).”

Milk2

Nos mivel egyik régi barátommal, Mikivel csak nemrég beszélgettünk arról, hogy az anyatej mintegy 300 mérgező vegyületet tartalmaz, sikerült megtalálnom az ezzel foglakozó német nyelvű tanulmányt, melyet aztán el is küldtem neki. Ide feltettem magamhoz a PDF formátumban letölthető anyagot (lásd lejjebb is) mely teljes mértékben megerősíti Annie Leonard állításait. Az anyatejben lévő vegyületek koncentrációja és száma az idővonalon egy felfelé ívelő görbét mutat. Majd csak akad valaki, aki lefordítja magyarra. Addig is egy csokor azokból a vegyi mocsokságokból melyeknek semmi keresnivalójuk az anyatejben:

 

image image
A listára ránézni is rossz, hát még meginni… A kép azt mutatja, hogyan jutnak ezek a vegyületek az anyatejbe. Figyeld meg, a lánc elején a szennyezett óceánok állnak…

  http://cid-27249fda03344741.skydrive.live.com/embedrowdetail.aspx/Public/Muttermilchstudie.pdf

Linkek

Uncategorized Kategória | Hozzászólás