Az idősebb generáció tán még most is jól emlékszik a Peter Falk által alakított gyűrött balon kabátos felügyelőre és nem szokványos módszereire. A Columbo sorozat 1971 és 1978 között tűnt fel az amerikai tévéképernyőkön, majd egy évtizeddel később (1989 – 2003) ismételten is megnyerte a krimi kedvelők kegyeit. Egyes részeit itt-ott még most is vetíti egyik másik adó, jobbára „uborkaszezonú” időpontokban, amikor valami olcsó vattával kell kitölteni az étert – mert végül is az lett belőle. Közben észre sem vettük, hogy a kétes művészi értékű modern, high-tech sorozatok (CSI) a korábban már jól bevált módszert koppintják. Mert elvben ugyanaz a minta, ami pedig úgy szól, hogy a leglényegtelenebbnek tűnő apróságok is döntő fontosságúak lehetnek. Columbo titka, hogy egyszerű, gyakorlatias, paraszti ésszel próbálja megérteni az események vélt lefolyását. Világos kérdéseket tesz fel, kiszűri az elhanyagolható zörejeket és nagy magabiztossággal tapint olyan halvány, de mégis lényegi pontokra, melyeket mi, a civilizáció csecsein felnövekedett félvakok, és az elektronikus szeméttől halláskárosultak, egyébként észre sem vennénk. Minket ugyanis már így kondicionáltak, tudniillik a pavlovi reflexek értelmében, a bölcsödétől kezdve, az óvodán és az iskolákon át egészen az felsőoktatásig, sőt azon túl is.
Nem kívánatos az olyan kérdések feszegetése, mely kínos és zavarba ejtő lehet mind a pöffeszkedő hatóság mind pedig korunk uralkodó szelleme, ideológiája szempontjából (Kultúra Anya). Ni, csak, nincs is a királynak ruhája – kiáltanák még felcseperedő gyerekeink, de lelkük tűzzel, vassal történő megcsonkítása után gyorsán megtanulják, hogy mit tanácsos látni, hallani, érzékelni. Nincs kirótt büntetés a patriótáknak, az örök optimistáknak, a kemény munkába önként belerokkanóknak, gyermekeiket egyedül felnevelő csonka családoknak, a véradóknak, az úttörőknek, láncaikat vidáman mutogatóknak.
Olykor-olykor Columbo egy-egy oknyomozása ugyan példaértékű kiskapukat mutat, és az egyszemű óriásra meredő CSI rajongó sem vonhatja ki magát az aprócska részletek fontosságára utaló jelek étvágygerjesztő ingerei alól, melyek azonban a kapcsoló lenyomása után, varázsszóra, kötelességtudóan és ártalmatlanul gubózódnak be a tudat legmélyebb rejtekeibe, hogy a következő szerda 20:15-ig elő se kerüljenek. Mert ez így van rendjén. Mert a Zeitgeist és az élet egyetlen helyes útja így tartja jónak.
Pedig vannak néhányan, akik CSI-t és Columbot meghazudtoló alapossággal tálalnak olyan tényeket, melyek egy unott ásításnál azért többet is megszolgáltak. Rengeteg olyan, a személyes sorsunkat is érintő bizonyíték hever már körülöttünk, melyeket csak fel kellene szednünk, és ahogyan Columbo távozóban még egyszer gondterhelten visszafordul, végre mi is éppúgy rácsodálkozhatnánk a számunkra létrehozott kelepcék szuggesztiókból font rácsaira.
Itt van egy nagyon jellemző, ún. 9/11 példa. A Zeitgeist című dokumentfilm második fejezete rengeteg olyan nyitott kérdést tárgyal, melytől Columbónak nyomban összefolyna a nyála és minden bizonnyal, egy pitbull szívósságával marna bele a köntörfalazásokba és tisztázatlanságokba (persze ha hagynák). A világért sem kívánok kétes értékű listával untatni bárkit is (a háló egyébként is tele van vele), ám találomra mégis kiragadnék egyetlen aprócska részletet, mely a legletargikusabb és legfáradtabb Colombó tanonc agyában is azonnal megkondítaná a vészharangokat. Mi lett a 47 emeletes WTC 7-es számú épület sorsa? Ugyan mi a csudától omlott mintaszerű pirotechnikai kecsességgel össze? Érdekel-e minket, vagy kényelmesebb elhinni a „hivatalos” változatot, ami egyébként meg sem említi. De meglehet, minket már régen nem érdekel semmiféle igazság, mert elmagyarázták, az csak relatív lehet – nemde… és különben is, holnap újra fel kell majd kelni és jön a munka, a hírek, a szokásos, mind, ami bánt és ami fáj, de azért szeretjük és ha nem lenne, hiányozna – a Stockholm szindróma…
„They must find it difficult… Those who have taken authority as the truth, rather than truth as the authority." – Gerald Massey.
Sztefano-Space 