Sztefano-Space

Brüsszeli körökben nagy lett a zűrzavar és a tanácstalanság. Megszólalt a nép, az istenadta nép! Ösztönösen is megérezte, hogy itt egy olyan felfúvódott intézmény született, melynek céljai már régen nem azonosak saját törekvéseivel.

Aki netán azt hiszi, hogy az írek az Unió Lisszaboni Szerződését utasították vissza – ahogyan a hivatalos verzió fogalmaz – az minden bizonnyal téved, és jól teszi, ha legalább megpróbálja elolvasni ezt a bizonyos szerződést. Innen letölteni még sikerülhet, de elolvasása és a benne foglaltak teljes megértése már nehezebb dió. A magyar változat 247 oldala csak a változásokat tartalmazza és az eredeti szerződés nélkül használhatatlan. Na, jó, akkor le lehet tölteni a már módosított szerződést is, mely akkor lépett volna életbe, ha az írek is meg mindenki az EU-ban ratifikálja. Ez még terjedelmesebb olvasmány, mintegy 392 oldal. Én abban nem hiszek, hogy sok ír járult volna úgy az urnákhoz, hogy előtte tüzetesen áttanulmányozza a tartalmát. Ez mesebeszéd. Az írek túlnyomó többsége minden bizonnyal valamely egyszerű kérdésre kívánt felelni. Alább néhány a lehetséges megfogalmazások közül:

• Akarjátok-e, hogy még több idegen, nincstelen, hazátlan és kalandor tóduljon be az országotokba?
• Akarjátok-e, hogy ezután Dublin helyett majd Brüsszelben döntsék el, mi a jó nektek?
• Boldogok vagytok-e látni amint a ti adóitokból a brüsszeli politikusok degeszre tömik a zsebeiket?
• Akartok-e 65 órás munkahetet?
• Kívántok-e vasárnap is dolgozni?
• Kell-e nektek a globalizáció?
• Kell-e még nagyobb forgalom az utakon, még több repülő az egekre, még több olaj, még több zaj, kipufogógáz, tolongás, ricsaj zűrzavar és még több mindenből?

Én biztos vagyok benne, hogy amikor az írek leadták voksaikat nem a Lisszaboni Szerződés virágnyelven írt, szak-zsargonokkal ékesített kibogozhatatlanul magasztos megfogalmazásai lebegtek szemeik előtt, hanem valami hasonló, szinte a végletekig leegyszerűsített asszociáció.

Közben Ausztriában is jelentősen megcsappant az EU szimpatizánsok az aránya. A kezdeti eufórikus 65%-ról mindössze 28%-ra zsugorodott. Az ország legnépszerűbb és legnagyobb példányszámú napilapja a Kronen Zeitung már évekkel ezelőtt felismerte a közhangulatot és a brüsszeli politika ellenzőinek a szócsöve lett. Vajon csoda-e ez, ha ma az osztrákok fele kevesebbet engedhet meg magának, mint akár egy vagy két évvel ezelőtt. A Kreisky érában létrejött jómódú középosztály széthullóban van és drámain növekszik a teljesen eladósodottak száma. Eközben rekordot döntöget a multimilliomosok szépen gyarapodó klubjában felhalmozott, soha nem látott mennyiségű tőke. A volt szocialista tömb országaiban pedig még mindig zavartalanul folytatódik a „bezzeg nyugatozás” nem észrevéve, hogy a globalizáció az egykori vasfüggönyön túli paradicsomot is, lassan de biztosan a tönk szélére juttatja és praktikái követése életveszélyes tévedés.

Miután az SPÖ (osztrák szociáldemokraták) népszerűsége az Északi sark jegéhez hasonlóan olvadozóban van, Gusenbauer kancellár és az új pártvezér Fayman egy politikai földcsuszamlást okozó bejelentéssel kavarta fel a koalíciós partner és az ellenzék kedélyeit. Levélben megkövették a Kronen Zeitung kiadóját és kijelentették, hogy egy esetleges újabb EU szerződésváltoztatás esetén a párt (SPÖ) támogatni fogja a népszavazás gondolatát. Amit tudniillik ez idáig kategorikusan elutasított.

Na bummm! Nem tudni mi késztette őket erre a lépésre. Lehet rájöttek, hogy a párt már nem képvisel senkit csak önmaguk önző érdekeit, valahogy úgy, mint Tony Blair levitézlett munkáspártja, vagy a német SPD meg többi európai Gyurcsány elvtárs? Netán rájöttek volna, hogy itt a tét már régen nem a bal és a jobboldal szembenállásáról, nem is a proletárok és a tőkések antagonisztikus ellentétéről szól, hanem sokkal inkább az élhető és fenntartható élet küzdelméről a pusztító felhalmozás ellen, amely most életre, halálra folyik. Nem, ezt még korai lenne elhinni…

Lejárt az idő! Mától kezdve nem lehetünk többé tekintettel a természet szépségeire és a megóvásukra létrehozott, fokozott védelmet élvező területekre. Nem szabad, hogy a figyelmünket elvonják az olyan elhanyagolható apróságok, mint a táj- és élettérvédelem. Nem állhatunk ki többé a kihalás szélére sodródott állat és növényfajok mellett olyankor, amikor a nemzet tartájai kiszáradóban.

Bush elnök zseniális képességeivel összhangban ezúttal is tévedhetetlenül megtalálta az olajár feltartóztathatatlan emelkedésének egyetlen hatásos gyógyszerét és a kongresszusban tartott beszédében felszólította a nemzetet „our nation must produce more oil, and we must start now” azaz, így fogalmazott: nemzetünknek azonnal több olajt kell kitermelnie!

Hát nem látnoki? Micsoda grandiózus terv! Ez egészen biztosan kivezeti ez Egyesült Államokat a jelen krízisből. Meg is lesz az eredménye. Képzeld, ezek után Florida, Miami avagy Kalifornia strandjai sem szentek többé. A turista szokja csak meg szépen, hogy ezután majd fúrótornyok tőszomszédságában és végeláthatatlan csővezetékek társaságában kell fürdőznie. Lehet, legalább a cápáktól nem kell majd tartania, mert ezek állatok nem jól tűrik a fenol származékok okozta szennyezést. És a Gwich’in nép is hagyjon fel olyan badarságokkal, mint több ezer éves hagyományainak és puszta létének az őrzésével, mert az életvitelük szerves részét képző rénszarvas csordának pusztulnia kell arról a területről, mely alatt még rengeteg a kitermelhető olaj.

Bush elnök még véletlenül sem léphetne Kennedy nyomdokaiba, aki hasonlóan szorongatott helyzetében például meghirdette a holdra szállás programját és mely 1969. július 20.-án sikeresen meg is valósult. Tudjuk, az sem emberbaráti szeretetből történt, hanem a két szuperhatalom közti verseny kényszerítette ki. De most ilyesmiről egyáltalán nem lehet szó – nemde bár? Itt, Bush elnök szerint, nem forognak kockán akkora tétek. Ki az a félszeg, aki merö ostobaságból netán olyan terveket kovácsolna, mint az olaj-függetlenség kivívása? Ki merészel ma olyanra gondolni, mint a fekete aranytól való függőség felszámolása az elkövetkező két vagy három évtizedben? Ki merne energiatakarékos, környezetbarát technológiák fejlesztésére gondolni olyankor, amikor a hatalom egyedi birtokosai, az olajhercegek máris rávetették magukat a koncra, a civilizáció legutolsó még könnyen hozzáférhető olajkészleteire. Pusztuljon minden és mindenki – előre az utolsó cseppig!

A magas üzemanyagárak miatt tiltakoznak a spanyol és a holland kamionsofőrök. Úgy hírlik, követőik is lesznek majd a különböző európai országokban. Mintha éppenséggel protestálni lehetne, mondjuk a kánikula ellen, a fagy ellen, vagy esetleg a Hold fázisai, avagy az árapály ellen. Lehetni éppenséggel lehet, csak a kérdés, hogy érdemes-e, illetve változik-e, változhat-e egyáltalán bármi is ilyen és hasonló akciók hatására?

Az utóbbi időben rengeteg írás, cikk, riport foglakozik az olajárrobbanással. Számtalan hiteles forrás utal nyíltan vagy burkoltan a probléma valós és egyre nyilvánvalóbb okaira. Mégis széles körben terjedt el az a hiedelem, hogy itt valamiféle művileg előidézett spekulációról van csak szó. Eközben a világ legbefolyásosabb és leghatalmasabb multijai képtelenek kilábalni a magas olajár okozta krízisből. A fejlemény máris majdnem derékba törte a három nagy amerikai autógyárat. A GM a Ford és a Chrysler forgalma hónapról hónapra csökken, veszteségeik tetemesek. A minap a GM bejelentette kanadai üzemeinek bezárását és az SUV valamint a nagyétkű furgonok (Truck) gyártásának jelentős csökkentését. A kereslet pedig egyre halványodik. Ezt csupán csak azért említem, hogy rávilágítsak a nyilvánvaló ellentmondásra, miszerint állítólag puszta spekuláció lenne a háttérben. Az amerikai autógyártás és az olajipar testvéri egyetértésben dirigálta évekig az Egyesült Államok gazdaságát. Lényegében Amerikában semmi sem történhetett meg úgy, hogy arra áldásukat ne adták volna eme hatalmasságok.

Emlékezzünk csak a Great American Streetcar Scandal néven a történelembe bevonult spekulációra, melynek során az autó- és az olaj- lobby egymással karöltve a húszas évektől kezdve módszeresen és folymatos "sikereket" elkönyvelve tette tönkre az amerikai nagyvárosok villamos tömegközlekedését, hogy nyílt és konkurenciamentes utat nyerjen az olajüzemű járművek piacának. Az 1990-es években ugyanez a lobby sikeresen és bravúrosan meggátolta annak az amerikai környezetvédelmi törvénynek az elfogadásét, mely támogatta volna az emisszió nélküli járművek (a villanyautó EV1) forgalmazását, előírta volna a káros kipufogógázok progresszív és évenkénti folyamatos csökkentését. És azt se felejtsük el, hogy ki ültette a jelenleg még amerikai elnököt a székébe, illetve hát kinek a pénze és befolyása játszott szerepet eme „siker” kicsikarásában. Ha csupán csak spekulánsok összehangolt müve lenne az olaj magas ára, akkor szinte biztosra veszem, hogy az említett hatalmi csoportosulás rövid úton már elbánt volna velük. Mint ahogyan ezt már megtette ama iraki elnökkel, hogy csak egyet említsek az ismertebb esetek közül. Kevés olyan érdekegylet van ma a világon, mely ki merné hívni maga ellen az olaj köré csoportosultak haragját.

Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy ha még az autóipari bárók és olajipari és hercegek sem képesek hatásosan megbirkózni az olajár emelkedésével, akkor itt nyilván olyan jellegű problémával állhatunk szemben, mely (szerencsére) az ember akaratán kívüli egyetemes törvényeknek engedelmeskedik csak. Úgy, mint mondjuk a Nap nukleáris kohója, vagy a Hold járása, a szelek ereje és a tenger áramlatai. Milyen szerencse, hogy ezeket a dolgokat még nem hajthatta befolyása alá egyik maffia sem. És ha megtehette volna, már a jelen árrobbanást is megfékezte volna, hiszen bárki láthatja, hogy ez a szitu nem jó nekik. A fogyasztók egyszeriben kevesebb autót vesznek – pech. Akiknek már van gépjárműve, hirtelen gondolkodni kezd, érdemes-e ide meg oda utazni vele. A légitársaságok is krízisben sodródnak. A világ országaink kormányai meg az ő szemszögükből tekintve olyan szörnyűségen gondolkodnak, mint új atomerőművek építése, meg megújuló energiák meg ilyesmi. Mind egytől egyig egy-egy tőrdöfés az olajosok szívébe. Hát kell ez nekik?

Az okok tehát, sokkal komolyabb eredetűek, semmint azt egy, vagy akár több kamionos sztrájk megoldhatná. Esetleg kicsikarhatnak némi adócsökkentést, mely egy röpke időre feltartóztathatja ezeket a fejleményeket – de nem tartósan. Valójában mégiscsak arról van szó, hogy egyszerűen kevés az az olajmennyiség, amit ma még folyamatos rendszerességgel felhoznak a Föld gyomrából és esetenként akár többre is lenne igény. A szakemberek ma még vitatkoznak azon, hogy volt-e, avagy még csak lesz a „peak-oil”, azaz a mindenkor felhozott olaj mennyiségének a tetőzése. Egyben azonban szinte mindnyájan megegyeznek, hogy ha volt, ha nem, de legkésőbb az évtized végére nagy bizonyossággal meg lesz.

Eközben már régen nem titok, hogy új olajlelőhelyek felfedezése évtizedekkel ezelőtt, valamikor a hatvanas években tetőzött. Azóta zuhanó repülésben csökken, amint azt a mellékelt ábra mutatja (forrás Exxon). Érdemes megfigyelni, hogy a zöld a még fel nem tárt és a jövőben még feltehetően fellehető tartalékokat mutatja.

Nos ha ez igaz, akkor mégis ki az, aki itt spekulál és mivel? A tény az örök és végtelen univerzum fizikai törvénye, hogy ugyanis egy véges méretű, és véges készletekkel rendelkező bolygó lakói vagyunk. Miféle felfogás lehet az, mely állandó gazdasági növekedés és az ipari teljesítmények, valamint a fogyasztás szüntelen megduplázódása mellett továbbra is folyamatosan fellelhető és mindenkor elérhető olcsó készletekkel számol? Egyszer csak-csak elfogy. Illetve, a tartalékok ama része, fogy el, melyet olcsón lehetett felhozni. Mai agymenésem pedig kedvenc grafikonommal, a norvég olajkitermelés hanyatlását ábrázoló képpel zárom (már korábban is közöltem – annyira sokatmondó).

Egyéb linkek:

• Durango Bill’s Energy Analysis:
• http://www.durangobill.com/Rollover.html
• Das Ende des billigen Erdöls:
• http://www.peakoil.de/

Sztefanó ítrta(m)

• Az olaj hihetelen utazása:
• http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!694.entry
• Ti csak örüljetek vigadjatok:
• http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!691.entry
• Vigyázó szemetek az olajra vessétek:
• http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!671.entry
• A hanyatlás évei jönnek:
• http://sztefano.spaces.live.com/blog/cns!27249FDA03344741!635.entry

Az ORF arról tudósít, hogy a kormánykoalíció egy olyan törvény elfogadásán munkálkodik, melynek értelmében, amint veszélybe kerül a nyugdíjbiztosítás intézményes finanszírozása, az átlag adófizető azonnal és automatikusan külön terhek viselésére kötelezhető. Na, bumm! Arról van szó, hogy ha teszem azt, a jövőben az átlagkorhatár eléri a 82 évet, miközben a fiatal munkaképes lakósság aránya tovább csökken, akkor e törvény értelmében, a parlament majdani külön elbírálása nélkül, önműködően életbe léphetne egy „tehercsomag”. Többek között, azonnal kitolódna a nyugdíjkorhatár, emelkedne a kötelező nyugdíjbiztosítás magassága és akár maga a kifizetésre kerülő nyugdíj összege is csökkenhetne. Egyéb hasonló jellegű ötletekben igen gazdag a javaslat.

De vigyázat! Az automatizmus törvénye természetesen csak a kisember nyakát hivatott szorongatni. A gazdagokról – kitalálhattad – nincs benne szó. Olyan mechanizmus életbelépését, minő csoda, nem kívánja szabályozni a törvény, mely esetleg a primadonna tőkét terhelné. Hogy tudniillik az, még véletlenül se vehesse ki igazságos közteherviselési kötelezettségét azokkal szemben, akiknek gyarapodását köszönheti. Arról sem szólnak sajtójelentések, hogy a konszerntőke a jóléti társadalom fenntartása érdekében vállalt részaránya évek óta csökkenőben van, amitől az adófizetői terhek érezhetően megnőttek. Milyen furcsa, hogy a sötétnek titulált középkorban a jobbágyok kötelezettsége, a hűbéri tized, meg a kilenced vacak kis semmiségnek tűnik a jelen, modern kor sokszor negyven, ötvenszázalékos adóterheivel szemben (lásd erről is ír Leopold Kohr a The Breakdown of Nations c. könyvében).

Egyébként, ha nem vetted volna észre, bárhová is tekintesz, bármely európai ország politikai spektrumát vizsgálgatod, könnyen rájöhetsz, hogy nincs egyetlen párt sem, nem létezik politikai súllyal rendelkező mozgalom, mely a köznép, a kétkezi munkások, a hivatalnokok, a parasztok, tanítók, orvosok, szakemberek érdekeit képviselné. Olyan meg végképp nincs, amely a környezet megóvását szorgalmazná – mert szerintem a zöldek már éppúgy régen hasra estek a tőke előtt, mint a vörösök. Az egész egy kamuflázs, és nem nehéz kideríteni, hogy a baloldalinak titulált SPÖ, SPD, MSZP vagy akár a Labour programjában sincs semmi olyan, ami munkáspárti lenne – egy röhej.

További intő példa a tejgazdasági farmerek mostani osztályharca, a tej-bojkott. Mint kiderült, Ausztriában évek óta 35-40 cent jár a tej beszolgáltatott literjéért (ez az 1993-as árszint), ami a megnövekedett energiaárak miatt, utóbb is, eleve alulszabott, irreális. Mit ad isten, a felvásárló spekulánsok, ezt, vajon miért, még lejjebb kívánták nyomni, miközben a szupermarketekben a tej ára hónapok óta rekordokat döntöget. Közben a naiv vásárló azt hiszi, hogy ha egyszer a burgonya, a kenyér, tej, sajt, satöbbi drágábban kínáltatja magát a polcokon, akkor a kiadott többletár valahogy a termelőket is kárpótolja. De képzeld, mint megtudtuk, ez sajnos nem így van. Csak egy bizonyos elit profitál. Tudniillik azok, akik eme ominózus, automatikusan életbelépő, „nyugdíjas” törvény lobbyzásában is oroszlánrészt vállaltak.

Pedig ha már egyszer itt van ez a csodálatosan drága EU, akkor létezhetne ténylegesen is, egy a kisember mellett lándzsát törő formában, mely egyben a környezet javát is szolgálhatná. Miért ne lehetne például általános európai közmegegyezéssel megadóztatni a menekülő tőkét. Nincs szó tilalomról. Ha a pénz el kívánja hagyni az EU gazdasági térségét, tehesse meg, de adós, fizess. Igazságos és hatékony rendszer. Ha egyszer az X vagy az Y keletre kívánja áthelyezni a termelést, tehesse meg szabadon, csak fizesse meg az átmenekítés után járó, még egyelőre sajnos nem létező, mondjuk 50%-os adót. A spekulánsok pedig ne helyezhessék adómentes zónákban, Monte Carlóban, Liechtensteinben vagy kétes hírű Karib tengeri bankszámlákra a bevételeiket.

Tehát csupán csak arra kívánnám a kedves olvasók figyelmét felhívni, hogy pénznek, tőkének és gazdagságságnak egyáltalán nem vagyunk hiányában. Olyannyira nem, hogy számtalan európai nagyvállalat hivalkodik soha nem látott forgalommal és nyereséggel, amit ők úgy adnak köszönettel tovább a dolgozóiknak és az ő érdekeiket kiszolgáló államnak, hogy a munkaerőt elbocsátják, úgymond „racionalizálnak”, a termelőüzemeket első adandó alkalommal áttelepítik az éhkoppbérek zónájába (távol keletre), a busás bevételeket meg elrejtik, eldugják. Nekünk pedig sajnálkoznak és mossák kezeiket, mondván, de az öregjeitekről magatoknak kell ám gondoskodnotok – minket hív a kötelesség, a golfozás, a kaszinózás, a szafarizás, a szex orgiák, az élvezetek halmozása, tudjátok, rettenetesen sokba vannak ezek a dolgok, úgyhogy nem adhatunk.

A jövőt kifürkészni nehéz és helyenként szinte lehetetlen vállalkozás. El lehet viszont játszani néhány alapvetően stabil és hosszú életű jelenséggel, trenddel, ténnyel, valamint tekintetbe véve bizonyos indikátorokat, valószínű sejtésekbe lehet bocsátkozni. Ezek jó esetben egy ún. bizonytalansági kónusz (lásd a képet) belsejében helyezkednek el, ahogyan erről Paul Saffo, jövőkutató számolt be ez év januári, az Elnyújtott Pillanat Alapítvány rendszeres eseménysorozata keretében megtartott előadásában. Saffo elmondta, ha túl szűkre mértezett ez a bizonyos kónusz, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a prognózisok esetleg teljesen mellé mennek. Ha viszont túl bőre sikeredik, akkor egy sereg felettébb irracionális jóslat is belekerülhet a csokorba. A prognosztika tehát az a tudomány, mely megpróbálja eme kónusz ideális méreteit és formáját felbecsülni. Ennek elérése céljából olyan konkrét jelenségekre támaszkodik, illetve olyan fajsúlyos indikátorok után kutatat a jelenben és természetesen a közelmúltban, melyek normál esetben (még) elkerülik a nagyközönség és helyenként a szakma figyelmét is. Legjobb esetben is csak kuriózumként tartják ezeket a "furcsaságokat" számon. Saffo utal ilyenekre, például a Mojave sivatagban megrendezett robotpilótás autóversenyre (DARPA Grand Challenge) – hogy csak egyet említsek. Ma még csak mosolygunk felette, ám szerinte, a szakember szerint, máris olyan indikátorról van szó, melyből azt a következtetést lehet levonni, hogy ez és más hasonló "komolytalanságok" hamarosan alapvetően befolyásolhatják majd életünket.

Mindenki tudja, hogy én nem vagyok egy Paul Saffo és ezért meglehet teljesen irracionális az, amit most teszek. Megjósolom a benzin árát, mely szerintem 2009 végére eléri majd a három eurót, 2010 végére pedig a négyet, de inkább az ötöt. Tessék forintra, koronára, miegymásra átszámolni.

Indikátorok seregéről írtam az elmúlt hetekben-hónapokban, melyek érdekes módon itt a jóléti EU-ban nem nagyon izgatnak (még) senkit és az elmúlt egy évben tapasztalt áremelkedést is inkább csak egy olyan kuriózumként élik meg, amin jól lehet zsörtölődni és ízesen okolni például a haszonleső benzinkutasokat, a béna kormányt, a mohó olaj lobbit, meg a pártokat. A probléma igazi súlya úgy látszik még cseppecskéiben sem jutott el a közfelfogásba és mindenki szentül hiszi, hogy ez csak egy művileg előidézett, átmeneti állapot, melyet bátor és hű, hazafias, és jaj, és öreganyám, … és elkötelezett politikával meg lehetne oldani, amitől, hipp-hopp, vissza is térhetne a Kánaán mind a benzinkutakhoz, mind pedig a pénztárcákba. Szerintem meg nem fog. Na, most kinek van (lesz) pechje?