Sztefano-Space

Az idei évben a reneszánszra, és Mátyás korára (1458 – 1490) emlékezünk. Ez még a középkor volt, ugyanis tudvalevő az újkort 1492-től számítják, amikor is szerencsétlenségünkre (de legfőképp az indián őslakosok szerencsétlenségére) Kolumbusz kikötött a Bahamákon. Ezt csak azért jegyzem meg, mert valamiképp bennünk, felvilágosult civilizáltakban a középkor leginkább a sötét jelzővel szokott párosulni (a történelemoktatás eredményes és céltudatos minősítés nyomán). Pedig ha gyakrabban vetnénk össze néhány szerény tényt a fennkölt, felvilágosult, szabad, demokratikus jelen és a „sötét” középkor között, bizonyára gyorsan kiderülne, hogy ama homály és áthághatatlan sötétség máshol sokkal otthonosabb.

Itt van egy jó példa. Hetekkel ezelőtt lehetett, hogy a Kossuth rádió egyik adása a reneszánsz étkezési kultúrával foglakozott. Ennek kapcsán többször elhangzott a bőséges és változatos étrend, mely a korszakot jellemezte (vesd össze fastfood & McDonald’s kultúra). Galeotto Marzio, a jeles humanista feljegyezte azt is, hogy Magyarország vizei annyira tele vannak hallal, hogy a magyarok szerint a folyóknak csak kétharmada víz, mert a többi hal. Jól fogózkodj meg és képzeld el ezt a „sötét” paradicsomi állapotot. Nemrég a fenoltól illatozó Duna partján jártam és egy apuka lelkendezve próbálta csemetéje figyelmét egy a távolban magát feldobó halra terelni. Képzeld, még van hal a Dunában! Igaz egyre ritkábban, de még itt-ott előbukkan. Fogyasztásra nyilván már teljesen alkalmatlan, hisz dioxinnal és mérgező nehézfémekkel telítettek szövetei. Mi ezt fejlődésnek hívjuk! Tudniillik a sötét középkortól az atomkorszakig megtett utat. Mátyás király nyilván forogna a sírjában, ha tudná mi lett tiszta vizű országával.

Képzeld, még húsz éve is évente négy mázsa kecsegét fogtak ki a Dunából. A gyors és feltarthatatlan fejlődés fényes és dicső mértéke a puszta tény, hogy ez a mennyiség az utóbbi években tíz (értsd 10) kilóra csökkent. Nem sokkal inkább megérdemli ez a korszak a gonosz, gondatlan, pusztító és a sötét jelzőket mely nemcsak szemrebbenés nélkül tűri hanem aktívan hozzájárul ezekhez az állapotokhoz?

Ám a civilizáció nemcsak a folyami halakat falja fel a szemünk láttára. A Maurice Ewing egy a tenger élőlényei számára halált hozó kutatóhajó melynek költségeit az amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány (U.S. National Science Foundation) fedezi. Fő célja a kontinentális talapzat feltérképezése. Illetve hát, magyarul ez annyit jelent, olajlelőhelyek után kutat. Teszi ezt egy külön erre a célra kifejlesztett húsz darab akusztikus ágyúból álló rendszerrel. A hajó 240 decibel hangerejű lövéssorozatokat ad le a tenger fenekére és a nyomában keletkező visszaverődő lökéshullámokból a geológusok következtetéseket vonhatnak le a talapzat összetételéről. Ennyi a hivatalos sztori. A hangágyú használata halálos a delfinekre, bálnákra és a többi tengeri emlősre nézve. Ők ugyanis legalább annyira a hallásukra vannak utalva, mint az ember a látására. A bálnák süvöltő akusztikus kommunikációját felvevő környezetvédők szerint a hangágyú használata után négy napra elnémul az érintett tengerszakasz, majd a közeli partokon tájékozódásukat vesztett bálnák nagyszámban követnek el öngyilkosságot.

Melyik kor tehát a felvilágosult vagy sötét?

Néhány hete két linket kaptam egy barátomtól, melyek Bödők Zsigmond oldalán ez év májusában megjelent írásokhoz vezetnek. A cikkek a bősi vízierőm fennállásának 15 éves múltját mérlegelik és a vízlépcső elvetésével járó, Magyarországra rótt kíméletlenül magas erkölcsi és anyagi terhekröl szólnak. Miután mára virradóra mindkét cikknek mind pedig Bödők Zsigmond blogjának hűlt helye lett a neten, utánanéztem és a google.hu keresőportálon még megleltem mindkét írás tárolt változatait. Második pillantásra kiderült, hogy Bödők Zsigmond csak átvette Ujhelyi Géza okleveles gépészmérnök – energetikai szakértő, a mérnökújságban és a Magyar energetikában megjelent szakvéleményét. A cikket teljes terjedelmében lementettem egy pdf állományba és feltettem ide magamhoz arra az esetre, ha netán megint innen-onnan eltűnne. Így csak idéznék néhány gondolatot (kiemelések tőlem):

A gátrendszer mellett szóló pozitívumok között, azonban azt is feltétlenül meg kell említeni, hogy egyáltalán nem igazolódtak be azok a félelmek, melyek az ivóvíz bázis tönkremenetelét jósolták! Ugyancsak nem jött be a Hágai eljárásban a magyar tárgyalók részéről jósolt ökológiai katasztrófa sem!

Az egyoldalúság elkerülése érdekében szólni kell azonban, a Duna eltereléséből adódó negatívumokról. A Szigetközben a csökkent átfolyó vízmennyiség hatására nyilván jelentkezik természeti kár (kiszáradás, növénypusztulás), de ez messze nem olyan mértékű, mint azt korábban hangoztatták. Az igazság azonban az is, hogy ezen a tényen semmit sem változtatott a Nagymarosi lépcső elhagyása, sőt éppen Dunakiliti gát ellehetetlenítésén keresztül, az eredeti tervhez képest lényeges romlást jelentett! Ugyanis amíg a Dunakiliti műtárggyal saját kezünkben tarthattuk volna a Szigetköz vízpótlását, addig a „papírtigrisnek” mondott Dunacsúnyi gát ezt a lehetőséget is kivette kezünkből.

A nagymarosi gát megvalósítására annak idején, az osztrák Donaukraftwerke-vel szerződtek. A nagymarosi gátrendszer a benne foglalt erőművel 158 MW teljesítményű lett volna s az ausztriai Greifenstein-i objektum szolgált a megvalósítás példájául. A szerződés ára kereken 2,9 milliárd ATS volt. A megvalósítás leállításakor az építkezés már meglehetősen előrehaladott állapotban volt, így a szerződés felmondása jelentős kötbérrel járt. Az Osztrák fél a helyzetet ügyesen kihasználta s Nagymarosra megrendelt berendezéseket egy új Bécsben létesített gátban (Freudenau 173 MW ) használta fel, de ebből mi természetesen nem profitálhattunk. Nota bene ezt a vízlépcsőt az Ausztriában tartott népszavazás támogatását követően építették meg s ezzel Ausztriában 11 fokozat lett a dunai kaszkádrendszerben, melynek jelenlegi összteljesítménye: 2197,4 MW.

Tanulságok:

1. Magyarország Dunakilitivel a kezében tartotta az egész rendszer kulcsfontosságú kapuját. A létesítmény segítségével saját igényeit szem előtt tartva Magyarország annyi vizet engedhetett volna a felvíz csatornába illetve az eredeti mederbe, amennyit csak jónak látott. Ezzel a mosoni Duna-ág ökológiai egyensúlyát is garantálni lehetett volna.
2. Ausztria a markában röhögött, mert gyakorlatilag potyára berendezte saját, Freudenaunál megépült vízlépcsőjébe az eredetileg Nagymarosra szánt turbinákat. Ezzel a magyar adófizető aktívan is hozzájárult osztrák jólétállam finanszírozásához, cserébe habzó Rábát kapva.
3. A Dunak Kör vízlépcső elleni riadalmat keltő tiltakozó akciója, a jelenlegi teljesen inkompetens politikai elit pusztító ténykedésének nyitánya volt.

És még akkor még jöjjön Bödők Zsigmond bufferolt írása is Nyolcadik utas a benzinkutas címmel:

Semmilyen visszhangot nem váltott ki a Paraméter olvasói között az a cikk amelyet mintegy két hete bátorkodtam a köz elé tárni. Eredetileg a Mérnökújság májusi számában jelent meg, a szakavatott szerző pedig a bősi erőmű 15 éves múltjáról, jelenéről értekezik abban. Nem mellékesen kitér arra is a szakember, milyen károkat okozott Magyarországnak, hogy a politikai vezetés a plebsz, a különféle zöld mozgalmak, a Duna-kör és egyéb gittegyletek nyomására elállt az erőmű eredeti tervek szerinti megépítésétől.

A Duna-kanyarban súlyos milliárdokból felépült védműveket újabb súlyos milliárdokból lebontották, s mialatt vígan kígyózott az élőlánc itt és odaát a gátakon, a szlovákok Dunacsúnynál csúnyán elvágták a Duna útját és rávezették a vizet a bősi turbinákra. A parton még ideig-óráig piknikező, öklét rázó ezernyi szakember pedig látva, hogy nem szakad le az ég, nem száradnak ki kútjaink, sem ligeteink s a bánáti bánatos rózsák sem indulnak hervadásnak, sőt, Csaba királyfi sem fordul vissza seregeivel égi útjáról, szépen hazamentek.

Bő permetlével megspriccelték zöldségeiket, emésztőgödreik aljának szigeteléséről gondosan elfeledkeztek, s az összegyűlt szemétkupacaikat továbbra is az utak mellé és az erdők aljába hordozták éjszakánként. Energiára pedig továbbra is szükség vala, a hiányt pótolandó Magyarország külföldről kezdte vásárolni a kilowattokat, nem ritkán éppen Szlovákiától.

Eltelt tizenöt év, az ügynek még koránt sincs jogilag vége, az ügyvédek szépen zsírosodnak Hágában az adófizető pénzéből, aki pedig káromkodik, mert drága az áram és még drágább lesz. Belátható időn belül Magyarországnak egy újabb atomerőművet kell építenie, de a zöldek már most berzenkednek. A szalmatüzelésű erőmű ellen tiltakoznak, a szélerőművek rontják a táj szépségét, az atomerőmű pedig a sátán találmánya. A fúziós erőművek egyelőre a Holdban.

Vízerőművekkel meg egyetlen kormány sem mer majd foglalkozni a korábbi tapasztalatok alapján, mert azonnal jönne egy népszavazás. Hiszen még vizitdíjat sem tudtak bevezetni, nem vízerőművet. A csőcselék dőzsöl, szakért, kordont épít és bont, a benzinkutas meg naponta állítja át a pumpa díjszabást mutató kerekeit. A benzinpumpát meg egyáltalán nem érdekli sem az élőlánc, sem a szitkozódás.

Kapcsolódó link:

• A Duna Kör mérlege avagy a környezetvédelem racionalitása
  • http://racionalitas.blogter.hu/?post_id=170586 

Az ORF tegnap egy riportot sugárzott a Brit kormány terveiről, miszerint a közeljövőben 10 új atomreaktort kívánnak építeni, hogy egyrészt csökkentsék Nagy Britannia széndioxid kibocsátását, másrészt pedig fokozatosan függetlenedjenek a fosszilis energiaforrásoktól. A riport a csúsztató, nem tisztességes, tendenciózus ismeretterjesztés kiválóan sikerült gyöngyszeme volt. Az atomerőművek mellett szóló nyilatkozatokhoz, a narrátor józanul hangzó, kételkedő ellenvetései lettek ügyes alattomossággal bevágva, minek nyomán megrogyadoztak az előzőekben jól megfogalmazott érvek. A bizonytalan és tudatlan néző a műsor után sziklaszilárdan meg lesz győződve, hogy a britek a józanész teljes hiányában és arrogáns butaságukban döntöttek úgy, hogy a francia példát követik (tudniillik nem az Osztrákot).

Egyetlen jellemző példát ragadnék ki. A kamera egy idillikus tengerparti városkát mutat. A háttérben egy atomerőmű „szörnyűséges benyomást” keltő vasbeton kupolája. Lágyan hullámzó tenger úszik be a képbe. Festői táj, homok, dűnék, lenge fuvallat viszi egy idősebb hölgy haját, feltehetően a Greenpeace képviselője. Éppen egy különös készülékből kivezető csövet tart a föveny irányába. Amint közelíti a végét a talajhoz, erősödő, sűrűn kattogó hangot hallunk. A hölgy állítása szerint a készülék most a kamera előtt is egyértelműen bizonyítja, hogy az atomerőmű máris megfertőzte környezetét, hiszen körös-körül minden sugárzik. Egy katasztrófa, állítja, és ilyenekből akar még többet építeni a kormány. A narrátor azt is mondja hány Becquerel a mért érték, de még mindig nem tudni milyen készülékről van szó.

Ez minden bizonnyal egy nagyobbacska Geiger-Müller számláló, mely arra szolgál, hogy a radioaktív lebomlás erősségét mérjék. Aki semmit sem tud a háttérsugárzásról, az most máris meg van győzve. A számláló kattogott, tehát volt sugárzás. Igen, de vajon mit is mért pontosan ez a készülék? Tudniillik egy rendes Geiger-Müller érzékenysége lehetővé teszi, hogy a Föld bármely pontján lebomló radioaktívitást észleljen és zajos kattogásba kezdjen, hiszen háttérsugárzás mindenütt kimutatható. Előző írásomban utaltam a tényre, hogy akár három nagyságrendbeli természetes különbségek sem ritkák a Föld egyes térségei között. A számláló kattogása tehát csupán csak azt bizonyítja, hogy a működik. Semmi többet. Itt van egy videó, mely alátámasztja állításomat. Látható, hogy a GM-Tube, ahogy az angol a készüléket hívja, már akkor is kattogásba kezd, ha a kamera közelít felé.

Egy objektív tényelemző riportműsort egészen más szellemben kellett volna megrendezni. Először is szükséges röviden ismertetni a készülék nevét, típusát, mibenlétét és célját. A filmben elhangzott egy adat Becquerelben kifejezve. A témához szorosan kapcsolódó információ, hogy az élő szervezet ért ionizáló sugárterhelést viszont Sievertben mérik és bár létezik bizonyos összefüggés a kért mértékegység között az nem teljesen nyilvánvaló és a tisztázatlanságok rengeteg csúsztatásra adnak lehetőséget. Például megdobálhatok valakit egy csomó pingponglabdával is, amitől majd rendkívül magas Becquerelt fog mérni egy ilyen célra átalakított fiktív Geiger-Müller, ám nyilván nem lesz halálos a támadásom és a Sievertben kifejezett veszélyességem valahol a kimutathatatlanság határán lesz. Ha hasonló méretű acélgolyókkal kezdenék nagy erővel hajigálni, a készülék esetleg ugyanolyan hangosan kattog majd, de most már (Sievertben kifejezve) jóval veszélyesebb vagyok, hiszen így igazi megkövezést hajtok végre.

Továbbá az igazsághoz és a témához tartozik, hogy doziméternek nevezik azt a készüléket, vagy inkább lapocskát (lásd mellékelt kép), mely az élő szerveztet élő ionizáló sugáradagot méri. Egy csúsztató riportműsorban nyilván nem lehet elég hatásosan bemutatni egy dozimétert, hiszen az nem ad ki vészt jósló kattogást. Tulajdonképpen semmiféle hangot sem ad ki magából – milyen pech. Egyszerűen csak csendben van. Ilyet hordanak magukra tűzve a nukleáris létesítmények dolgozói, hogy tudniillik pontosan nyomon tudják követni, kit milyen nagyságú sugáradag ért.

Azt is elengedhetetlen lenne tisztázni, hogy mekkora az idillikus brit tengerparti városka rendes háttérsugárzása (atomerőmű nélkül) és mekkora természetes eltérések vannak a lokális mintákban. A talaj összetevőitől függően elképzelhető ugyanis, hogy akár egy-két kilométeres körzetben is nagyságrendbeli különbségek mutatkozhatnak. Ezek után szakszerűen le kellett volna mérni a működő atomerőmű sugárzását mind Becquerelben, mind pedig Sievertben kiszámolni azt az ionizáló adagot, mely az élő szervezetre hat. Ezt nyilván azért nem tették meg, mert általában a természetes háttérsugárzás erősebb és a létező szigorú előírások miatt nehéz érdemben bármit is kimutatni.

Mindez csak azt mutatja, hogy milyen könnyen félre lehet vezetni mindazokat, akik pedig végigjárták a rendes (de nyilván inkább butító) kötelező oktatás lépcsőfokait. Tényleges oktatásról és tudásról természetesen szó sem lehet, hiszen aki leérettségizik (akár fizikából is), pár héten belül tökéletesen elfelejti a radioaktivitást – ha egyáltalán valaha voltak is ilyen jellegű ismeretek szikrái a fejében. De akkor minek nyomta hetente ötször is az iskolapadot, ha ilyen egyszerűen lóvá lehet tenni? Erről a jelenségről Mohari András fordításában, Taylor Gatto kitüntetett, nyugalmazott New York-i tanár vall.