Sztefano-Space

Utóbb is minduntalan Wilhelm Reichbe és heves vitákat kiváltó hagyatékába ütközöm. Olyan ez, mint egy kísértés, mert bárhonnan kezdjem is el a szemlélődést, végül, valami úton-módon belébotlom. Wilhelm Reich azért érdekes és figyelemreméltó, mert egyike azon keveseknek, akiktől Kultúra Anya olyan hisztérikusan rettegett, hogy nézeteiért börtönbe vetették, könyveit törvényi határozattal elégették, műszereit, laboratóriumi felszerelését megsemmisítették és megpróbálták nyomtalanul kiirtani teljes munkásságát. Mindez pedig történt az ötvenes évek Amerikájában, a 20. században, teszem hozzá. (Gyöngébbek kedvéért: ez a második világháború után volt már.)

Ha belegondolunk, hogy a történelem során kik és milyen könyveket égettek (például az inkvizíció, meg a nácik), akkor erős kétségeim támadnak arra vonatkozólag, hogy vajon Reich épeszű és méltányos bánásmódban részesült-e, avagy valamiféle pánikreakció áldozata lett. Reich egyébként nem élte túl a börtönbüntetést, 1957-ben Pennsylvaniában halt meg infarktusban a cellájában.

Első találkozásom Wilhelm Reichhel egy furcsa, elgondolkodtató, mellbevágó részlet volt, Reich, The Murder of Christ (Krisztus meggyilkolása) című könyvéből. Eredetileg Mohari András idézetei között leltem rá (a teljesség kedvéért a szöveget idekopipészteltem a mai blogom végére).

Második találkozásom Ran Prieur kapcsán jött létre, ugyanis elküldtem neki egyik okfejtése miatt érzett kétségeimet, amelyben James DeMeora a Sharasia elmélet megalkotójára hivatkozom. DeMeo ugyanis, mint kiderült, Wilhelm Reich örökségének a gondozója és munkásságának az aktív folytatója. Tudniillik Ran Prieur azt a nézetet vallja, hogy az ember eredendően gyarló és agresszív lény (The assumption that we were all living in nice tribes and then went astray is false. Our ancestors have been in flux between repressive and free cultures since before we left the trees). Azaz Ran azt állítja, hogy mióta lemásztunk a fáról, voltak köztünk mind elnyomók mind pedig szabadelvűek. Pechünkre az előzőek özönlötték el a Földet. Szerinte tehát a kapzsiság, az erőszak és mások elnyomására való hajlam eredendő emberi tulajdonságok. DeMeo kutatásai viszont pont abban jeleskednek, hogy ezzel homlokegyenest ellenkezőt állítanak. DeMeo szerint az agresszió és elnyomásra való hajlam szerzett tulajdonságok, melyeket nevelés és bevett szokások útján örökítünk át. Szerinte bizonyítható, hogy az emberiség i.e. 4000 előttig kizárólag békés és egyenlőségen alapuló közösségekben élt. Akit érdekel, hogy mik voltak azok a körülmények, melyek a minta lényegi megváltozásához vezettek, keresgéljen nálam (már szóltam róla), vagy kutasson James DeMeo illetve Steve Taylor könyvei után.

Harmadik találkozásom – igaz inkább közvetett értelemben, László Ervin könyve olvasása közben történt meg, ugyanis a Világváltásban az író részletesen is szól a tudomány legújabb felfedezéséről, a telített vákuumról, vagy telített térről, mely korábban a huszadik század elején a mindent átható és mindenhol jelenlévő „éter” néven volt ismeretes. Az éterelméletet később elvetetette a tudomány, de ma, főleg kvantummechanikai meggondolások és kísérletek nyomán új reneszánszát éli. A Wilhelm Reich által megfogalmazott és felfedezett pszichikai energia, az úgynevezett orgon (Orgone) csak a szomszédos kapun át történő megközelítése ugyanezeknek a rejtelmeknek (szerény véleményem szerint).

A negyedik találkozásom pedig néhány, mind a mai napig sok kérdést felvető NASA felvétel nyomán jött létre. A kéken ragyogó űrhajósképekről van szó, melyek a NASA hivatalos nomenklatúrája szerint AS12-46-6826 és AS12-46-6818 néven lettek bejegyezve, azaz az Apolló 12 (AS12) misszió képeiről van szó. Az egyiket a Life magazin 1969. decemberi száma címlapján közölte (lásd mellékelve). Később, miután senki sem tudott magyarázatot adni Alan Bean űrhajós kék aurájára vonatkozólag, a Life magazin állítólag retusálta a címlapfotót, úgy, hogy eltüntette a kék ragyogást. Wilhelm Reich pedig úgy vonul be ide is, hogy néhány vélemény szerint, a képek valamilyen szerencsés véletlen folytán, Alan Bean orgonját, az űrhajós élő pszichikai energiáját (auráját) kapták lencsevégre. A kék szín Reich szerint az orgon jellemzője és ezért ilyen színű a bolygónk is (The blue planet – sic). Nem árt megjegyezni, hogy Reich még nem láthatta azokat a lélegzetelállítóan gyönyörű felvételeket, melyek később igazolták, hogy az élő Föld (Gaia) az űrből tekintve is csodálatos kék színben tündököl. Szóval nem tudom mi az igazság, de mindenképpen furcsa, ha egy képet manipulálnak csak azért, hogy elkerüljék a kínos kérdéseket. Te mit gondolsz?

AS12-46-6818	AS12-46-6826
Az eredeti kék ragyogást visszaadó címlap	A retusált címlap

Wilhelm Reich a csapdáról

(Mohari András fordítása)

Ki lehet jutni a csapdákból. Ahhoz viszont, hogy az ember kitörjön egy börtönből, előbb el kell ismernie, hogy börtönben van. A csapda az ember érzelmi felépítése, az ember karakterének felépítése. Nem sok haszna van, hogy gondolati rendszereket eszelünk ki a csapda természetéről, ha a kijutáshoz annyi szükséges csupán, hogy ismerjük a csapdát, és megtaláljuk a kijáratot. Minden más teljesen hasztalan: Megénekelni a csapdabeli szenvedést, akárcsak a néger rabszolgák; vagy verseket írni a csapdán kívüli, de a csapdában megálmodott szabadság szépségéről; vagy csapdán kívüli életet ígérni a halál után, ahogyan a katolicizmus ígéri a gyülekezeteinek; vagy a rezignált filozófusokhoz hasonlóan semper ignorabimust vallani; vagy filozófiai rendszert építeni a csapdabeli szerencsétlen lét köré, ahogy Schopenhauer tette; vagy megálmodni a csapdabeli embertől nagyban különböző emberfölötti embert, ahogyan azt Nietzsche tette, mígnem elmegyógyintézetbe zárva végül megírta magáról a teljes igazságot – túl későn…

Az első teendő megtalálni a csapda kijáratát.

A csapda természete egyáltalán nem érdekes ezen a kritikus dolgon kívül: Hol van a csapda kijárata?

Az ember feldíszítheti a csapdát, hogy kényelmesebb legyen benne az élet.

Ezt teszik a Michelangelók, a Shakespeare-ek és a Goethék. Az ember szerkentyűket tákolhat össze, hogy hosszabb életet biztosítson a csapdában. Ezt teszik a nagy tudósok és fizikusok, a Meyerek, a Pasteur-ök, a Flemingek. Az ember megtanulhatja mesterien gyógyítani a törött csontokat, amikor beleesik a csapdába.

A kritikus dolog most is és továbbra is a következő: megtalálni a csapda kijáratát. Hol a kijárat a végtelen nyílt térbe?

A kijárat rejtve marad. Ez a legnagyobb talány. A legnevetségesebb és egyben legtragikusabb dolog ez:

A kijáratot jól láthatja mindenki, aki a gödörbe esett. Úgy tűnik, mégsem látja senki. Mindenki tudja, hol a kijárat. Úgy tűnik, mégsem indul el feléje senki. Mi több: Aki csak elindul felé, vagy aki csak feléje mutat, azt őrültnek, bűnözőnek vagy a pokol tüzére való bűnösnek kiáltják ki.

Kiderül, hogy nem a csapdában van a hiba, de még csak nem is a kijárat megtalálásában. A hiba a csapdába esettekben van.

Mindez – a csapdán kívülről nézve – érthetetlen az egyszerű lélek számára. Valahogy még őrültség is. Miért nem veszik észre a jól látható kijáratot, és indulnak feléje? Amint közel jutnak a kijárathoz, sikítozni kezdenek, és elfutnak onnan. Amint valamelyikük megpróbál kijutni, a többiek megölik. Csak nagyon kevesen osonnak ki a csapdából az éj leple alatt, amikor mindenki alszik…

Wilhelm Reich: The Murder of Christ (1953)

• http://www.wilhelmreichmuseum.org/
• http://www.orgonelab.org/astronautblues.htm
• http://www.orgonelab.org/
• http://de.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_Reich
• http://de.wikipedia.org/wiki/Orgon
• http://www.spacearchive.net/img/AS12-46-6826.jpg
• http://www.hq.nasa.gov/alsj/a12/AS12-46-6826.jpg
• http://www.hq.nasa.gov/alsj/a12/AS12-46-6818.jpg
• http://www.2neatmagazines.com/life/1969cover.html
• http://ranprieur.com/

Előző agymenésem egyenes kapcsolatban áll Derrick Jensen harmadik előfeltevésével, mely úgy szól, hogy „Életmódunk – az ipari civilizáció – állandó és széleskörű erőszakon alapul. Szüksége van rá, és nélküle nagyon hamar összeomlana”.

A munkahely elvesztése teljesen érthetően teremt fokozott stresszhelyzetet, hiszen megfelelő jövedelem hiányában elég gyorsan működésbe lépnek a civilizáció intolerancia mechanizmusai, hogy direkt erőszakot alkalmazzanak mindazokkal szemben, akik nem képesek eleget tenni ilyen-olyan (rendszeres vagy alkalmi) fizetési kötelezettségeiknek.

Még a puszta, ártalmatlan lét sincs ingyen, amihez pedig csak lélegezni, inni és enni kellene. Az első még garantált, bár jelentős minőségi különbségeket vehetünk észre a társadalmi rétegződés okozta lak- és munkahelyek függvényében. Az ivóvíz problémája köztudottan világszerte fokozódó gond és a multinacionális tőke – újabb profit reményében – egyik kifejezett célja a szolgáltatások privatizálása, és ezen belül is az ivóvízkészletek feletti kizárólagos haszonjog megkaparintása. A harmadik tényező, az élelem, illetve annak elzárása és nyereségen alapuló forgalmazása pedig a civilizációban a kezdetektől a függőségi viszony, a széleskörű erőszak létrejöttének elsödleges oka. Ezért mondják a nyugati típusú civilizációt a „wage slavery” azaz bérrabszolgaság kifinomult rendszerének.

Közben még egy pillanatra elmerengek azon, hogy tulajdonképpen minek is a mértéke ez a „munkabérnek” vagy „fizetésnek” nevezett juttatás? Némi töprengés után oda lyukadtam ki, hogy alapvetően háromféle jövedelmet különböztethetünk meg (ami természetesen csak az erőszaknak kiszolgáltatottak seregére vonatkozik):

1. A piaci tőke-környezetben kifizetett jutalék általában annak a mértéke, hogy az alkalmazott potenciálisan mekkora profitot képes kitermelni a munkaadójának.
2. Az állami, politikai, hivatalnoki illetve kommunális szférában a bér nem a profittermelői képesség mértéke, hanem családi-, maffia- és egyéb kiszolgáltatottsági viszonyból fakadó, eredendően igazságtalan beskatulyázás mércéje. Itt túlnyomórészt az állam és a karhatalom (az erőszak) intézményeiben kialakult juttatásokat kell érteni.
3. A harmadik pedig a társadalom rossz lelkiismeretét enyhíteni hivatott adományokra épülő bérezés.

Nincs sok esélye annak, akit nem áldott meg a teremtő semmilyen profittermelésre alkalmas tulajdonsággal, nem született befolyásos szociális szférába és a véletlen következtében még az alamizsnaosztás egyébként széleskörű rendszere is elkerüli.

A szembefújó szél egyre, fagyosabb, és egyre hangosabban dudál. Most életemben először ízlelhettem meg milyen rémítő érzés, ha valaki elveszíti az állását. Kikészíti az embert, pedig (most még) csak egyik közeli ismerősömet rúgták ki minden teketória nélkül. Több mint tíz évet húzott le ezen a munkahelyén. Úgymond a gazdasági visszaesés egyik soron következő áldozata, avagy csak egy körmönfont leszámolásé?

Egy halk szavú, barátságos emberről van szó, akiről történetesen azt is tudom, hogy távol tartotta magát a mára szinte rákfeneként dúló belső intrikáktól, megértésre törekedett és ahol tudott, csak segített. Állítólag nem volt elég jó abban, amit csinált, úgymond, többet vártak volna el tőle, több szakmai hozzáértést. Tehát nem volt rossz, mert voltak (vannak) nála is gyengébben teljesítőek szép számban. Szóval, ennyi volt a vád. Közben meg, akik nálánál is alkalmatlanabbak posztjuk betöltésére, de történetesen jó hasbeszélők, értenek a média nyelvén és jól tudják manipulálni szűkebb környezetüket, továbbra is ott pöffeszkednek bársonyszékeikben. Agressziótól, féltékenységtől és kapzsiságtól fűtött hozzáállásukkal sikeresen károsítják az egyébként is törékennyé vált emberi kapcsolatokat. Ki az aki itt még közösségi, humán érdekeket ápol, amikor mindent elnyom a profitot féltő ordasok üvöltése?

Lélekben és is készülődöm. Nem szeretem az efféle meglepetéseket. Ma ő, holnap én? Ki tudja? Ma már nem kötelez az egy mindenkiért, mindenki egyért. Tulajdonképpen már régen, nagyon régen nem kötelez. Az sem, ha a múltban szabadidődet is feláldozva teljesítettél annak reményében, hogy ez majd méltányolva lesz. De hol vannak azok, akik még minderre emlékeznek? A tanúid voltak. Őket is kirúgták már…

Balázs csokorra gyűjtötte Mohari András Ran Prieur fordításait és elküldte néhányunknak. Ez jó ötlet, ugyanis nem tudni meddig lesz még online Mohari András félbehagyott oldala. Jómagam kapva az ötleten kopipészteltem idézeteit, John Taylor Gatto fordításait valamint az említett Ran Prieur fordításokat. Letölthetőek tehát pdf formátumban tölem. Azt hiszem, megyek lementem a többi munkáját is.

Ízelítőül egy-egy Ran Prieur valamint Gatto fordítás (valahogy összeillenek … ugye Te is így látod, megrendítő és tragikus ez a sűrű sötétség…):

Értelmes élet a világűrben

A civilizált emberek az „értelmes élet” alatt a civilizált életet értik: más bolygók lakóit, akik más lényeket gyilkolnak és irányítanak, hogy „erőforrásokat” és elnyomásra használt gépeket állítsanak elő, melyek végül olyan „fejlettek” lesznek, hogy használóik keresztül-kasul röpködhetnek az űrben, és egyre több bolygón zsákmányolhatják ki az életet saját kizárólagos hasznukra… Tudósaink viszont értetlenül állnak: Galaxisunk százmilliárd csillaga körül bizonyára bőven akad életre alkalmas bolygó, miért nem találjuk hát semmi nyomát a földönkívüli civilizációknak? Miért nem küldik felénk modulált elektromágneses hullámok formájában üzeneteiket, miért nem száguldanak fémtestű űrhajókban, ahogyan azt saját kultúránk jövőről szőtt mítoszaiban látjuk? Miért nem szállnak le bolygónkra, s osztják meg velünk fejlettebb szórakoztató/elnyomó szerkentyűiket? Cserébe aztán alávetnénk magunkat a Csillagközi Pénzügyi Alapnak, amely titokban leigázza a földlakókat, és felgyorsítja a bolygó élettelen sivataggá alakítását, miközben átmenetileg gazdagítja az emberi elitet.

Valójában más buta élet után kutatunk a világűrben, olyan után, amelyik pont olyan őrült, mint mi. És azért nem találjuk, mert őrületünk a valóságtól való elrugaszkodásnak egy iszonyatosan fenntarthatatlan formája, és ha más bolygók lakói hozzánk hasonlóan éltek, akkor egyetlen galaktikus másodperc alatt kiégtek és összeomlottak, mint ahogy mi is ezt tesszük. Azután pedig röpke 50 évig felénk szálltak a vígjátékaik, a reklámjaik és a betelefonálós nacionalista rádióműsoraik, amikor mi még javában kunyhókban laktunk és mangót ettünk – vagy majd a jövőben szállnak felénk, amikor ismét így élünk.

John Taylor Gatto

Barbara Whiteside megmutatta nekem egy negyedéves altoni (Illinois állam) gimnazista versét, melyet két héttel az öngyilkossága előtt írt:

Lerajzolta… a kimondandó belső dolgokat. Gyönyörű képeket tartott párnája alatt.

Iskolakezdéskor magával vitte őket…
Hogy mellette legyenek barátként.
Fura volt az iskola, ülőhelye egy szögletes barna asztal,
Mint az összes többi szögletes barna asztal… és szobája
Szögletes barna szoba volt, mint az összes többi szoba, szűk,
És zárt, merev.

Gyűlölt tollat, krétát tartani, karja merev
Lábai a padlón, mereven, a tanár figyel
És figyel. Szólt: viseljen nyakkendőt, mint
Más fiúk, felelte: nem szereti őket.
Nem számít, mit szeret, mondta. Majd az osztály rajzolt.
Sárgát használt. Ilyennek érezte a Reggelt.
Jött a Tanár mosolyogva: „Mi ez?”
Miért nem olyasmit rajzolsz, mint Ken?”
Aztán anyja vett nyakkendőt, s ő mindig
Repülőt és rakétát rajzolt, mint a többiek.
Szögletes és barna volt legbelül, kezei merevek.
A kimondandó belső dolgokat nem kellett
Már mondani, nem sürgették tovább… összetörtek, merevek,
Mint minden más.

Nashville-ben tartott beszédem után egy Debbie nevű anya egy kézzel írt feljegyzést nyomott a kezembe, amelyet aztán a New York állambeli Binghamtonba tartó repülőn olvastam el:

Kezdtük észrevenni, hogy Brandon akadozva beszél első osztályban, csalánkiütései lettek, depresszióssá vált, és minden este sírt, miután megkérdezte apjától: „Holnap is iskolába kell menni?” Második osztályban egyértelművé vált a fizikai stressz. A tanár kijelentette, hogy figyelemhiányos szindrómája van. Az én boldog, rámenős gyerekem most orvosi eset volt mind a mi szemünkben, mind az iskoláéban.

Egy orvos, egy pszichiáter és egy iskolai szakember is megállapította nála ezt a csapást. Hangsúlyozták a gyógyszerezés szükségességét, s mellette viselkedéskorrekciót javasoltak. Ha felmerült a gyanú, hogy Brandon nem vette be a gyógyszerét, hazaküldték. Úgy tűnt, farigcsálni kellett egy kicsit az én kerek fadarabomon, hogy beleilleszkedjék a kerek lyukukba.

Sírva néztem a szülői döntéseim korlátozását. Mivel nem ismertem a lehetőségeimet, második osztályban folyamatosan gyógyszerezték Brandont. Még teljes egy évig folytatódtak a sírások és a csalánkiütések, míg végül nem bírtam tovább. Elkezdtem otthon tanítani Brandont. Megváltást jelentett számára. Nincs több pirula, nincsenek könnyek, sem csalánkiütések. Nagyon jól megvan. Többé már nem sír, és lelkesen végzi a feladatait.

Végül is megnyugvással konstatálom, hogy bár a fecskék száma a korábbi évekhez viszonyítva ténylegesen is észrevehetően csökkent, van itt mégis egy rendszeresen erre cikázó, közelben fészkelő család, amely mosolyra fakaszt. Olyanok, mint a pajkos gyerekek! Elhúznak hárman vagy négyen az épületek között, közben kiabálnak egymásnak, ricsajoznak, nevetgélnek és ez számomra egy icipicit, egy kunkori-farkincányi öröm forrása. Sajnos az a család, mely a házunk sarki eresze alatt fészkelt éveken át, nem érkezet vissza. Onnan tudom, hogy nincs „nyomuk” a füvön –érted mire gondolok, igen a tojra. Odafigyelek. Ez furcsa – mert korábban nem igazán érdekelt mi, merre és honnan meg hová repül. Nyilván öregszem, vagy csak az idők változhatnak ugyanolyan sebesen, mint a villás farkúak száguldozása az égen.

Az április 13.-i megjegyzésem miatt kritika ért, hogy tudniillik nem tisztelném az életet, mert az embert kórokozónak és élősködőnek nevezem, ergó aki az embert nem tiszteli, az visszautasítja az életet is. Na, bumm! Eléggé megrökönyödtem, hogy e néhány sor ilyen tömény indulatokat képes kiváltani valakiből. A szóló mentségére legyen mondva, ritka vendég errefelé, így nyilván nem tűnhetett fel neki, hogy ez az egész oldal az élet, a tradicionális közösségek, a természet a Föld és ezen belül természetesen az ember féltéséről is szól. Ha az embert (jelző nélkül) csépelem, az általában az elvevőkre, az otromba és pusztító magatartásra vonatkozik. Például az olyanra, amely ilyen szörnyű környezeti ártalmat okoz, mint a képen látható. A folyócskát már egyáltalán nem lehet látni a szeméttől. Erről jut eszembe Galeotto Marzio reneszánszkori megjegyzése, miszerint a Duna csak kétharmad részt állott vala vízből, mert egyharmad része az hal volt. Ez a folyócska itt viszont csak egyharmad részt állhat vízből, mert minimum kétharmad részét vegyületek, mérgek, szenny, törmelékek és műanyagok keveréke képezi. A képet Pacsker oldalán találtam. Itt viszont van még több hasonló. Szerinted lehet tisztelni egy ilyen nyomortanyán tengetett életet? Egyáltalán hogy jön ide a tisztelet?

Alcímnek tán az is beillene, hogy az Új Reneszánsz árnyékkormányai. Ez így belátom, magyarázatra szorul, annak ellenére, hogy a könyv tartalma kevésbé. A Világváltás kifejezés minden tekintetben az Új Reneszánsz szinonimája és az erre tartó átmenet (ti. a logoszból a holoszba) sürgető szükségességét hivatott hangsúlyozni. A könyv lényegi mondandóját nem nehéz röviden összefoglalni: a „mindent a megszokott módon (MMM)” civilizációs forgatókönyve nem fenntartható. Lényeges és globális szemléletváltásra van szükség – azonnal! A tét nem kevesebb, mint az emberiség fennmaradása. Az MMM viszont egyenes (noha egy ideig még esetenként vidám és sokaknak laza) út a megsemmisülésbe. László Ervin így kezdi az első fejezetet (idézem – kiemelés tőlem):

A huszonegyedik század első évtizedében egyéni és közösségi szempontból egyaránt új tényekkel szembesülünk. Az emberi világ ingataggá vált, és többé nem tartható fenn. A változás forradalmi, és egyedülálló lehetőséget rejt magában. A történelemnek ez az első olyan évtizede, amely felkínál egy választási lehetőséget: az utolsó legyen egy foszladozó, elavult világban; vagy egy új, életképes világ első évtizedévé váljék… hogyha úgy haladunk tovább, ahogyan eddig tettük, akkor több okból kifolyólag is katasztrofális bifurkációhoz, végzetes vészhelyzetbe jutunk.

Nos, a fenti gondolatok nem ismeretlenek – legalábbis blogom visszatérő látogatói körében. Az író alaptételei megfogalmazásakor utal például James Lovelock Gaia elméletére is. Ami számomra meglepő, hogy a könyv gyakorlati horderejéhez képest mégis mennyire ismeretlen maradt a magyar kulturális könyvpiacon. Megjelenése (2008) szinte semmiféle visszhangot nem keltett, észrevétlen maradt (néhány internetes hírtől eltekintve – lásd a linkek lejjebb).

Az író a Római Klub tagja, és a Budapest Klub megalapítója. Mint ismeretes a Római Klub kezdeményezésére született meg az MIT kutatói által megírt A növekedés határai (Limits to Growth) című tanulmány, melyet korábban már én is ismertettem. A Világválás igényes nyelvezete helyenként komoly odafigyelést igényel. László Ervin és klub-társai elsősorban az úgymond „magasabb” társadalmi pozíciót élvező gazdasági és kulturális elithez szólnak. Innen származik az a sejtésem, miszerint a Római Klub mintájára megalakult nemzeti szervezetek úgy működnek és olyan tevékenységet fejtenek ki, hogy egyrészt elősegítsék a holoszba (akarom mondani az Új Reneszánszba) történő átmenetet, másfelől pedig az esetleges pozitív átalakulás után, az ő soraikból kerüljenek ki a világ új arcú vezetői. Ebből a szempontból a klubok elit-tevékenységét nem lehet elmarasztalni, hiszen a logosz mai uraira jócskán ráfér némi testreszabott agymosás.

• http://www.nyitottkonyv.hu/le-vilagvaltas.htm
• http://www.astronet.hu/index.php?apps=cikk&cikk=38139

Tényleg nincs valami rendben a fecskékkel. Más éveken, visszatérésük után hangos, vidám kergetőzésükkel hívták fel magukra a figyelmet. Itt cikáztak szüntelen energiával az épületek között, most meg alig-alig látni őket. Néha hallom csak vijjogásukat, itt-ott tűnik csak fel jól ismert alakjuk az égen, és a jelenség előfordulásának határozott ritkasága aggodalomra ad okot…

Ma ad-hoc elkocogtam a Schwechat torkolatához. Cirka tizenkilenc kilométeres kör. Nagyon élveztem, különösen most, hogy a levegő rengeteg helyen telítve van az akác édes illatával, máshol a sárga vadrepce nehéz illata uralja az út egy-egy szakaszát. Ilyenkor mindem érzékemmel megpróbálok része lenni a valóságnak, a jelennek, valahogy úgy, ahogyan azt Steve Taylor legutolsó könyvében (Making Time) megfogalmazta. Igaz ezt Taylor nélkül is tudom, hiszen futóedzéseimre az iPodomat már régen nem hordom magammal. Pontosan azért, hogy ne legyen semmi akadálya a természettel való tudatos egybesimulásnak. Jól esik érezni bőrömön a nap melegét, a verejtéket szárító szellőt, odafigyelni a madarak dalára, a bogarak röptére, érezni az út göröngyét, tüdőre szívni, beleszagolni a víz, a virágok, a kaszált mező, az erdő illatába. Ez az igazi valóság! Semmi virtualitás, semmi mesterkéltség, semmi színlelés. Ez maga Gaia, a minket életben tartó anyánk, aki itt-ott csodás módon felfedi előttem rejtett titkait. Ma például egy elég vastagra sikeredett sikló keresztezte vonulásával az utamat. Fura érzés volt! Manapság nem túl gyakran van szerencsénk ilyen csúszómászóval randevúzni. Óvatosan léptem át felette. A minap meg egy őzike dugta ki szép fejét a mező magas füvéből. Talán lépteim zaja riasztotta fel. Megálltam, szembe néztünk egymással, és amint megbizonyosodott, hogy részemről semmi veszély nem fenyegeti visszabújt a mező rejtekébe.

Ma, e szép csendes, napos vasárnapi délelőttön örömömben elérzékenyültem. Az ok filteres civilizált szemüvegen át tekintve majdnem banális, és amikor arra vállalkozom, hogy elmondjam miért, kockázatot vállalok, hogy esetleg félkegyelmű őrültnek fognak tartani. De ezt a szerepet már kezdem megszokni ezért vállalom a rizikót.

Tudniillik néhány napja egy adást hallottam a Kossuth rádióban arról, hogy az idén késnek a fecskék, és ott ahol már megérkeztek, a vártnál kisebb lélekszámban jöttek. Amint így hallgattam a fejtegetéseket, belém vág a felismerés, hogy a házunk körül, sőt az ereszünk alatt is fészkeltek fecskék és az idén bizony még nem hallottam vijjogásukat. Aggódni kezdtem értük, bevallom őszintén. Amilyen őrült egy világban élünk, könnyen megeshet, hogy kiirtják ezeket a kedves és hasznos madarakat is. Az adásban sorolták is a rájuk leselkedő veszélyeket. Dél-Európában hatalmas kifeszített hálókkal fogják be őket az ínyencek, sok közülük meg már gyengén érkezik a több ezer kilométeres útról és elhull a kedvezőtlen időjárás miatt, meg aztán itt van ugye a klímaváltozás még ismeretlen hatása a nálunk költő madarakra. A magyar wikipédia füsti fecskékre vonatkozó ismertetése szerint „2001 és 2006 között drasztikusan csökkent az állomány”. Egyszóval ilyen hülye tudok lenni, tényleg összeszorult a szívem. Hazaérve mindjárt kimentem és figyeltem, hallgatóztam, de sehol, semmi jele nem volt ittlétüknek. Aztán már-már napirendre tértem a szomorú tény felett, hogy esetleg lőttek az idáig szinte észre sem vett fecskéinknek. Valahogy így lehetünk mindennel. Csak akkor vesszük észre, hogy számunkra kedves és hiányzik, ha már nincs.

Aztán ma, ahogy ott téblábolok a teraszon és nézem, nő-e már a frissen vetett fű, meg hogy kell-e öntözni a szárazság miatt, hallom ám, felhangzik egy fecskemadár-szerű tipikus vijjogó köszöntés. Egészen rövidke volt csak és nagyon távolinak tűnt. Rosszul hallok? Káprázat? Mintha menykő vágott volna belém – ez FECSKE lesz, mondom így magamban! Hallgatóztam, semmi! Figyelem az eget és néhány perc feszült várakozás után meg is látom, hallom őket. Gyors, kecses vágtázó repüléssel cikáznak ide-oda a magasban. Hát, nem tudtam visszatartani az örömkönnyeket. Üdvözöllek bennetek ti drága kedves madarak.