Jövőfürkész


 

Laci kérdezi, hogy tekintettel a jelen ellentmondásaira, vajon miféle jövővel számolok. A válasz nyilván megér egy nyilvános blog – bejegyzést. A kérdés őszinte és elfogulatlan boncolgatásához, paranormális képességek hiányában, az egyetlen biztos fogódzkodóm, az emberiség, és a civilizáció története. Vallom a „historia magistra vitae” szállóigét. Akkor, amikor a jövő fellelhető útjait fürkésszük, teljes bizonyossággal csak azokra a prioritásokra és mintákra hagyatkozhatunk, melyek emberemlékezet óta kultúránk (Kultúra Anya) vérévé váltak.

A legáltalánosabb, megkérdőjelezhetetlen minta a mindenáron dominanciára való törekvés, az abszolút hatalom megszerzésére és gyakorlására tett erőfeszítés. Kihangsúlyozandó, hogy nem erkölcsi kérdésről van szó, mert más forrásból táplálkozik és ezért nem is lehet úgy kezelni, mint valami általános romlottság jelét. Ez az „elvevőknek” nevezett magatartásminta szükségszerű megnyilvánulása. Tudniillik, mint ezt Quinn is részletesen kifejtette, itt arról van szó, hogy a civilizáció éppen abban különbözik a „meghagyónak” nevezett és az evolúció során egyébként sikeres magatartásmintától, hogy mindent saját kizárólagos ellenőrzése alá kíván vonni. A valaha paradicsomi bőségben mindenki számára rendelkezésre álló források megfogyatkozása nyomán kialakult hiány (lásd pl. Szaharázsia) fokozódóan élezi és domborítja ezt a mintát. Semmiben és senkiben sem lehet megbízni, főleg nem a véletlenben, az úgynevezett sorsban, avagy az istenek, szellemek akartában. A világ értünk van, mi vagyunk a teremtés koronái, a mi kötelességünk birtokolni és irányítani  a privatizált folyamatokat.

A jövő képe tehát nem függetleníthető a civilizáció arra vonatkozó fokozódó étvágyától, hogy mindent irányítás alatt tartson. A minta második jellegzetes összetevője abban rejlik, hogy az ellenőrzést rövidtávon, nagyon gyorsan kívánja elérni. Tudniillik a hatalom akár pillanatnyi elvesztése is halálos lehet, és azzal járhat, hogy az élet vélt és valós forrásait mások vonják nem kívánt ellenőrzésük alá. Ezért szorulnak egyre jobban a háttérbe a hosszú távú (generációs) célok és alakul ki az „overshoot”, a skizofréniás kényszer, mindent a lehető leggyorsabban elérni, a legnagyobb erővel odahatni és a legnagyobb kegyetlenséggel, brutalitással irányítani.

A fenti minta mellett minden más cél eltörpül, háttérbe szorul, avagy feledésbe merül, degradálódik. Közben a feljegyzett történelmi tapasztalatok is erősítik az embert ilyetén mozgató, jutalmazó – büntető visszacsatolásokat. Az iskolában tanult történelemlátás a ”jaj a legyőzötteknek” elvét követi, és mindent kifehérít, vagy legalábbis elfogadhatóvá csűr-csavar, ami a hatalmat birtokló elitet igazolja. A civilizáció történelme nem egyéb, mint egy körmönfont mészárszék működésének a krónikája, mely rögzíti mindazokat a bizonyítékokat, amik a fenti elveket abszolutizálják. A minél gyorsabban, minél határozottabban, minél következetesebben minél nagyobb tömegek, lekaszabolása, rabszolgaságba hurcolása, függőségbe taszítása, kizsigerelése, megalázása és likvidálása.

Nem lehet tehát arra számítani, hogy a fokozódó sebességgel a szakadék felé rohanó vonat (lásd pl. What a way to go) magától megtorpan, avagy lassít. Éppen ellenkezőleg. Az egyre nagyobb hajtás, az ellenőrzés kényszere és a hatalom iránti vágy olyan mértékben fognak növekedni, amint amilyen mértékben csökken a még felosztható természeti javak része és amilyen mértékben lesz egyre több ember kénytelen egyre kevesebbel beérni.

A másik oldalról – alulról – megközelítve észre kell vennünk a civilizált ember szenvedések iránti megedződését. A Kolumbusz által Európába behajózott indiánok a rabság puszta tényébe belehaltak. Ha napokig, hetekig nem látták a napot, arcukat nem érte friss szellő, fejükre nem eshetett eső, olyan mély kétségbeesésbe zuhantak, amitől elsorvadtak, belehaltak. A civilizált ember ettől minden tekintetben különbözik. Mi a bölcsőtől kezdve hozzászoktunk a válogatott kegyetlenkedésekhez és a szenvedésekhez. Mi napokig feküdtünk bömbölve a bölcsőnkben, míg valaki végre felfigyelt ránk. Hónapokig, évekig élünk pincékben, betondzsungelek mélyén, neoncsövek mesterséges fényénél, imaginárius célok elérése érdekében, zokszó nélkül, sanyargatva önmagunkat. Felfogásunk átalakult, adaptálódott. Tudatunk olyan magasröptű, elvont szintekre ért, hogy akár a legvalószínűtlenebb, de érdemlegesnek titulált absztrakt célok érdekében is (lásd patriotizmus, nemzet, stb.) hajlandóak vagyunk önkéntes rabszolgaságot vállalni. Saját elhatározásból mondunk le mindazokról a javakról, melyek valamikor legalapvetőbb és legtermészetesebb alapjait képezték emberré válásunknak. Az olyanokra gondolok, mint a tiszta levegőhöz és a tiszta vízhez való elvitathatatlan jog, a természet háborítatlan szent rendjéhez, csendjéhez való jog. Nekünk már természetes, hogy a Duna vize büdös és nem több vegyi anyagokat szállító mérgezett kloákánál. A Rába már csak a pont az i-re. Azért van így, mert mi civilizáltak, kegyetlenné és közömbössé edződtünk.

Mindezek a dolgok fogják pedig jövőnket meghatározni és alakítani. A politikai viták és stratégiák tétjét csak az ellenőrzés és az irányítás módszerei képezhetik majd. Jó példa erre a jelen gazdasági válság, mely, mint tudjuk a piac önszabályozásában (a tőke szabad áramlásában) vetett elképzelésből ered. Hiba lenne a neoliberalizmust úgy felfogni, mint irányításmentes anarchiát. Ellenkezőleg. A neoliberalizmus a tőke irányításának, illetve annak megszerzésének és összpontosításának az elvét valósította meg – teljes hatékonysággal. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a neoliberális rendszer elérte azt, amit akarat, tudniillik, soha nem látott mértékben tudott soha nem látott mértékű tőkét koncentrálni. Ennek ellenpólusa az állami regulációkban és központi ellenőrzésekben vetett hitt (melynek más véglete a szocializmus). A világ jól észrevehetően egy tanácstalanul ide-oda pattogó labda szenvedő alanya.

Következtetés: nem tudom tehát, mi jön majd, de ha elfogadjuk a felsoroltak logikáját, semmi csodára, semmi jóra nem számíthatok. A hatalom megszerzéséért, a totális ellenőrzésért folytatott harc erősödni fog, ezzel egyenes arányban az elnyomás mértéke is. A jövő technológiái elsősorban is e célok érdekében lesznek kifejlesztve és bevetve. A természettől való elidegenedés is fokozódik majd minden téren, hasonlóan a civilizáció okozta stressz, mely vitathatatlanul a modern kor skizofréniái és depressziói elsődleges okozója. Mindezek a negatív folyamatok mindaddig fokozódnak, amíg a Föld erőforrásai illetve a majdani technológiák ezt lehetővé teszik.

Van viszont egy véges határ, ami, úgy gondolom, előbb vagy utóbb, egy totális összeomlásban fog véget érni. Ez minden valószínűség szerint nem látványosan, nem hirtelen, hanem emberi léptékben nézve fokozatosan, de mégis észrevehetően fog bekövetkezni. Egy bizonyos határon túl, az események menete, felhagy a hullámszerű változásokkal, és egy újabb csúcs után lavinaszerű stabilitásvesztéshez vezet. Dr. Albert Bartlett professzor meglátásai szerint, ezután az emberiség lélekszáma drasztikusan csökken, mely kikényszeríti majd az utódok szemléletmódjának a megváltozását. Nem lehet megjósolni, mennyit bír még el belőlünk az anyaföld és mikor jutunk el az utolsó hullám csúcsára, mely nem vezet vissza többé a völgybe, hanem egy új, teljesen más, soha nem tapasztalt világ felé repíti unokáinkat. Attól tartok viszont, jó esélyem, jó esélyed van még megélni a haddelhadd kezdeteit…

Kategória: Humanity, soul, mind | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s