Kalandos Herminensteig

A kánikula elől felfelé is lehet menekülni – gondoltam én. Elméletileg 100 méterenként 1C fokkal csökken a levegő hőmérséklete. Gyakorlatilag ez lehet valamivel kevesebb, vagy több is. Szombaton például precízen stimmelt, mert 2000m magasságban csak 21-22 fok volt szemben a völgyben (700m) mért 33-35 fokkal. Persze a hűvös magasságokba általában rögös út vezet. Reggel, amikor nekiveselkedtem a Schneebergnek, még nem sejtettem, hogy újból szerény képességeim határmezsgyéire érek. Az elsődleges problémát pont az jelentette, ami elöl szökni kívántam – a tikkasztó hőség.

Közben, megemlíteném, hogy kalandom egy számomra új elemmel bővült, melyet a felső (Oberer) Herminensteig megmászása testesített meg. Ez egy a Nemzetközi Hegymászó Szövetség (UIAA) szerinti első fokozatú, azaz nagyon könnyű mászó ösvény. Tehát nem közönséges turistaút, nem is Klettersteig, hanem mind a négy végtagot megdolgoztató biztosítás nélküli sziklamászás. Idáig csak homályos elképzeléseim voltak erről a műfajról, melyet ma a valóság valamelyest helyreigazított.

Az adódó problémák szerves része, hogy először is fel kell jutni a megcélzott Herminensteigre. A megközelítésnek elvileg rengeteg módja van, ugyanis a Schneebergen a platóra vezető valamennyi út a hegyen derékszíj szerűen körbefutó Grafensteigből indul, vagy azon át vezet. A legkönnyebb megoldás fogaskerekű vasúttal (Salamander) felutazni Baumgartner megállóig, majd innen rákanyarodni a Grafensteigre.

Keményebb fizikumúak (vagy akik azt hiszik, hogy ilyenek…) Schneebergdörferl falucska végében parkolnak le és a Schneidergrabenen át a kék jelzést követve, cirka másfél-kétórás kőkemény kaptatással érik el a Grafensteiget. Igaz, az út e szakasza még árnyékos erdőben visz, de harminc fok közeli trópusi levegő duplázza a megpróbáltatásokat. Tán mondanom sem kell, hogy mire elérem ezt az első csekpointot (1330m), patakokban szakad rólam a víz és minduntalan ízlelem a nyilván töménytelen mennyiségben kiválasztott só keserű ízét. Ez bizony rosszat sejtet. A tömlőmbe speciális elektrolitot lötyög, ásványvíz, sziruppal, konyhasó adalékkal és a német futó bajnok Herbert Steffny ajánlása szerint 10% narancslével megtoldva. Bőven szívom az éltető nedűd, annál is inkább, mert tudom fenn a platón legalább három helyen lesz utánpótlásra lehetőség (Schnebergbahn végállomása, Damböckhaus és a Fischerhütte). Nem kell szűkölködnöm.

Körülbelül háromnegyed órás le és fel séta (inkább fel) következik a Grafensteigen a Herminensteig beszállójáig. Az eddigi megpróbáltatások ellenére kifejezetten jól érzem magam. Lendületesen veszem a Herminensteig elejét mely még erdős szakaszon kaptat, hogy aztán szinte átmenet nélkül katapultálja a gyanútlan hegymászót egy törpefenyős sziklás magashegyi környezetbe. A Herminensteigre egészére érvényes, hogy folyamatosan merevedik, egyre több és meredekebb sziklafal állja el az utat. Érdemes precízen a frissen felmázolt piros jelzést követni. Egy helyen rosszul értelmezem a derékszögben felvitt szimbólumot, melyet jobbra mutató nyílnak fogok fel, ami hibás interpretáció. Azonnal gyanút fogok, mert az eddig sűrűn látható jelzés eltűnik, majd ősrégi, megkopott vörös köröket lelek a sziklákon. A GPS szerint is letértem a helyes útról, ezért visszaereszkedem az utolsó jól látható jelzésig. Ha nem jobbra, akkor csakis balra lehet a rendes ösvény, bár hiába kémlelek, jelet arra sem látok. Elindulok, reménykedve hogy hamarosan friss piros jellel találkozom. Ez néhány méter után be is következik. Közben rájövök, hogy a derékszögben felvitt jelzést rosszul értelmeztem, mert az határozottan balra terelt.

Hamarosan össze kell csuknom a teleszkópos vándorbotokat, mert következik a négy végtagos mászás. Közben a nap tikkasztóan pirít. Egy-egy árnyékos helyen viszont már érezni a levegő magasságból fakadó hűvösség áldásait. Mindez sajnos nem csökkenti a további folyadék és só vesztést, illetve az ezen okból eredő problémák bekövetkeztét.

Elérkezem a Herminesteig kulcspontjához, mely falként állja el az utamat. Ráadásul egy kis áthajlással is meg van fűszerezve. Kapaszkodókat keresve analizálom a továbbjutás optimális módját. A valóságban nem igazán nehéz, de zöldfülűeknek mindenképpen meglepő kihívás. Meg is menne rendre, ha a combizmom éppen nem görcsölne be az első próbálkozás alkalmával. Na, ebadta! Pihenek egy rövidet és iszom, majd második próbálkozásra megint érzem, hogy ha tovább feszítem a húrt, újra begörcsölök. Tehát egy hosszabb pihenőt rendelek el magamnak és még több nedű kortyolgatását.

Szerencsére a kulcsfal, ami elállja az utamat, árnyékot is ad a nap tüze elöl. Harmadik nekifutásra aztán át is lendülök a szirten és egy könnyebb szakasz következtével simán megy a továbbmászás. Sajnos rövidesen a másik combom is begörcsöl. Az utam ezután szakaszokban folyik. Pihenés, ivással majd próbálkozás, előrejutás mindaddig, amíg újra be nem görcsölök. Ezután nyújtott pihenés, ivás, ha lehet egy szikla árnyékában, majd néhány méter mászás felfelé.

Mikor ismét éppen a tájban gyönyörködöm, beér egy hegymászó páros, Wolfgang és Bettina. Kérdezik hogylétemet és említem küzdelmeim gyökereit. Azonnal felajánlják a segítségüket, bár nem igazán tudom, miként tudnának segíteni. Saját lábamon kell felérnem. Leelőznek ugyan, de látom, hogy fentről mindvégig szemmel tartanak. Wolfgang integet, kérdezgeti renden vagyok-e. Apránként haladok én is. Tempójuk megengedné, hogy illa-berek továbbszáguldjanak, de ők láthatóan aggódnak miattam. Ez a gondoskodás, a puszta gondolat, hogy nem vagyok egyedül mentális erőt ad. Egy nagyobb szikla árnyékában aztán bevárnak és egy egész flaskó Almdudlert erőltetnek belém. Ekkorra éppen elfogy a tömlőm tartalma, bár rendelkezem még felbontatlan vésztartalékkal. Ezután együtt araszolgatunk felfelé. Hiába küldöm őrangyalaimat, ők rendületlenül kísérnek. Sikerül is relatív értelemben jó tempóban felérni a Waxriegel alá. A csúcskeresztig már nem tartok velük, hanem hálálkodom, köszönöm segítségüket és inkább ráfordulok a Schnebergbahn végállomása felé vezető ereszkedőre.

Itt eszem-iszom, feltöltöm ásványvízzel a kiürült tömlőmet és pihenek egy egész órát az áldásosan hűvös fogadóban. Úgy határozom, hogy tekintettel kalandjaimra, inkább nem gyalogolok, hanem a Baumgartnerig egy állomást vonatozom lefelé a fogaskerekűvel. A vonatban véletlenül újra összetalálkozom őrangyalaimmal. Innentől aztán együtt folytatjuk az ereszkedést beszélgetve mindenféléről, gyerekekről, túrákról, hegymászásról. Wolfgang tapasztalt hegyi róka, Nepálban hétezres csúcson is próbálta már sikerrel szerencséjét. Mint kiderül nem sokkal utánam érkezhettek Schneebergdörfelbe, csak éppen az alsó Herminensteigen át jutottak el a Grafensteigre. Bettina, Wolfgang ezúton is engedjétek meg, hogy őszintén megköszönjem a gyámolításotokat, nagyszerű emberek vagytok.