A Ferencjóska revanzs


A kihívásoknak meg kell felelni. Különösen akkor, amikor még nagy tervek lógnak a levegőben. Tavalyi kalandom a Frencjóska Klettersteigen nyilvánvalóan akkori képességeim határát súrolta és csak az egyébként kiváló kondimnak köszönhetően voltam képes befejezni a mászást. Tudni akartam tehát, hogy képes vagyok-e javítani.

 KFJ_2D_  KFJ_3D
 Nyomvonalam letölthető. A táv cirka 6 km, 920m szintemelkedés, bruttó 5:45 óra.

Aki nem olvasta a beszámolómat, röviden tán érdemes összefoglalnom azokat a tényeket, melyek nem hagytak nyugodni és ismét egy revanzsra késztettek. A tavalyi kaland lényege, hogy közvetlenül az Adlerhost pihenőhely alatt begörcsölt a markom. Az Adlerhoston tartott cirka negyedórás pihenő után jó szerencsémben bízva, veselkedtem újra neki. El is értem komolyabb problémák nélkül a ferrata tetejét. Abban a pillanatban amint fenn kiléptem, ismét görcsbe rándultak az ujjaim. Akkor viszont ez már nem veszélyeztette a további haladásomat a csúcs, a Hochblaser felé.

Úgy véltem, a probléma közvetlen kiváltója a kánikula okozta folyadékvesztés és az elektrolit háztartás felborulása volt, de az sem mellékes, hogy ilyen hosszú ideig tartó mászáshoz még valószínűleg nem nőttek fel a karjaim. A Leopoldsteiner tavat megkerülve érkeztem vissza a kiindulópontba. Nem utolsó sorban azért, mert a rövidebb 822-es visszaútról mind a szakirodalomban mind pedig fórumokon rémhírek sora terjeng, tudniillik ami az ösvény kitettségét és meredekségét illeti.

Újabb állóképességi tesztem tehát egyben a “rettegett” 822-es leereszkedő ösvény megtapasztalását is magába kívánja foglalni.  Tavaly júniusi bejárásomhoz viszonyítva mindössze egynegyed órával korábban indulok útnak, mégis komoly előnyben vagyok. Az augusztusi nap alacsonyabban szánt. Nemcsak a beszálló, hanem a sziklafal alsó részei is a szomszédos Streinitzkogel és a Pfaffensetin árnyékában vannak. Ennek köszönhetően mindössze 8 C fok a hőmérséklet, noha aznapra 28 C fok körüli kellemes nyári  meleget ígért az előrejelzés. Most azonban még pulcsiban is dideregve cammogok át a Leopoldsteiner tó feletti fahídon. A beszállóhoz vezető rövid, de meredek kaptatón aztán úgy beindul a testkazán, hogy a falnak már csak egy szál rövid ujjúban vágok neki.

Az első szakasz most sem hazudtolja meg legendás karizomszaggató hírét. Az áthajlásokkal megtűzdelt felfelé ívelő traverz (lásd a képeket) szüntelen feszültségben tartja az izomzatot és rövid szusszanásokra is alig-alig akad egy-egy arra megfelelő vastüske. Jó jelnek tartom, hogy a múltkorival ellentétben nem emészti fel erőtartalékaimat és nem szorulok pihizésre azon a fapadon, mely a következő szakaszhoz vezető gyalogösvényen kínáltatja magát. Nyugodt tempóban, folyamatosan bandukolok a szomszédos hegyek áldásos árnyékban és azon tanakodom, hogy vajon mikor érünk majd ki a napra. A helyzet hasonlít valamelyest a Via dell’ Amicizia mászásunkra. Legnagyobb örömömre és szerencsémre még a Schwalbennest pihenő is árnyékban fogad, majd az Adlerhost felé tartó mászás felénél érünk ki sorstársaimmal egyetemben a napsütötte pillérre.

A napos szakasz egyben a kőmlások kezdetét is jelenti. Szinte folyamatosan hullnak fentről az apróbb majd később a nagyobb kövek is. Az utolsó szakaszhoz vezető gyaloglós részen aztán az előttem haladók üvöltésére leszek figyelmes. Először azt hiszem, baleset történhetett, majd a hang irányába pillantva veszem észre a felém száguldó gyermekfej nagyságú szikladarabot. Még elég messze van és megsaccolva a száguldás pályáját futva eredek neki a kaptatónak, hogy elkerüljem. Közben le sem veszem a tekintetem róla. Egy földhöz pattanás után megváltoztatja az irányát és most úgy néz ki, hogy ha tovább futok, akkor éppen eltalál. Megtorpanok, és lélekben felkészülök, mit kell tennem a végső esetben. Földhöz lapulni amennyire csak lehet. Még egy árok választ el a felém rohanó szikladarabtól. Gyorsasága immár lehetetlenné teszi a kikerülését. Még mielőtt levetném magam, látom, hogy nekipattan az árok oldalának, amitől ismét megváltozik pályája és szerencsére jóval alattam keresztezi haladásom útvonalát. Piha, ez meleg helyzet volt!

Nem tudom, az előttem haladók figyelmetlensége oldotta-e el a sziklát vagy csak úgy magától lódult meg. Az utóbbi sem valószínűtlen, amikor meglátom a mászás  9. szakaszának eleje fölé kilógó sziklaperemet, melyen, mint gyümölcs a fán lógnak a lazán ülő szikladarabok. Minden erőmet összeszedve igyekszem a lehető leggyorsabban áttraverzálni a fejem fölött rossz ómenként ott csüngő szikladarabok alatt. Arra gondolok, ha ez itt elszabadul, akkor sisak ide, vagy sisak oda, de az valakit szimplán agyoncsap. Ez ismét megerősíti bennem a tudatot, hogy a legveszélyesebb és legalattomosabb veszély, ami a hegyekben leselkedik, az a kőomlás.

A fenyegető sziklafürtök zónájának gyors elhagyása késztethetett nagyobb erőkifejtésre, mert az alkaromat megcélzó, görcsre utaló halvány jeleket érzékelek. Ez komolyan meglep, mert mindeddig semmi nyomát nem észleltem és szinte biztos voltam benne, hogy a fennmaradó utolsó szakasz is megmegy gondok nélkül. Sőt, már-már biztosnak látszott, vagy vállalhatom majd a Rossloch barlangot is, ami ugyan nem betervezett célom, de mint hab a tortára érdemes és érdekes tapasztalást ígérne.

Pihenek tehát, iszok és nyújtok. A görcsöt ugyan szerencsére elkerülöm, de a szele kellemetlenül meglibbentett. Beintett, hogy pajtikám, figyelj, el ne felejts, itt ólálkodom. Nem akarom a sorsot mindenáron kihívni magam ellen, ezért úgy döntök, maradok az eltervezett forgatókönyvnél és elindulok lefelé.

Summa summarum a mászás a tavalyi tükrében sokkal könnyebbnek tűnik, ami időben jól mérhető is. Rekordot döntögető, mindössze kerek három óra alatt érem el a fal tetejét (07:15 – 10:15), ami a tavalyi több mint négy órás szenvedéssel összevetve (07:30 – 11:50) lényeges előrelépés. Magam is alig hiszem el (a fényképek rögzített idöpontja alapján jól rekonstruálható a haladás). Megjegyzem a papírforma itt 4 órát szán a mászásra. Tán ha kisebb a becsvágyam és közben többet pihezek, mondjuk plusz negyed órát, akkor minden bizonnyal elkerülhettem volna a múlt árnyait is.

A lefelé vezető 822-es turistaút bizony egy gatyarohasztó, combizom szaggató, pszichét megterhelő, maximális odafigyelést igénylő, kitett ereszkedés. Az első erdős szakasz altat, és még hajlamos vagyok elhinni, hogy valószínűleg túlzóak a leírások. Ám elérkezem egy pontra, ahol a turistaút kiér a hegység napsütötte sziklás déli falára és megkezdődik a lefelé tartó küzdelem. Itt-ott ugyan vannak kapaszkodást segítő drótkötél biztosítások, de sokszor ott, ahol arra végképp semmi szükség. Mintha csak azért szerkesztették volna oda, mert a terep alkalmas volt a kihelyezésre. Máshol meg, ahol nagy a kitettség, de se jobbról se balról nincs lehetőség kapaszkodásra, csak a jó szerencsében meg önmagadban bízhatsz. Közben a még feljebb haladók minduntalan kisebb-nagyobb kőgörgeteg lavinákat zúdítanak az alul haladók nyakába. Egyebet sem hallani, csak az Achtung, Achtung kiáltásokat, mellyel legalább rendesen jelzik az elindított kőomlásokat.

Akinek tehát van elég ideje (plusz legalább 2-3 óra)  és egy szebb, élvezetesebb ereszkedést kíván magának és társainak, érdemesebb a Hochblaseren át a túlsó oldalon lejönni. Igaz ugyan, hogy a Hochblaser sziklás csúcsáról sem egy leányalom lejönni, akarom mondani, lemászni, de a kérdéses szakasz rövidebb és az ezt követő erdei ösvény ugyan meredek, de a 822-es út közelébe sem ér.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies, Sport, Story | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s