Eisenerz, a nem alábecsülendő

Eisenerz a természetimádók és a kletterezők kisebbfajta eldorádója. A felszíni vasbányájáról (lásd Erzberg) és vasgyártásáról híres vidék (VoestAlpine) egykor fényesen ragyogó csillaga leáldozóban. A legutóbbi parlamenti választások sokatmondó statisztikái szerint itt, Leoben körzetben, országosan is legmagasabb az idős lakósok aránya. A fiatalok menekülnek, nem látnak jövőt Eisenerz zord völgyében. Különleges építészeti bravúrral kellett ide egy viaduktrendszert kiépíteni, hogy a régiót rá lehessen kapcsolni a civilizáció ütőerére. Minden hiába, a sorvadás folytatódik.

Nyomvonalam letölthető. A táv (Eisenerz, Markussteig, Pfaffenstein, Markussteig) cirka 8 km, 1060m szintemelkedés, bruttó 6:30 óra

Az említett negatív folyamatnak köszönhetőek az itteni híres és rendkívül népszerű Klettersteigek. Valakik úgy gondolták, hogy ez majd élénkíti a turizmust, ami segít a gondokon. Nos, a tervek nem nagyon váltak be. A Klettersteigeket ugyan ellepték a tömegek, de a cseh, lengyel magyar mászók otthonról hozzák hamuban sült pogácsáikat és sokszor az útszélen vadkempingeznek. Egy garas nem sok, annyit sem hagynak Eisenerzben. Másfelől meg a Kaiser Franz Josef Klettersteig kivételével a helybéli gazdaság sem kattant rá a felkínált lehetőségekre. Ott is csak azért, mert a Leopldsteiner tó egymagában is vonzza a látogatókat. A Kaiserschild esetében ecseteltem milyen kiábrándító az egyetlen árva helyi fogadó vendégszeretete. Két éve Johannessel másztunk a Pfaffensteinre, és bár a kiindulópont Eisenerz közvetlen peremén van, vendéglőt arrafelé aligha lelni. Mikor szomjunkat oltani betértünk egy helyi kisfogadóba, mindvégig éreztük a tulaj és a törzsvendégek testünket is átható szúrós tekintetét. Úgymond, kik ezek a jöttmentek, mit keresnek itt?

Ez az ismétlések évada. Ilyen vagy olyan okból, végigmegyek egy-egy korábbi útvonalon. Tegnap a Pfaffensteinre vezető kletteren Cirmi volt a társam. Ha nem számoljuk a Grete Klinger C kategóriás klettert, ami inkább egy túra (mondják sokan), akkor az Eisenerz/Paffenstein lenne a legkönnyebb a többi négy közül. Persze az, hogy mi a könnyű, relatív fogalom. Valamennyi eisenerzi ferrata komoly és megerőltető alpesi vállalkozás. Már korábban is megemlítettem, hogy számomra érthetetlen, hogy a papírforma (pl bergsteigen.com) miért értékeli a valójában könnyebb Haidsteiget (Rax) az Eisenerz/Paffenstein fölé. Személyes tapasztalataim egészen más képet mutatnak. Téves elképzeléssel érkezik Eisenerzbe az, akinek csak a HaHa megmászása lapul a tarsolyában. Itt komoly meglepetések érhetik! Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy HaHán szerzett legitimáció szükséges, de nem elégséges feltétele még e “legkönnyebb” Eisenerz Klettersteignek sem. Ezt tegnap is nyilvánvalóvá vált, miután, beismerem, némileg alábecsültem a kalandot. Abból indultam ki, hogy egyszer már sikerrel abszolváltam az utat, meg a jóval nehezebbre értékelt eisenerzi kletterekkel is köszönő viszonyban vagyok. Hol lehet itt gond?

Cirmi és Sztefanó a Pffafenstein zászlórúdjánál. Egy lélegzeteállítóan szép panoráma helyszínén.

A gond sajnos ott van, hogy három hetet kihagytam és gyengélkedésem során (mint hírül adtam), teljesen leépültem (a folyamat sajnos villámgyorsan beindul, amint abbahagyod a rendszeres tréninget). Ezt onnan is tudom, hogy hetente felbicózok a Kahlenbergre és a múlt csütörtökön észrevettem, hogy azokon a szakaszokon, ahol feljegyzéseim szerint rendesen csak 120-125 a pulzusom, most percenként 140-t ver a szívem. A hosszútávfutók szokták mondogatni, hogy ahány hét kihagyás, legalább ugyanannyi hét/hónap tréning szükséges az eredeti kondíció visszaszerzéséhez. Tegnaptól ez még nyilvánvalóbban rajzolódik ki előttem. Amiről úgy képzeltem el, hogy majd könnyed sétafikálás lesz, abból egy megerőltető mászás lett.

A beszállóig 750m szintkülönbséget kell jócskán kaptatós terepen legyűrni, amit hosszabb pihenő beiktatása nélkül cirka egy és háromnegyed óra alatt teszünk meg. Az időjárás zavarba ejtő változatossággal kedveskedik, vagy éppen riogat. Amikor kitisztul az ég és napsütésben baktatunk, akkor gyorsan kimelegszünk és igyekszünk gyorsan megválni egy-egy réteg ruhától. Árnyékos, nedves, sáros latyakos részeken dideregünk a ránk izzadt göncökben és a levetett ruhadarabok után sóvárgunk. Nincs ez másként a hegygerincen, mászás közben sem. A hideg drótkötél miatt Cirminek a tenyérkesztyűben mindjárt az elején lefagynak az ujjai és szerencsére az ilyen esetre becsomagolt egészujjas kesztyűre vált. A hegygerincen, ha kisüt a nap, élvezetes a mászás, majd nyitott, szellős árnyékos részeken téli hideget lehel ránk az ég. Később kiderül, honnan a jeges lehelet, tudniillik a környező hegyek hófödte északi oldalairól.

Cirmi a kesztyűben felmelegedett ujjaival rendületlen elszántsággal követ. A HaHán még nehezményezte, hogy a beígért “szellős” kulisszából szerinte csak a fele igaz, addig itt tökéletesen elégedettnek látszik a látvánnyal és a szabad “fílinggel”. Immár csaknem három órája vagyunk pihenés nélkül úton. A legeslegutolsó meredek felszökés alá érve, ahol az ösvénynapló is el van helyezve, még időben megérzem a vészjeleket. Ha még egyet taposok, akkor menten begörcsöl a belső combom. Így aztán korábbi keserűen elszenvedett tapasztalataim azonnali megálljt parancsolnak. Kénytelen kelletlen itt hosszasan elidőzünk és pihengetünk. Cirmi megszid, hogy nem iszom eleget, ami persze tökéletesen igaz, mert majdnem a végénél járva még mindig szinte színültig a tömlőm. Ezen nyomban változtatok. Beveszem az ilyen esetekre magamnál tartott só tablettát és bőven kortyolgatok hozzá, legalább vagy másfél liternyi italt. Ennyi aztán elég is ahhoz, hogy rendesen felérjünk a zászlórúdig (Fahnenköpfel) illetve a csúcskeresztig.

Fenn a kellemetlenül metsző szél elöl a hegy árnyékában menedéket találva elköltjük magunkkal hozott elemózsiánkat, majd betelve a csodás panorámával elindulunk lefelé a részben behavazott Markussteigen. Ez meglep minket. A lejtő betyáros meredeksége, a hó meg a lazán ülő görgetegek erősen igénybe veszik figyelmünket. Helyenként úgy érezzük, lefelé menni sokkal nagyobb kihívás, mint maga a Klettersteig. Szerencsére a Markussteig drótkötéllel és korlátokkal biztosított alsó szakasza, mely a beszállónál ér véget, kiér a hegy napos oldalára és ezért ott száraz. Valósággal fellélegzünk, amikor majdnem egyórás küszködés után idáig érkezünk. A menet további része szinte eseménytelenül telik el. A parkolóba visszaérve csodálkozunk a rengeteg gépkocsin, mely arra utal, hogy még csak utánunk érkezhetett a csúcsra a hegy szerelmeseinek nagyobb ostroma.

A tanulságok pedig így hangzanak:

Soha ne becsüld alá az alpesi ferratákat, még akkor sem, ha már korábban tiszteletedet tetted. Minden kihívás új!
Vedd komolyan tested jelzéseit!
Ha folyamatosan verejtékezel, igyál eleget még akkor is, ha közben nem érzel szomjúságot.
Hosszú túra előtti napon bővelkedj, tobzódj az innivalóban!
Őszi (október/november) mászások esetén, különösen árnyékos, északi lejtőkön számolj hóval, jéggel.
Rövidülő őszi napok beálltakor fordíts nagyobb gondot a tervezésre és korábban indulj útnak. Estenként a visszaérkezés hosszabb ideig is eltarthat, mint az belátható lenne.