Viszonylag rövid hótalpas karrierem legkeményebb falatkája. Szinte a végsőkig elcsigázó erőfeszítés. Nyáron, száraz viszonyok esetén fele annyi erőbedobással, még három órát sem igényel a négy órásra sikeredett vasárnapi kaptatás a Krummbachstein 1602 méteres csúcsára. Elképesztően mély az akadályként utunkat álló érintetlen hótakaró. Emberfia nem járt erre a keddre-szerdára tehető legutolsó havazás óta. Úttörők vagyunk a szó szoros értelmében is.
 |
 |
|
A táv (Rohrbach im Garaben, Bürschhof am Gahns, Alpleck, Krummbachstein, Alpleck, Bürschhof am Gahns, Rohrbach im Garaben) cirka 15.5 km, 1100m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Pirossal a mélyhavas kaptatók. |
|
On the limits, avagy határaim megtapasztalása
A nulla fok feletti hőmérsékleten, nedves, nehéz, lerázhatatlan, tapadós hó telepszik a bakancsra meg a hótalpakra. Időnként súlyos, jeges rögöket kaparok ki a vaskarmok közül is. Nem csoda hát, ha minden egyes lépés kilókkal többet nyom. A járásunk süppedős. Porhó lapul az olvadós, felszín alatti rétegekben. Nincs semmi tartása. A lábaim órák óta megfeszült tempóban, maximális teljesítményen dolgoznak. Tíz-tizenöt lépésenként kell egy-egy nagyot szusszanni a meredek emelkedőn. Érzem, amint az izmaim panaszkodni kezdenek. Először csak halkan, hogy észrevegyem, később hangosabban.
Tapasztalatból tudom, ez mit jelent. A térd felől, a belső comb irányába kisugárzott félreismerhetetlen, apró impulzusok egyre gyakrabban érik el a fájdalomküszöböt. Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy begörcsölök, még mielőtt elérnénk a csúcsot. Szerencsére ez aztán csak jóval később, lefelé menetben következik be. Nem tudni miért csak akkor, amikor a lábak megterhelése a korábbi töredékére csökken.
A görcs hirtelen, rajtaütésszerűen csap le rám. A bal combom belső felének minden egyes izomszála fájdalmasan összerándul. Üvöltök, vonítok, mint egy sebzett farkas. Úgy sem hallja senki! Csak Cirmi, aki tanácstalanul szemléli vonaglásaimat. Egy két lépéssel torpant meg alattam a lejtőn. A görcs hullámokban rohamoz. Időnként mintha enyhülne, de csak azért, hogy újult erővel támadhasson. Olyan, mintha a kárvallott izomcsoport vulkánkitörések szoros egymásutánjában panaszolná el, az ért sérelmeket. Nem tudom mennyi idő telik el. Örökkévalóságnak tűnő öt perc, tán kevesebb, vagy több? Szerencsére a panaszok megszűnése után, további incidens nélkül folytathatjuk az ereszkedést.
A túra
Rohrbach im Garben a vasárnapi kiruccanásunk kiindulópontja. A pisztrángsültjéről híres Marias Land parkolója üres, hónak, amerre a szem ellát, nyoma sincs. Egyértelműen dominálnak a tavaszra utaló jelek, bár a reggeli levegő hőmérséklete kifejezetten fagypont alatti. Meg is fordul a fejemben a gondolat, hogy lehet, feleslegesen cipeljük a hótalpakat, de ilyen tévhitem volt már máskor is. Úgy legyen. Cirka 1000m tengerszint feletti magasságban már összefüggő és elég vastag a hótakaró ahhoz, hogy felcsatoljuk őket. Az ösvény kék jelzése jól követhető annak ellenére is, hogy a kezdetben még jól kivehető nyomok mintegy varázsütésre eltűnnek.
A Gahns/Lackaboden plató alatti sűrű, bozótszerűen benőtt erdőben aztán sikerül elvéteni a kék jelzést. Tanácstalanul bolyongunk az utat nyitni nem nagyon akaró fenyőfák arculcsapó ágai között. Az irány észak-északnyugati stimmel. Hamarosan aztán lelünk megint egy biztató kék csíkot az egyik fa kérgén. A Bürschhof vadászkunyhó tövében lépünk ki a hegy árnyékából. A platón ragyogó napsütés fogad. Mélyen behavazott, széles erdészeti úton következik gyaloglás egy túlnyomórészt sima-lankás terepen Alpleckig.
Alpleck, számtalan turistaút kereszteződése. Innentől újra kaptatósra vált a terep. Először csak enyhén emelkedik az út, majd a Krummbachsteinre felvezető erdős gerincen, mintha hirtelen akarna nekiszaladni az egeknek. Némi enyhülést hoz Aplalm alpesi legelő elérése 1520m méteren. A fennsíkon nincs turistajelzés, ami nem hiányzik, mert jól ismerem már a járást. Az ösvény a Krummbachstein meredek szakadékokkal tarkított délnyugati szélére vezet, majd egy derékszögű balraát után nyílegyenesen visz a sziklás csúcs talpáig. A tetejükig behavazott törpefenyők között bukdácsolunk. Csak a csúcskereszt alatt néhány méterrel fogy el az összefüggő hótakaró.
Visszafelé ugyanazon az úton jövünk. A napsütötte Alpenfreundehütte teraszán elemózsiázunk és pihenünk egy jó félórát. Találunk itt egy lefordított fapadot, aminek fatönkökből eszkábált két lába az égnek mered. Jól elkelnek ülőkéknek. Mohón kortyolgatjuk a forró teát, a magunkkal hozott egyszerű étket, ami most királyi falatnak tűnik. Közben élvezzük a melengető napsütést, a Schneebergre nyíló hófehér sziklabirodalom pazar panorámáját. Ekkor még bizakodom. Úgy hiszem, a csatát megnyertem, a görcsöt kivédtem, juhéé… de sajnos nem, így lett.
Cirmivel megegyeztünk benne, hogy az idénre elég havat láttunk. A Krummbachstein lejtői különösen sokat nyomnak a latban. Jöhet a tavasz, bár ki tudja, még csak március eleje van…
Sztefano-Space 