Nem szeretném túldramatizálni a helyzetet, de a Hochstaffba már tavaly egyszer beletörött a fogam. Ha most nem lett volna velem Cirmi, bizonyára ismét feladom. Az ő állhatatosságának és makacs elszántságának köszönhetően, a mély hóban bukdácsolva, többször térdig beszakadva, kicsúszva, majd visszacsúszva, de mégis felküzdöttük magunkat erre a nem túl magas, de annál meredekebb felépítménnyel bíró csúcsra.
 |
 |
A táv (Kleinzell, Schneidergraben, Ebenwaldhöhe, Hochstaff, Kleinzeller Hinteralm, Reisalpe, Kleinzeller Hinteralm, Zeißlalm, Weißenbachalm, Kleinzell) mintegy 18 km, 1320 m szintemelkedés, bruttó 8:15 óra |
|
Végül is öt teljes óránkba telik, mire Kleinzell községháza elől indulva (8:05), elérjük a Reisalpe menedékházat (13:00). Addigra már jócskán korog a gyomrunk és még az ilyenkor szokásos csúcsfotóról is lemondunk (majd visszafelé megejtjük), csak ülhessünk már mihamarabb asztalhoz.
Az öt órás kaptatás pedig rendkívül változatosan telik. Odalenn bizony a tél még csak nyomaiban sincs jele. Nehéz döntés, vigyük-e mégis a hótalpakat. Később, amikor a Schneidergraben inkább sáros vadromantikus árkában araszolgatunk felfelé, még dühöngök is magamban, hogy vajon a mi a szösznek tetézzük a hátizsákjaink súlyát olyan felesleges kacattal, mint a hótalp?
De aztán, mint ilyenkor megesik, váratlan fordulat következik. Egy bizonyos tengerszint feletti magasságban, mintegy varázsütésre átlépünk egy fiktív küszöböt és máris mélyen süppedünk a nehéz nedves hóban. Az Ebenwald fennsíkon (ahová autóval is fel lehet hajthati) a hóval vastagon borított tájhoz metsző hideg szél társul. Ezt tetézi, hogy első célunk a Hochstaff felett bizony komor szürke felhők húznak határozott tempóban, ami a fenti széljárás erősségére utal. A pszichének mindenképpen megterhelő látvány. Próbálom Cirmit győzögetni, hogy esetleg tán jobb lenne kihagyni a Hochstaffot és egyenesen a Reisalpenak nekimenni, de ő hallani sem akar eredeti tervünk megváltoztatásáról.
Indulunk hát egyenesen a Hochstaffra. A csúcskereszt időnként kibukkan a felhők gomolyából. Lentről tiszteletet parancsoló látvány. Mi meg oda akarunk felkapaszkodni? Na ne!
A dolgot bonyolítja, hogy amikor elővennénk a hótalpakat (az imént még elátkoztam) észreveszem, hogy az egyik valahogy sután áll. A lábfejrész és a lapát összeillesztése két csapszeggel történik. Nos, az egyik eltörött (kép). A nemjóját, mit tegyünk most? Hótalpak visszakerülnek a hátizsákra. Cirmi szolidaritásból osztja sorsomat.
 |
 |
|
Hibás, aluldimenzionált termék (Tubbs Flex Alp)? Biztonsági kockázatot is jelent, ha kritikus helyzetben a hótalpakra vagy utalva és az éppen széthullik alattad.
|
|
Egy régebbi sítalpak húzta nyomon haladunk, azaz bukdácsolunk. Nehézkesen. A nedves hó jellegzetes roppanásokkal roskad össze lépéseink súlya alatt. A lyukakból kilábalandó, minduntalan jó “magasakat” kell lépni. Extra teljesítmény leadása garantált.
Később eljutunk egy olyan pontra, amikor a besüppedésekkel járó küszködés kétségessé teszi az egész vállalkozás sikerét. Vagy azonnal hótalpakra váltunk, vagy visszafordulunk. Megpróbálom tehát mennyire tart a félig törött jószágom. Szerencsére még használható. Itt-ott kicsit fityeg, kicsit elhajlik, de tán bírni fogja a strapát. Rizikós, de vállalom.
Imígyen sikerül a csúcsostrom (10:53). A hó átlagos vastagságát 60 és 100cm körülinek saccolom. Ki hitte volna még, amikor elindultunk! Egészen más képet mutat a leereszkedés a Hochstaff túlsó, azaz déli oldalán. Itt hosszú szakaszon már teljesen kilátszik a talaj, máshol, árnyékosabb részeken viszont még bőven akad hó.
A Reisalpera a Kleinzeller Hintaralmon át (11:30), ismét északi oldalon vezet felfelé az ösvény. Közben (nálam legalábbis, négy óra elteltével) erőteljesen jelentkeznek a fáradtság jelei. Motivál, hogy a menedékház nyitva tart, vár az ebédünk. Délután egy órára, extra bonyodalmak nélkül, el is érjük megszolgált pihenőnket.
Az ereszkedés szinte eseménytelenül telik, hacsak nem számítom, hogy a gyengélkedő hótalpam végül mégis két részre szakad (kép). Az egyetlen rögzítő csapszeg nem bírja a megterhelést. Ezután furcsa kacsázó mozgással taposom a havat, tudniillik a bal, hótalp nélküli lábammal minduntalan mélyebbre süllyedve. A Kleinzeller Hinteralmon aztán megválunk a hótalpaktól, innentől számítva már nincs szükség az efféle segédletre.
Sztefano-Space 