Szóval az úgy volt, hogy tutira nem bírtam a tempót, amit a fiatalok nyomtak…
Cirmi a minap kijelentette, hogy nem kíván többé laza nyugdíjas túrákra kísérgetni, szedném össze magam és hoznék össze valami valóban igényes kirándulást. Megértem. Fiatal, kicsattan az erőtől és a tenni vágyástól. Hát legyen!
 |
 |
|
|
|
Az Érdes Taréj nyáron, szárazon is egy mélyfekete túra, hát még télen, méteres hóban, jégben (lenti kép). Számunkra, köznapi kisember számára akár egy Himalája. Az ötletet természetesen Robert Rosenkranz ihlette, mint már oly sok más esetben is. Legyen hát ő a vezetőnk. Ilyen dimenziójú tapasztalatok hiányában, egyedül mégsem tanácsos nekimenni.
Legutóbbi Schneebergen jártunkkor, véletlenül Robertba és Alexba botlunk. Meg is beszéljük a dolgot, hogy tudniillik megfelelő időjárás (Mi az, hogy megfelelő?! Bomba idő kell ehhez!) esetén, szívesen elkalauzol minket. A legvalószínűbbnek egy kora márciusi dátum látszik.
Közben elutazom síelni Flachauba. Előtte pihentetem a térdem, nehogy kudarcba fulladjon miatta a síelésem, és tehát a futótréningeim is hanyagolom (nem kellett volna). A síelés meg tudvalevő nem kifejezetten a kondi építgetésére való.
Szóval elég mélyre süllyedt fizikai állapotban ér Robert telefonja, január 25.-én. Közben én már nézegettem a kedvező szombati időjárás jelentést és bizony nagyot dobban a szívem, amikor látom ki hív. Szombaton, 27.-én beállni látszik a bomba stabil idő. Indulhatunk-e a Rauher Kammra, kérdezi Robert? Hát barátom, a telefon is majdnem kiesik a kezemből a hirtelen meglepetéstől. Nem vártam, hogy ilyen gyorsan összejön a dolog.
Szó szót követ, hazaérkezem Wagrainból és másnap máris vár a nagy kaland. Ébresztő hajnali öt előtt, majd hatkor indulunk Lackenhofba. 8:30-ra van megbeszélve a találkozó. Öten vagyunk, Manuela, Alex, Robert (fenti képen) és mi ketten Cirmivel. Tépelődöm, mert tudom, én vagyok a társaság leggyengébb (és legöregebb) láncszeme. Nem szeretnék teher lenni. Eleve arra gondolok, hogy én esetleg a könnyebb úton, az Ötscherschutzhaus felől megyek fel a csúcsra és társuljon csak Cirmi a trióhoz. Ő minden tekintetben felnőtt a túra viszontagságaihoz.
Vesztemre mégis úgy döntök, próbára teszem magam. Hátha sikerül. A kaland íze mágnesként vonzz. Egy olyan vezetővel, mint Robert, nem lehet semmi gond. Ó, dehogy! Lehet!
8:45-re összekészülődünk, kezdődhet eddigi legnagyobb, legizgalmasabb és legérdekesebb vállalkozásunk. A normál cuccok mellett hágóvas, jégcsákány, hótalp is a hátizsák tartalma. Jól kilépve cirka másfél óra alatt érkezünk oda, ahol elhagyjuk a széles, meglepetésünkre, hótól tisztított erdészeti utat. Hótalpakra váltunk és megkezdjük a kaptatást az Érdes Taréj felé. Ekkor még nem tudom, hogy ez lesz hótalpazásom történetének legkeményebbikje.
Sajnos hamar elválik a búza az ocsútól (ez lennék én, az ocsú). Csapatunk négy tagja tömör libasorban lendületesen veszi az egyre meredekebb lejtőket, míg én fokozatosan lemaradva küzdök. Mindent beleadok, de nem segít. A köztünk táguló űr ellen nincs ellenszerem. Ez egyszerűen nem az én tempóm!
A cél puszta látványa is félelmetes
Helyenként a négyes el is tűnik a szemem elől. Felfelé pillantva látom, Cirmi vissza-visszanéz, megáll, maga sem tudja várjon-e rám, avagy kövesse az élvonalat. Lentről ráripakodok, hogy ne legyen tekintettel rám, zárkózzon fel Robert, Alex és Manuela mögé.
Amint küzdök a szél építette, derékig-mellig érő hó párkányokra történő feljutással (lenti kép), megszületik a végső döntésem. Lemondok az Érdes Taréj becserkészéséről, Cirmi folytassa nélkülem.
A csapat többször is bevár és próbálnak motiválni, de kiérződik, hogy máris csalódtak bennem. Egyértelmű, hogy késleltetem őket. Mondom is rögvest az elhatározásom, hogy legfeljebb csak a Taréj kezdetéig kívánom felküzdeni magam. Az sem semmi. Egy lépés előre, és két lépés visszacsúszás a normál minta. A havon jeges kéreg, ami helyenként megbír, de gyakran beszakad, illetve leszakad alattam.
Már mindent eldöntöttem, ezért még nagyobb lángon lobogok. Mindegy, ha be is görcsöl a combom. Csak a Taréj kezdetéig bírjam, ami végül sikerül is (12:00). A nyári bejárásokról jól ismert panoráma hófehér változata köszönt odafenn 1500 méteren (lenti kép). Ragyog a nap, amihez jeges fuvallatok társulnak. Gyönyörű hegyi táj és a Taréj, maga a megtestesült csoda, az alföldi ember Himalájája. Vonzó és most tudom, számomra mégis elérhetetlen.
Búcsúzóul megölelem, megcsókolom Cirmit és Robert gondjaira bízom. A csapat bizonyára megkönnyebbül, hogy megszabadulnak a kolonctól. Nem mond ilyet senki, de én tudom, mert valószínűleg hasonlóan éreznék.
Persze a gyengeségem, nem kizárólag a síelés negatív hozománya. Már korábban is feltűnt, hogy egyre kevésbé vagyok képes Cirmivel lépést tartani. A 60 felé közeledve a test hanyatlásával is meg kell vívnom a csatáimat. De még azért nem adom fel! Küzdök és bízom benne, hogy a közeljövőben mégis csak sikerülni fog megejteni a téli Érdes Taréjt. Ehhez persze tudatosabb, keményebb felkészülés, több idő és lazább induló tempó kell.
Miután ők négyen hágóvasra váltanak, én elindulok vissza a felvezető úton (12:10). Az sem semmi. A korábban megbontott hó párkányok több helyen is omlanak és szakadoznak alattam. Egyszer fenéken szánkázva csúszom le, másszor szinte zuhanok, szerencsére puha hóba huppanok. Minden idegszálammal a biztonságos ereszkedésre koncentrálok.
Délután háromra érek vissza a reggeli kiindulópontba. Közben nézegetem az órám és próbálom megsaccolni, vajon merre járhat a csapat. Nyáron cirka egy óra szükséges a Taréj megmászásához, télen gondolom, legalább másfél óra elkell hozzá. Ehhez jön még jó 10 perc, a csúcskeresztig és onnan még legalább két óra vissza a völgybe. Fél négy előtt tehát hiába is várom őket.
Betérek tehát egy vendégházba. Eszem egy palacsintás levest, pizzát, kávét rendelek, miközben feszülten várakozom. Időnként fel-felállok az asztaltól és az ablakon át kémlelem a síterepet, mert onnan fognak érkezni.
15:45-kor pillantom meg a kvartettet. Hatalmas kő esik le a szívemről. Kimegyek köszönteni őket. Az akciót siker koronázta. Robert dicséri Cirmit, milyen ügyesen szerepelt. Cirmi arca ragyog. Élete legnagyobb túrakalandján vett éppen részt. Nem is akárhogyan. Felbecsülhetetlen tapasztalatokkal lett gazdagabb. Fordul a kocka. A jövőben ő lehet az én vezetőm. Robert máris motiválja Cirmit. Meghívja őt egy a közeljövőben tervezett hasonló dimenziójú túrára, mely valamivel magasabbra visz majd. Úgy 3000m fölé. Uff!
Végül tehát teljes a siker. Én már Cirminek semmi újat nem kínálhatok. Neki tovább kell lépnie és a maga útját járnia. Tagja lehet egy tapasztalt csapatnak, amihez éppen ezzel a teljesítményével nyert belépőt.
Sztefano-Space 
Szuper beszamolo!