Valahogy rákattantam az egykori jelöletlen vadászösvények felderítésére. Ezúttal a Großes Wolfstal van soron, amit Szépfalusi Csaba is ismertet könyvében (Nur für Geübte). Jó egynéhány beszámolót tanulmányozok, mielőtt nekilendülnénk a Rax eme ismeretlen szegletének. A leghasznosabbnak Mucker képes ismertetője bizonyult.

A megtett táv (Kaiserbrunn, Großes Wolfstal, Praterstern, Ottohaus, Jakobskogel, Bergstation Rax Seilbahn, Brandschneide, Kaiserbrunn) kb. 12 km, 1230 m szintemelkedés bruttó 7:15 óra alatt.
Pirossal karikázva a két sziklafal-akadály helye, amik három természetes szakaszra osztják a Wolfstalban vezetö utat.

8 óra napsütést és száraz időt ígér a meteorológia a Rax területére. Miután aznap sűrű szürke felhőkön és minduntalan eleredő esőn kívül napsütést nem nagyon látunk, komoly kétségeim vannak, hogy ez vajon egzakt tudományág-e avagy inkább csak jóslás.

A Brandschneide itt balra felfelé hajlik, míg a Wolfstal egyenesen elöre nyílik

8:40 lehet, amikor Cirmivel elindulunk Kaiserbrunnból. Kezdetben a közismert Brandschneide vonalát követjük, de hamarosan elhagyjuk a sárga jelöléssel ellátott turistautat és egyenesen bemasírozunk a Nagy Farkasvölgybe (Großes Wolfstal – fenti kép). Széles erdészeti úton haladunk mely egy hajtűkanyarban balra fordul. Mi itt a kerítés mentén egyenesen továbbmegyünk.

Jól látható piros foltokra leszünk figyelmesek (lásd a sziklán, fenti kép). Erről még egyetlen beszámolóban sem olvastam, tehát feltételezhetően frissek lehetnek (1-2 évesek?). Követjük tehát a jeleket, melyek ugyancsak hasznosnak bizonyulnak.

A Großes Wolfstal ízlelgetése

Az első fix checkpoint egy függőleges vaslétra (9:30 – fenti kép), mely egy cirka 10-12 méter magas sziklafalat hidal át. A létra nélkül itt mindjárt vége is lenne a bandukolásnak.

A létra felső részén újonnan telepített drótkötelekre leszünk figyelmesek (fenti kép), melyek nagyban megkönnyítik a kilépést. Odafenn aztán egy a földön keresztben heverő új vaslétrába botlunk (kép), mely valószínűleg a muzeális értékű öreg vasat fogja lecserélni (a két létra fokainak a száma megegyezik).

Ajánlatos a bal odalon lévő erdő szélen maradni

Minduntalan sziklagörgeteget keresztezve. Nem sokkal e kép készülte után a jelek az erdőbe visznek. A háttérben a Schneeberg burkolódzik fellegekbe.

A továbbiakban a Wolfstal jobb oldalát borító sziklagörgetegen harántolunk (fenti képek), majd egy helyen balra betérünk az erdőbe. A piros pontok remekül vezetnek. A létrától számítva egy óra elteltével érjük el a második checkpointot. Az elsőhöz hasonló sziklafal állja el a haladás útját (lenti kép). Létra nincs, de jobbra fel, egy meredek vályú kikerüli az akadályt. A vályú bár optikailag nem tűnik nehéznek, mégis elég vesződséges a megmászása.

Itt jobbra fel a görgetegen, ami egy vályúba vezet

Fentröl visszapillantva a vályúba

Közben eltűnnek a piros pontok, melyeket az előttünk nyíló meredek mezőt (lenti kép) jobbról határoló fák törzsén fedezünk fel ismét. Érdemes a továbbiakban is tehát precízen ezek mentén haladni.

Egy helyen a jobboldali bükkfaligetből áttraverzál az út a baloldali fenyvesbe. Ez egy logikus irányváltás, hiszen az imént említett sziklafalt kerüljük jobbról. Azon a ponton, ahol visszaérkezünk a Wolfstal aljára, eltűnnek a piros foltok és ezen meglepődve eleinte tanácstalanulok vagyunk.

Spontán felfelé, azaz déli irányban húzódunk a Wolfstal vélt természetes folytatásán, miközben tudjuk, hogy a helyes irány inkább délkelet felé mutat. Keressük tehát az irányváltás mihamarabbi lehetőségét. Kisvártatva feljebb egy jól látható csapásra lelünk, melynek iránya pontosan egybeesik a kívánttal.

Néhány perces kaptatás után a Wolfstal keletre hajló felső nagy katlanja szájában találjuk magunkat (11:10 – fenti kép). Közben elered az eső.

A katlan bal oldalán néhány vörösfenyő árválkodik. Az első törzsén mindjárt lelünk egy piros pöttyöt (fenti kép), majd a másodikon is. A foltok balra (tehát keletre) terelnek, ami azonban ellenkezik a beszámolók alapján feltételezett helyes iránytól. Nekünk itt tudniillik a katlan felső széle felé, délkeletnek kellene haladnunk és egy meredek rámpát jobbról határoló barlangívet keresni. Ezen lehet ugyanis elhagyni a völgyet.

Engedünk azonban a piros jeleknek, melyek a Wolfstalt keletről határoló falak mögé vezetnek. Tévesen azt gyanítom, hogy sziklamászók jelölték az utat valamiféle beszállóhoz. Némi tétovázás után tehát úgy döntünk, hogy maradunk az eredeti klasszikus változatnál és inkább keressük a barlangot.

Sziklagörgeteget keresztezünk, majd kapaszkodunk rajta felfelé a feltételezett helyes irányba. Négykézláb a legjobb megoldás. Végre felismerem a még csak képeken látott barlangot és előterében a rámpát (11:40 – fenti kép). Tehát jó helyen vagyunk.

A rámpán szép kihívás a fefelé kapaszkodás (a fenti képen Cirmi jön). Odafenn a fák törzsén megleljük az elveszettnek hitt piros jeleket is, amiből utóbb is azt feltételezem, hogy ha maradunk a jelzett ösvényen, akkor ugyanitt lyukadunk ki. Közben megspórolhattuk volna a kellemetlen átkelést a sziklagörgetegen. Véleményem szerint, tehát aki teheti, kövesse csak a piros jeleket, ám garanciát nem vállalok érte. 

A továbbiakban, mielőtt kilyukadnánk a füves platón, még egy rövid és könnyü traverz következik az erdőben. Közben már jól esik az eső, de csak a hátizsákra terítek köpenyt, nehogy elázzon a benne szunnyadó száraz gúnya. Úgyis olyan csapzott vagyok, hogy a külső eső-permet nem sokat változtat a tényálláson.

Jól kilépünk, hogy mihamarabb elérjük az Ottohaust (12:10). Közben kiérünk a helyi “autópályára”, amin nagymamák, nagypapák, fiatalok és gyerekek tarkabarka seregei  (ceprek) igyekeznek a kötélpálya hegyi állomásából az Ottohaus irányába.

Leelőzünk néhány fürtökbe szerveződött túracsoportot, de így is tömött vendégházba toppanunk be. Kivárjuk a pult előtt kanyargó hosszú sort, majd a tálcáinkkal sikerül két szabad helyet találni egy asztalnál. Átöltözés következik a kellemesen száraz tartalékba.

Cirka háromnegyed órás pihenőnk alatt valamelyest csendesedik az eső és így nem látjuk akadályát, hogy még bevegyük a Jakobskogelt is (13:10). Ezután már csak lefelé kanyarog az utunk. A kötélpálya hegyi állomása mellet ereszkedünk lefelé. Egy pontban jobbra leválik a Gsolhirnsteig. Mi követjük a Brandschneide vonalát balra (14:00). A feketével jelzett tábla azt hirdeti “csak tapasztaltaknak”. Ám úgy legyen.

A Brandschneiden lefelé, nem semmi….

Kilátó a Kleines Wolfstalba a Brandschneideröl. Amikor részben kitisztul az ég..

A Brandschneidéhez már egyszer volt szerencsém, felfelé menetben. Lefelé sokkal kellemetlenebb, de még így is gyengeség az iménti Großes Wolfstal vadságához képest. Így-e avagy úgy, nagy odafigyelést követel. A fekete kategória megalapozott. Eltévedni viszont nem lehet.

Szivárvány (a kép közepén), miután ismét elállt az esö

Éppen 16:00 órát mutat az óra, mire visszaérkezünk Kaiserbrunnba. Minden ízében remek, kihívó, változatos túra. Tapasztalt hegyi túrázóknak és jó tájékozódási készséggel rendelkezőknek ajánlott, akik már unják az ismert és hivatalosan is jelzett turistautakat és valami változatosságra vágynak.