2012-ben jártam először az Osztrák Grand-Canyonnak is titulált árokban. Az akkori beszámolóm azóta is dobogós helyen áll kattintások terén és még mostanában is tarol. Meglehet, nem utolsó sorban ennek is betudható, hogy a túra egyes részein, több magyar szót hallani, mint minden egyéb más nyelvet együttvéve.

A táv (Wienerbruck, Lassinggraben, Stierwaschboden, Ötscherhias, Jodlgraben, Mirafall, Moisengraben, Greimelbachgraben, Vorderötscher, Erlaufklause, Wienerbruck-Josefsberg) cirka 19 km, 500 m szintemelekdés bruttó 7:00 óra alatt (nettó 5:00 óra)

Mivel Angika még nem ismeri a vidéket, úgy döntünk ideje behoznia ezt a lemaradást. Pénteken este érkezünk Mitterbachba, hogy másnap időben és kényelmesen indulhassunk Wienerbruckból, a vasútállomás előtti parkolóból.

Mivel 7 évvel ezelőtt a parkolás itt még ingyenes volt, nem is számítok másra. Csak visszaérkezés után veszem észre a szélvédőm mögé biggyesztett büntetést. Mivel pl. a Fölzklammal ellentétben , erre vonatkozó figyelmeztetés nincs sehol, és a túrára induláskor sem találkozunk semmiféle jegyosztó automatával, fel sem merül bennem a fizetés gondolata. Mert ez itt ez most, személyes véleményem szerint, egy ún. Abzocke (azaz, valaki úgy kíván extra haszonhoz jutni, hogy ügyesen elkendőzi a balekok elől a felvilágosítást).

Na de mindegy, a kellemetlen intermezzo nem változtat semmit a lényegen. Cirka negyed kilenc lehet, amikor nekivágunk. A Wienerbruck Stausee (tó, fenti képen) láthatóan megszenvedi az idei júniust, mert a vízszint legalább másfél méterrel alacsonyabb a rendesnél. Ennek következtében a Lassingbach táplálása sem működik és tehát utunk első szakaszán az árok mélyén csak viseletes állóvizet látunk. Izgulok is egy cseppet, hogy vajon most miféle képet mutat majd a híres Ötscherbach az Ötschergraben alján?

A Lassingbach eme bővizü mellékága gondoskodik róla, hogy a továbbiakban folyamatosan és hangosan csobogjon alattunk a patak.

A távolban a völgyből kilátszik a Rauher Kamm egy szeletkéje (lásd a fenti kép közepén).

Legkésőbb a Lassingfallnál kiderül (fenti kép), rendes folyóvíz még fakad jócskán a környező hegyekből. Igaz, nem olyan bőven, mint mondjuk közvetlenül a téli olvadás után, de vízhiányról beszélni itt nem lehet.

A sziklakapukon túl (akad négy is belőlük – fenti képek) hangosan csobog a kristálytiszta víz odalenn a szurdokban. A Stierwaschbodenben, a Wienerbruck vízerőműnél pedig már bőségesen ömlik, olyannyira, hogy szakadatlanul hajtja a víziturbinákat és termeli a villanyáramot. Meg is lehet tekinteni (lenti képek).

Pontban 10:00 órakor érkezünk az Ötscherhias vendégházhoz. Benézünk, de nem fogyasztunk semmit, hisz van még elég tartalékunk (lenti képek). Remélhetőleg kitart majd minden a Vorderötscher turistaházig.

A Jodelgrabenon túl, a soron következő attrakció, a Mirafall (Mira-vízesés) viszont sajnos csalódást okoz, mert nagy magasból csak tétován csepeg némi nedvesség. Szó sincs igazi vízesésről, illetve hát csak a nyomaiból lehet sejteni, milyen is amikor teljes kapacitással ontja a vizet. A lenti kép körülbelüli közepén csak egy sötétebb sáv jelzi, a vízesés helyét.

A Moisengrabenben (lenti kép) ágazik le egy turistaút, amelyen el lehet érni a Rauher Kamm beszállóját (mint ezt tettük mi is 2017-ben). Jelenleg viszont, egy, Wienerbruckban kitett figyelmeztető tábla szerint, az út járhatatlan, nem lehet tudni miért. Érdemes tehát tájékozódni, amennyiben a jövőben valaki erre kívánna túrázni.

Közben egyre jobban melegszik az árok. Kihasználjuk tehát az árnyékot adó ligeteket egy kis pihenésre (fenti kép).

Még a déli hő tetőzése előtt, a bővizű Greimelbach mentén, kiszállunk a felföldre (lenti képek).

Visszapillantásban a Greimelbach völgye végében a magasságos fotogén Ötscher gyönyörü képe bukkan elő.

Negyed egykor, azaz 4 órás menetelés után, lehuppanhatunk a Vorderötscher turistaház árnyékot adó fái alatt (lenti képek). Cirka háromnegyedórás ebédszünet után folytatjuk a túra prózaibb részével.

Széles és poros erdészeti úton igyekszünk Erlaufklause vasútállomás felé. A nap úgy ragyog a felhőtlen égről, hogy az utat szegélyző fák sajnos csak alig-alig nyújtanak árnyékot (lenti kép).

A fenti képen, az út végében a Gemeindealpe látható. A délutáni hőség már annyira nyomasztó, hogy Angika nem képes teljes szívéből örülni a látványnak. Mondjuk engem sem hagy érintetlenül a forróság.

Kilépünk egy kicsit, hogy még elérjük a 15:19-kor induló Mariazellerbahn vonatot. Az Ötscherhias felé leágazó kereszteződésig élő emberi lénnyel nem találkozunk, de aztán a Hias felől egyszeriben ömlenek a tömegek. Gyorsan megértjük, hogy a későn útra kelők hada (lásd „ceprek”) csak az Ötscherhiasig megy, és ott egy kisebb (cirka 8 km) kör mentén haladva, kijön az árokból, hogy eljusson az Erlaufklause megállóig. Na, bumm! Mi is vonatozunk Wienerbruckba egy megállót.

Az Erlaufstausee vízszintje (nem összekeverendő az Erlaufseevel illetve a Wienerbruck Stauseevel) is már láthatóan szenved a hőségtől és a szárazságtól.

Egyszóval, elérjük a vonatot (fenti fotó) és mint kiderül, valóban csak Erlaufklasue és Wienerbruck–Josefsberg megállók közötti 10 perces úton van tumultus, mert egyébként félig üresen poroszkál tova a Himmelstreppe (égi lepcső) névre keresztelt kisvonat.