Tudtam, meggyőződésből, hogy hamarosan visszatérek, ide, a bombatölcsér szélére. Tudniillik oda, ahol a múltkor megtorpantam. Most sincs másként, mármint a megtorpanás. Amikor belepillantok az elém tárulkozó mélyedésbe, fékezek, minden bizalmam elszáll. Legelső gondolatom, hogy na, ha ez nem megy, akkor szépen megfordulok és, bizony, ide, soha többé vissza nem jövök. Ez azért szomorú! A soha többé, mindíg szomorú! Aztán elkezdek viaskodni magammal, hogy akkor minek nekem egy ilyen terepre való jó kis bicikli? Azért, hogy megfutamodjak vele az első valamirevaló akadálytól?

A kiruccanás bruttó 2:00 óra, a nettó részarány 1:40 óra nyeregben, összesen 15 km és 520 m szintemelkedéssel, de most egyáltalán nem ezen volt a lényeg

Közben pedig, tehát, ott szobrozok a bombatölcsér szélén, kezem a fékeken nyugtatom, terpeszállásban a váz felett és bűvöljük egymást. Mármint én és az ebadta mély lyuk, amin át, kellene folytatnom az utam. Jól esik a csendes pszichikai tusának, hogy az ég világon senki sincs a közelben. Nyugodtan szoktathatom magam a gondolathoz, hogy azért egy próbát mégiscsak meg kellene eresztenem.

Hosszú percek után (de lehet csak én élem meg ezt az időt olyan hosszúnak), nekimegyek a mumusomnak. És láss csodát, egy lefelé menetben akkumulált lendület szárnyán máris a bombakráter másik oldalán ocsúdok fel a transzból. Úristen! Én ezt megcsináltam! Nem is igaz! Gyakoroljunk hát még egy cseppet, és visszatolom a bringám az eredeti kiindulási helyzetbe. Indulás még egyszer, majd utána harmadszor is. Juhé! Jöhet a folytatás.

A kráterből kijövet jobbra hajlik az út, két fatörzs közé terel, művileg megemelt rámpa, ami mögött ismét egy árok. Nos, ha idáig eljutottam, akkor megszemlélem magamnak. Mint kiderül, a dobogó-ugrató-rámpán elvileg át lehet gond nélkül gurulni. Nekimegyek tehát nagy elszántsággal, lesz ami lesz alapon, és nyerek. Igaz az akadálysorozat utáni balra hajló kanyarban némi egyensúlyzavarral küszködöm, vissza kell jócskán vennem a lendületetből, de megmegy a dolog.

Kíváncsi vagyok mi jön még? Sokáig semmi, csak egyszerű single-trail, majd könnyebb akadályok, kanyarok, egy röptetésre szolgáló rámpát simán jobbról lehet kerülni. Bizakodó vagyok, hogy sikerül a végére érnem, és valóban. Gond nélkül kiérek az erdészeti útra és folytatom a második szakasszal, de mint később kiderül, elvétem. Az ösvény ugyanis villában elágazik, amit sajna nem veszek észre. Maradok a széles úton, ami a rendes turistaút. Mire felocsúdom, már késő. Na, de nem baj. Legközelebb már majd jobban odafigyelek. Uff!

Visszamászok a Südtirol-Uphill Trailon. Az sem semmi. Egy tüdököptető-kaptató. Bevallom egy részen tolom a bringám felfelé, de hamarosan ismét sikerül nyeregbe lendülnöm.