Havat már láttam eleget, ideje beleszippantani a gyermekded tavaszba. Annál is inkább, mert az időjárás imilyen-amolyan felemás ábrát mutat majd (állítólag). Erős szél és vegyes felhőzettel tarkított égbolt van beharangozva. Ezt pont úgy hangzik, mint mi alkalmas a közeli Kieneck ismételt meglátogatására. Tudniillik ha túlságosan kellemetlen lenne a szél, akkor ott van menedéknek a viharok elől is jól árnyékolt Viehgraben. De nem az a célom, hanem a Mareschsteig, amihez Atz tanya épületeinél kellene elhagynom a völgyben vezető széles utat. Kellene…

A táv (Thal, Atz, Atzsattel, Geißruck, Kieneck, Enziansteig, Thal) cirka 14 km, 850 m szintemlekedés bruttó 5:00 óra alatt (nettó 4:15 óra)

A tavasz egyértelmü jele, amikor belilul a hegyoldal

Na, itt jön a bonyodalom. Egy mély hangú házőrző kutyus figyelmeztet már messziről, hogy ki ott az úr. Gazdi meg sehol. Ahogy közeledem, az eleddig a tanya portáján heverésző eb felpattan és érdeklődve jön felém. Mióta Robert Rosenkranz kutyaharapás áldozata lett, kétszer olyan bizalmatlan vagyok a magányosan kóborló ebekkel szemben. Szóval ingyen nem adom magam, fut át gyorsan az agyamon. Kezemben a két túrabot, nem tudni milyen eséllyel védekezhetek velük. Szerencsére a kutyus nem siet, megvizsgálgat csak.

Ugat és határozottan utamat állja. A tanyán át, ma nincs esélyem, hacsak nem megyek bele egy konfliktusba. Nyilván én húznám a rövidebbet. Így aztán akarva, akaratlanul, szelíden magyarázva a házőrzőnek megváltozott terveimet, folytatom tovább a széles úton, ami az Atzsattel nyereg felé terel. Na, jó, hát akkor legyen a Kieneckre vezető gyakorlatilag leghosszabb, de egyben legérdekesebb és legérdemesebb variáns. Köszönöm kedves kutya-barátom.

Később jobbra letérek a széles erdészeti útról, ami úttalanul egyenesen az Atz-nyeregbe visz fel. Az elején még látszik egy keskeny csapás (fenti képen), de kisvártatva eltűnik. A kusza vadonban néhány akadály leküzdése után elég gyorsan elérem a jelzett turistautat, ami a továbbiakban a hegy gerincén visz. Eddig szinte szélcsend honolt, de az erdős taréjon már érződik a beharangozott fuvallatok helyenként kellemetlen ereje.

A mérgezö fekete hunyor, a legkorábbi tavaszi virág, ami pedig fehér…

Kilátások…

Néhány lokális jelentőségű csúcson át (Geißruck és az Almeskogel) visz az út, majd le a Kieneck és az Almeskogel közti nyeregbe, ahová az eredetileg tervezett Mareschsteig is betorkollik. Egy utolsó 10-12 perces nekifeszülés következik befejezésnek, fel az Enzianhüttehez.

Szemben kibukkan a Kieneck

A terasz magányosan fogad, egy lélek sincs ma itt. Sokakat elbizonytalanított az időjárás előrejelzés. A déli irányba tekintő terasz valamelyest szél-védett, bár a főn hajtotta löketek pont onnan érkeznek. A nap bágyadt ereje elég ahhoz, hogy nyugodtan száraz ruhára váltsak és elköltsem a magam hozottakat. Ücsörgök még egy sort a kunyhó fala mentén futó padon és élvezem a távoli havas hegyek nyújtotta panorámát. Mindet ismerem, valamennyihez volt már szerencsém. Otthon érzem magam.

Közben még lefényképezem a menedékház utolsó menüjét. Nosztalgia! Nem tudom, lesz-e még szerencsém élvezni kulináris örömeit. Ha ki is nyit majd valamikor, de csak tesztek és digitális idióta-appok árán lehet majd kiszolgálást nyerni, akkor maradok a saját batyum tartalmánál. Az efféle bohóckodásra nem vagyok, nem leszek kapható.

Mivel a szél bár itt-ott, taszítgat, de nem olyan erősen, hogy igénybe kellene vennem a Viehgraben oltalmát. Maradok tehát a normál útvonalon, az Enziansteigen. Itt több a napsütés, mindenképpen a jobb választás.

Visszapillantásban az Auf der Luch

Közben felfedezem, hogy valaki kicsiny fakeresztett szegezett egy fára, nevet adva a hegygerinc egy kiemelkedésének: Auf der Luch, 1024 m. Szépen, komótosan, nem sietve cammogok tovább. Tavasz van. A jövő héten egy hidegfront ígér havazást. Kár. Lélekben már búcsút mondtam a hónak, de ha vissza is jön a tél, az már csak hátvédharc lesz.