A Bécsi-Alpokat lezárták a kirándulni vágyók elől. Arra hivatkoznak, hogy Neunkirchen és Wiener-Neustadt járások terültén, ahová a Rax, a Schneeberg és a Hohe Wand tartoznak, magasak az „úgynevezett” incidens-számok. Csak negatív teszttel lehet elhagyni a járást. A lakósság terrorizálása folyamatban. A gonosz szolgáinak mindegy, hogy aki a hegyekbe megy, aligha érintkezik a helybéliekkel, és ha igen is, odakünn a szabadban, gyakorlatilag kizárt, hogy fertőzést szedhessen össze. Legfeljebb megfázhat, ha nincs megfelelően felöltözve, de az más kategória. Muszáj tehát alternatívákban gondolkodnom. Így jön a képbe Lilienfeld-járás és a Türnitzer Höger vidéke.

A táv hossza (Hohenberg, Stadelwandkamm, Stadelwand, Linsberg, Gschwendthütte, Steinparztal, Hohenberg) valamivel több mint 11 km, 850 m szintemelkedés bruttó 5:15 óra alatt (nettó 4:15 óra)

A Hohenbergből induló, a Stadelbergkammon (hegygerinc) vezető turistaút egy bizonyos helyen jobbra elhagyja a gerinc vonalát és a hegy északi oldalán traverzál a Höger irányába. Arra gondolok, hogy mi van akkor, ha maradnék a gerincen és folytatnám jelöletlenül a Stadelberg cirka 1240 méteres csúcsa felé. Nos, lássuk a medvét. Ez az érdekesnek ígérkező felderítés lenne mai célom lényegi mozzanata.

Megjegyzendő, hogy az említett, hivatalosan kijelölt út a Stadelberg északi oldalán, ilyenkor tavasszal, előnytelen, mert tudniillik az ott összegyűlt, csak lassan olvadozó hó, okozhat némi gondot és akadályt, mint azt már egyszer megéltem. Persze, amennyiben lehetséges, meglátogatnám magát a Högert is, de az csak egy másodlagos, alárendelt szerepet játszó cél.

Odalenn Hohenberg temploma elejében, ahol leparkolok, elkendőzhetetlen a tavasz, hónak nyoma sincs a környező dombokon. Vagyok tehát olyan otrombán gyanútlan, hogy a hótalpaimat a csomagtartóban hagyom. Ez eleinte úgy tűnik, hogy jó ötlet, mert amerre megyek, csupa lila tavaszi virágszőnyeg borítja a lankákat (lenti kép). A tél itt már régen kimúlt. Miféle badarság is lett volna hótalpakat cipelnem magammal! Aztán nesze neked! Egy sziklaszirtről belátható a Gschwendthütte feletti fehéren ragyogó hegyoldal (fenti képek), ami rosszat sejtet.

Na, de egyelőre akadálytalanul vonulhatok célom felé. Persze egyre feljebb, egyre csak szaporodnak a hófoltok. Annyi hasznom van belőlük (mármint a foltokból), hogy két pár bakancs nyoma is kirajzolódik. Az egyik friss, legfeljebb egyórás lehet, a másik legalább egy napos. A friss nyom aztán, a kritikus helyen, folytatja a hivatalosan jelzett útvonalon, elhagyva a gerincet. Na, most eldönthetem, merre folytassam.

Ahogy az ilyenkor felettébb érdekes módon lenni szokott, túl sok cidrizés és tépelődés nélkül, egyszerűen csak a lábaimra hagyom magam. Vigyenek, amerre jónak látják. És nini, máris követem a Stadelbergkamm vonalát, a hófoltokban a régebbi, de jól látható magányos vándor nyomait követve. Kíváncsi vagyok mi vár rám.

Tudniillik meglepetések, ilyen, még be nem cserkészett úton, mindig érhetnek. Most is. Íme egy marcona sziklatorony állja utam. Hm. Azon keresztül semmiképpen sem tudnék átjutni (fenti kép), de mintha jobbról valami ösvényszerűség kerülné. És igaz, kerüli. Mindenféle gond nélkül magam mögött hagyom a tornyot.

Aztán tessék, itt van egy másik is (fenti kép, a valóságban meredekebb). Mint kiderül, ezt az akadályt is hasonlóan kerüli az alig-alig kivehető csapás jobbról. Egyenesen bele a hegy északi oldalán összegyűlt összefüggő hórétegbe. Az eleddig követett nyomok nélkül most ugyancsak latolgatnám, mitévő legyek.

Kilátás a Höger felé

Miután tehát a második fizikai akadályon is túljutok, kezd kinyílni a táj és szelídül a terep. Odafenn, két drótkerítésen átmászva, egy széles, jó mélyen behavazott erdészeti útra lyukadok ki. Minden lépes egy mély besüppedés. Ejha, most bizony felcsatolnám a hótalpaimat, amennyiben hoztam volna.

Közelítésben a csodálatosan szép, szinte már elegáns vonulatú Göller

Amikor elérem a rendes turistaút vonalát, eldönthetem, merre menjek. Jobbra a Högerre, vagy balra a Linsberg/Paulmauer felé. Ahogy elnézem, sem a Höger felé, sem pedig az ellenkező irányban nincsenek nyomok. Az egy héttel ezelőtti hóesés óta, az első erre tévedt vándor lehetek.

A távolban a Schneeberg felett gyülekezik egy “sapka”

Ami a hó állagát illeti, nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy most, hótalpak nélkül, a Stadelberg északi oldalán szálljak alá. Az ösztönöm automatikusan a Linsberg felé visz, mert mint minimális variáns, azt mégis szeretném elérni. Úgy tudom, valaki új csúcskeresztet állított fel. Akarom látni.

És feltehetően jól döntöttem, mert a viszonylag rövid szakasz a Linsbergig sem akármi. Egy csomó, szél építette hóbuckán át bukdácsolok a szó szoros értelmében. Szerencsére a nadrágom szárán van beépített gamásli, így elkerülhetem, hogy hóval teljen meg a bakancsom. Térdig, sőt azon túl is süppedek helyenként. Egyszóval kalandi vállalkozás még elérni a Linsberget. Gondolni sem akarok a további útig a Paulmauerre. Az új csúcskereszt, vasból, azaz rozsdás vasból van, amatőr munka, mégis kedvemre való (lenti kép).

A gyenge szél, idefenn, kellemetlenül hűsíti a megizzadt hátamat, alább kell szállnom egy cseppet, hogy elkölthessem az ebédemet. A Gschwendthütte előtti térben tán lesz rá alkalmas hely. Lefelé mély hóban követhetek egy kitaposott nyomvonalat. Ennek ellenére a haladáshoz, az egyensúly megtartásához nagy odafigyelés szükséges. Közben csodálkozom, hogy egy lelket sem látok ma. Csak a Gschwedthütte előtt botlok egy párosba. Úgy nézem idáig jöttek csak fel, tovább nem merészkednek a nagy hó miatt.

A Gschwendthütte tőszomszédságában a Hegyi Mentőszolgálat kunyhóját nézem ki déli pihenő helyemnek (fenti és lenti képek). Van itt a déli irányba tekintő fal mellé állítva két pad, azokon kicsomagolhatom a dolgaimat, átöltözhetek és a bágyadt napsütésben, széltől is óvva, átadhatom magam kulináris örömeim élvezetének. Remekül érzem magam. És továbbra sincs senki, sehol. Egyedül a természet lágy ölén, már-már giccses.

Lefelé egyenesen a Schneebergre tekintve

Miután itattam-etettem, pihentem egy sort, jöhet a cirka másfél órás, végső alászállás a Steinparztalban. Megcsodálom még a régi sílift völgyi állomását (lenti kép). Elképzelem a gyerekzsivajt, a látogatók vidám hadát. A hóban szegény évek megpecsételték az egykoron népszerű síterep sorsát. A sípálya vonalát lassan, de biztosan benövik a fenyők. Akkor is szomorú látvány, különösen most, amikor a gonosz lelke telepszik mindenre és ama dementorok módjára facsarja ki belőlünk az élet örömeit.

A lágyra olvadt hó hamarosan elfogy. Kiérek a széles erdészeti útra, miután már csak enyhén lejt a terep (fenti kép). Elhaladok a Bilinsky-forrás mellett (lenti kép), majd a helyi temető mellett beérek Hohenbergbe. Szép, élvezetes, tanulságos kirándulás volt. Hányszor megmondtam pedig már neked, hogy ne légy rest a hótalpakat magaddal vinni.