Egyelőre elég volt a hóból. Gyengédebb húrokat kívánnék pengetni. Egyébként is, a már említett hisztéria okán, Lilienfeld és Baden járásokra kell szorítkoznom. 2014 áprilisában megejtettem egy nagyobbacska lélegzetvételű kerülőt, akkor úgymond bizonyítandó, hogy nem kell ahhoz a Schneeberg legtetejére hágni, hogy cirka 1300 m szintemelkedést össze lehessen kaparni. Nos, hát akkor ismételjem meg az immár hét évvel ezelőtti kalandot. Közben kicsit hitetlenkedem a szintemelkedések kérdésében, de lepjem csak meg magam.

A táv (Araburg-P, Veiglkogel, Rotes Kreuz, Hocheck, Höfnerhaus, Hagerhof, Kaumberg, Araburg-P) 20 km, 1250 m szintemlekdés, bruttó 7:20 óra, nettó 6:00 óra

Annyit változtatok csak a taktikán, hogy Araburg vára alól indulok, és tehát a végére marad majd felkaptatni Kaumbergből a parkolóba. Hm, ez nem túl jól hangzik, előnye viszont, hogy hamarább elérem a Hochecket. Első vagyok aznap a parkolóban, pedig nem kezdem korán. Elmúlt már kilenc óra, amikor elindulok. Kívánni sem lehetne remekebb tavaszi időt. Már a vár alatti kaptatón rövidujjúra vetkezem, aztán maradok is egész idő alatt ilyen lenge öltözékben.

Kisebb-nagyobb, gyengéd emelkedők és lejtők sorozatán vezet a kellemes út. Az egyelőre lombtalan erdőben szinte akadálytalanul süt rám a nap. Felhőknek se híre, se hamva. Szellő ha lebben, csak szelíden. Itt-ott előbukkannak távoli havas csúcsok, de többnyire csak az erdő és a közeli jámbor dombok látványa szórakoztat. Gyakorlatilag nincs a dologban semmi megerőltető, mégis egyre inkább úgy ízlik. Talán a legyalogolt kilométerek teszik.

Visszapillantásban a vár, amely alól indultam

Megpillantom elsödleges célom, a Hochecket a kilátótoronnyal

Közeledem

Cirka két és félóra elteltével érkezem a végső felszökés előtti mélyponthoz (723m), mely „Rotes Kreuz”, azaz piros kereszt néven ismert. Természetesen az ott felállított emlékkereszt miatt. Ez egy hágó és útkereszteződés is egyben, mely két átellenes völgykatlant köt össze. Itt szusszanok egy cseppet, iszom és nem vidít fel a gondolat, hogy még csak most jön a kaptatók java. Hát, úgy legyen!

Neki is feszülök az egyre meredekebbé kunkorodó emelkedők sorozatának. Amolyan „check-point” az a letérő, ahol majd a visszaút visz Kaumberg felé. Nehezen viselem, hogy a várakozásaim ellenében, az elágazás elérése nyúlik csak, mint a rétestészta. Aztán végre ott vagyok. Egy utolsó kortyolás, egy utolsó szusszanás a még a célomtól elválasztó, maradék 100 méteres szintemelkedés leküzdéséhez. Aztán szezám tárulj-tárulj. De még gyorsan felszaladni a kilátótoronyba, szinte kötelesség.

Egy zöldfülű vándor telepszik rám kérdéseivel odafenn. Magyarázom és mutatom mi merre van. Ötscher, Gemeindealpe, Dürrenstein, az Unterberg, az a közeli, a még gyéren havas sítereppel. A Kienecket sajnos nem találom, pedig itt kellene lenni az orrunk elött. Nem úgy a jellegzetes Gippelt, gyorsan be lehet azonosítani. Mellette a Schneealpe, Rax és persze a Schneeberg.

Kis labanc hegyvilágtanom után uzsgyizom gyorsan lefelé, hogy felbonthassam a nap fénypontját, a még most is kellemesen hűvös doboz sörömet. Jól izolált a neoprén bugyola. Három és félórás menetben nem forrott fel, bár igaz a levegő hőmérséklete, árnyékban, még nem kánikulai. Na, persze, szerencsére.

Miután lecsurgattam megszolgált elektrolitomat a torkomon (gyönyörűséges szomjúságcsillapító érzés), egy szabad padon, előveszem elemózsiás tarisznyámat és a világ legélvezetesebb nyugalmával elköltöm magammal hozott falatkáimat. Jó háromnegyed órás déli pihenőm után, kénytelen kelletlen, de muszáj nekikezdnem az alászállásnak. Ami bizony egyre tovább, egyre fájdalmasabb. Mivelhogy az idén, ilyen hosszú menetelestől el vagyok szokva, kicsit meg is árt.

A kép közepén az Ötscher kúpja virít

Sajnos innivalóban kissé alá becsülte az igényeimet, de szerencsére Höfnerhausnál bugyog egy remek ízű, hideg forrás, amit az ottani gazda lovai itatására fogott be. Nosza, megtöltöm kulacsom is, amitől mindjárt jobb kedvre derülök. Fröneberg alatt aztán már annyira sajognak a lábaim, hogy az útszéli fűbe heveredem egy sornyi sziesztára. Már nincs sok hátra.

Már látom Araburg várát a távolban

Délibábos végcélom, Araburg vártornya lebeg elöttem

Ahol kinyújtózom, onnan visszapillantásban a Hocheck

Csak le Kaumbergbe, na, meg aztán fel a parkolóba. Ez az utolsó kaptatós szakasz, ahogy megboldogult nagyanyám szokta mondogatni, kiveszi a maradék spikkemet is. Na, de aznapi, majdnem hét és félórásra sikeredett kirándulásom is egyszer véget. Szép volt, jó volt, és a begyűjtött 1250 m szintemelkedésből csak azért nem lett 1300, mert Kaumbergebn találtam egy bypasst (áthidalást), és tehát nem kellett legyalogolnom egészen a falu közepéig.