Munkatársammal Oliverrel megyünk a Schneeberg darabontjára, mivelhogy ő még nem ismeri azt a rejtett kis ösvényt, ami a Hengst délnyugati gerincén visz fel a platóra. Az időjárás-jelentés ismét meghazudtolja önmagát, mivelhogy alacsonyan húzó felhőket meg élénk szelet ígér, alig valamicske napsütéssel. De ha már egész héten terveztük a kiruccanást, és vihar meg ilyesmi borzalom nincs beharangozva, vágjunk bele.

A megtett táv (Rohrbachgraben, Rohrbachklamm, Ternitzerhütte, Bilekalm, Adolf Kögler-Haus, Hoher Hengst, Großer Sattel, Hengsthütte, Bio-Hof Gschaider, Rohrbachgraben) 13.2 km, 850 m szintemelkedés bruttó 5:10 óra (nettó 4:00 óra)

A kora délelőtt aztán pont olyan ábrát mutat, mint az előző napi jelentés. De mire Rohrbachgrabenbe érünk már virít a kék ég, és úgy is marad egész nap. Gyakorlatilag mázlink van, mert január tekintetében, kívánni sem lehetne ragyogóbb kiránduló időt.

A Rohrbachklamm (szurdok) szájában egy új ferrata csalogat. Megítélésem szerint a beszálló fal a nehezebbek közül való, elmegy legalább C/D-nek, de lehet D is. Sajnos erre vonatkozólag a neten semmiféle megbízható információt nem találtam. Majd a tavasszal próbát lehet tenni.

A szurdokból kilépve szelíd erdészeti utak sorozatán át visz tovább az út, egészen a Ternizerhütteig. Ott a Bilekalmot elérve aztán némileg kunkorodik a kaptató, fel a Szalamandra fogaskerekű vonaláig (lenti kép).

Az Adolf Kögler-Haus a legszebb délelőtti napsütésben pompázik. Alatta egy tábla figyelmezteti az önamukba roskadt, mélázó, figyelmetlen vándorokat a gyönyörű panorámára (fenti képen). A magántulajdonban levő házikó mellett indul az ugyancsak jó meredekre szabott jelöletlen kaptató a Hengstre. Egyébként aki megtalálja az elejét (egy asztal-pad mellett), már el nem vétheti, mert a nyomvonal jól követhetően ki van taposva.

Alig egy negyed óra, húsz perc alatt végzünk is az utolsó felszökésekkel és máris odafenn vagyunk, a Schneeberg-vidéke egyik legszebb kilátó hegyén. A légmozgás olyan gyenge, helyenként tökéletes szélcsenddel, hogy a fára szegezett csúcskereszt alatt azon nyomban le is telepszünk csak úgy a földre és elmajszoljuk a magunkkal hozottakat.

Mióta, szinte rendszeresen meglátogatgatom a Hengstet, ilyenre példa még nem volt, hogy tudniillik itt ne fújjon a szél. Eleddig soha még csak eszembe sem jutott letelepedni a csúcsán és élvezni a kilátást. Többnyire igyekeztünk mihamarabb távozni az elemeknek kitett kiemelkedésről.

Egy jó fél órát sziesztázgatunk és csak kénytelen kelletlen állunk tovább, mert lassan-lassan, nap ide, szélcsend oda, a csontjainkba azért mégiscsak beólálkodik a gyenge fagy. Úttalanul ereszkedünk a Hengst északkeleti gerincén le a Nagy Nyeregbe, ahol még van szép optikát mutató hóból is elég. Ezután már csak széles, szerpentinekben kanyargó erdészeti utak hálózatán át bandukolunk a Hengsthütte tövébe, majd tovább le, vissza a kiindulópontunkba.

Csodálatos körút, kilátásokban gyönyörködtető variáns. Köszönöm Olivernek, hogy elkísért és remek társam volt az út során.