Néhanapján adódik egy-egy olyan tökéletesre sikeredett túra idő, amitől minden természetbarát szíve hevesebben dobog. Nos, ma, vasárnap, újfent sikerül kifognom egy ilyet. Ragyogó, langymeleg napsütés, makulátlan kék ég, enyhe fagy az árnyékos helyeken, és hó, saccolva, legalább egy méter vastagságú. Természetesen a hótalpaimat viszem magammal, annak ellenére, hogy a Schwarzau im Geberige kistelepülés házi sziklaszirtje a Falkenstein, ugyancsak gyéren, ha egyáltalán van cukrozva fehérséggel.

A megtett táv (Schwarzau im Gebirge, Obersberg via Hirschkogel, Waldfreundehütte, Obersberg, Waldfreundehütte, Obersbergalm, Obersberger, Haselecker, Feldhaas, Schwarzau im Gebirge) majdnem 13 km, 900 m szintemlekdés bruttó 5:50 óra alatt (nettó 4:30 óra) ami a téli kitérök miatt valamivel hosszabbra sikeredett a szokásosnál

Eleinte valóban nincs szükségem a hótalp segédletére. Ahol kitölti az árkot, tömör, kemény réteget alkot, nem süpped, elbír. Feljebb meg teljesen hómentes szakaszok váltogatják egymást, ritka hóval borított részekkel.

Cirka 1000 méter szinten kiérek egy immár mélyen behavazott erdészeti útra, amit a turistaút elvileg csak keresztez és a hegy gerincén folytatná. Ám, a nyomok a gerincet nagy ívben kerülő erdészeti úton visznek tovább. Kicsit zavarba ejt, hogy vajon kövessem jómagam is ezt a taktikai kitérőt, avagy túrjak magamnak friss csapást az érintetlennek látszó részen? Aztán maradok az úton. Nyilván, akik előttem jártak, hasonlóan mérlegeltek. Valamivel hosszabb ez az áthidaló, és még nem ismerem, nosza, próbáljam ki. És nem bánom megem.

Na, de a következő, egyel feljebbi útkereszteződésben, 1150 m szinten, már nincs kec-mec. Erdészeti út hiányában, muszáj a rendes turistautat bevállalni, és látom, a nyomok pont ezt teszik. Most jön az út vadabb, meredekebb, igényesebb része, a maradék 300 m szintemelkedés. Nos, bevallom, több apró pihenőt is iktatnom kell a vonulásba, mert a pulzusom minden bizonnyal határértékeket döntöget. De nincs gond. Az idő gyönyörű, közben lehet néhány felvételt is készíteni, inni egy-egy kortyot a termoszból, majd amikor csillapodik a szív kalapálása, lehet folytatni a küzdelmet.

Visszapillantásban a csodálatos Schneeberg

Az út nyúlik mint a rétestészta. Végre előbukkan a Waldfreundehütte, téli álmát alvó kunyhó. Mögötte még néhány percnyire található a csúcskereszt (lenti kép). Visszafelé letelepszem a hótakaró alól kibukkant asztalok egyikére (lásd lejjebb kép). Ez is mutatja, milyen vastag a takaró. A többi asztal hollétét nem is sejteni. Itt elköltöm batyum magammal hozott tartalmát és folytatom lefelé az Obersbergalmon át. Így jön ki egy szép körút. Itt is van egy rész, ahol a hó alatt eltűnt turistautat az erdészeti úton lehet áthidalni.

Kilátás a csúcsról a Gippel-Göller felé

Bámulatos panoráma: szembern a Rax és jobbra a Schneealpe hegyei

Gondok nélkül érkezem az évszázados hársfához majd a Haselecker tanya mögötti meredek részen ismét hótalpakat vagyok kénytelen alkalmazni. Feldhaasnál óvatos vagyok, mert tapasztalatból tudom, hogy kemény jég, ráfagyások borítják arrafelé az utat. Nem veszem le a hótalpakat, az acélkarmok jól jönnek majd. Erre mi történik? Az egyik hótalp meglazulhatott és lerepül a lábamról. Pont azon a helyen, ahol az a bizonyos jégborda. És bizony csókolódzom az anyafölddel. Első gondolataom, hogy vajon tudom-e mozgatni mindenemet, és szerencsére igen. Nem törött semmi, csak horzsolások. Nos, ezt a hótalp rögzítést meg kell néznem magamnak otthon tüzetesebben, hogy ilyesmi ne fordulhasson többet elő.

A fájdalmak hamar elmúlnak, a nap még vidáman süt, de jön még egy gyengédebb kaptató a parkolóig. Az kicsúszást leszámítva, egy tökélesre sikeredett, de nem alábecsülendő körút. Megerősíthető alapigazság, hogy bármilyen is legyen a völgy, az Obersberge mindig tanácsos a hótalpak vitele.