Attila a legutóbbi túránkon odáig volt a Schneeberg panorámájával, és tehát még a nyár beköszönte előtt oda föntre vágyakozott, a tavaszi télbe. Nos, kívánsága számomra parancs. Legyen úgy! Induljunk Schneebergdörflből a Mieseltalon át fel a magaslatokba. Odalenn erőteljesen tombol a tavasz, az idő kellemes, virágzó gyümölcsfák szegélyzik utunkat, így valamelyest nehezemre van a téli szerelés cipelgetése. Mivelhogy a hegy optikája odafönn, még ugyancsak sok fehérséget reklámoz.

A mgetett táv (Schneebergdörfl, Mieseltal, Baumgartner, Elisabethkichlein, Waxriegel, Damböckhaus, Klosterwappen, Danböckhaus, Elisabethkirchlein, Baumgartner, Mieseltal, Schneebergdörfl) 17.5 km, 1460 m szintemelkedés bruttó 8:40 óra alatt (nettó 7:00 óra)

Fél tíz lehet, amikor elindulunk. Először csak egy széles erdészeti úton poroszkálunk majd egy patakon átkelve bekeményedik a terep és nekikunkorodik a magaslatoknak. 10:00 órára érkezünk a Szalamandra vasút vonalához, a nyeregbe, ahol jobbra fordulunk Baumgartner állomás felé. A kisvasutasok már serénykednek. Holnap indul a szezon, van elég dolguk az előkészítéssel.

Következik a második szakasz, az Erzsébet kápolnáig történő kaptatás. Nos, itt már találkozunk szép széles, de ugyancsak izzadó hómezőkkel. Helyenként sárban tocsogunk, olvadozó hó táplálta patakok csörgedeznek az ösvényen. Nem lehet tudni, hogy az agyagon csúszunk-e majd ki, avagy a hókásán.

11:15 van, amikor kiérünk a platóra. Innen a Waxriegel (1888m) lenne a következő természetes cél, de a hegyoldalt olyan durva mély hó takarja, amin hótalpak nélkül (amit nem hoztunk), lehetetlenségnek tűnik felkapaszkodni.

Elnézünk tehát a Damböckhaus felé, hátha a déli, napsütötte oldal kedvezőbb feltételeket biztosít. És valóban. Itt a hótakaró szaggatott, gyakorlatilag száraz lábbal érünk fel a csúcsra (11:35). Közben kétségeink támadnak, hogy vajon képesek leszünk-e bevenni a Klosterwappent. Na, nézzük meg, próbálkozzunk. Ha nem megy, mindig vissza lehet fordulni. Attila ezt nem szívesen hallja, én sem szívesen gondolok ilyesmire, de megengedem.

A kásás hóban való baktatás, beszakadás, az alul megbúvó jeges rétegen való ki-kicsúszásokkal tarkított menetelés azért nagyon kiveszi az ember spikkjét. Úgy elcsigáz a dolog monotóniája, hogy ijesztem Attilát, lehet nem bírom a tempót a csúcsig. Tényleg úgy érzem a limiten vagyok, és még el sem kezdtük az utolsó, legmeredekebb 200 m szint leküzdésével járó végső csúcsostromot.

Persze ingyen nem adom magam. Áh dehogy! Mondogatom magamban, hogy na, csak annyi a dolgod, hogy az egyik lábad a másik elé rakd. Semmi több! Csináld! És csinálom. Szuszogok, tajtékzom, és haladunk. Feljebb és feljebb. Ez ma kifejezetten megérdemli a „csúcsostrom” minősítést. Úgy érzem, még soha nem küzdöttem ennyit a Klsoterwappenért (12:50). Mondom Attilának, ezért jöttünk fel, hogy akkor most mindjárt leszaladhassunk? Remek!

A Fischerhütteig most nem megyünk el, mert nem lehet tudni, hogy alatta milyenek a hó-viszonyok. Semmi kedvem esetleg kényszerűen visszaballagni, hogy ugyanott érkezzünk le, ahol felkapaszkodtunk. Déli ebédszünetünket ezen okból a Damböckhuas napsütötte teraszára helyezzük (13:50). Ez egy jó választás. Igaz, amikor felhők takarják el a napot, máris érződik a hegy jeges lehelete. Később meg aztán olvadozunk a nap hevétől.

Legutóbbi közös túránk célja, a Hoher Hengst

Miután elköltöttük a magunkkal hozottakat (csak holnaptól van nyitva a Hütte), nem marad más hátra, mint ugyanazon az útvonalon, ahogy érkeztünk, leballagni. Közben ugyancsak sanyarog a lábam, egy éve valami gonosz szellem költözhetett belé, mert nem hagy békén. Minden lépés egy fájdalom. Öregszem. Hamarosan a kisebb lélegzetvételű túrákkal is be kell majd érjem.

Újra egy csodás, de igényes kiruccanás végéhez értünk. A túra paraméterei a magukért beszélnek. Különösen, hogy most még az út viszonyai is gördítettek elénk némi el nem hanyagolható akadályokat. Az idö viszont pompázatosan viselkedett. Helyenként tökéletes szélcsend és ha kisütött a nap, akkor olvadozni letetett.