Mint minden évben, legalább egyszer bevállalom a Klosterwappen megmászását úgy, hogy a lehető leglejjebbről indulok és tehát a maximum szintemelkedést gyűjtöm be. Ehhez a Höllentalból, cirka 540 m szintről kell indulni. Az alternatívák, ugyanis, mind magasabban fekszenek, Losenheim 800 méteren illetve Rohrbach im Graben 620 méteren. Tehát akkor a Stadelwangraben, és a Wiechtalklamm kínáltatják magukat. Tavaly ez előbbi, most akkor legyen az utóbbi.

A megtett táv (Weichtalhaus, Weichtalklamm, Kientalerhütte, Witzanikreuz, Klosterwappen, Fischerhütte, Wurzengraben, Krempelhütte, Witzanikreuz, Kientalerhütte, Ferdinand Mayr-Weg, Weichtalhaus) 14.5 km, 1530 m szintemelkedés bruttó 8:50 óra alatt (nettó 6:45 óra)

Sikerül még nyolc óra előtt útra kelnem. A szurdokban kellemes, hűvös de páradús levegő fogad. Viszem magammal a nagyobb kamerám, mert a gyenge fényviszonyú szorosban még sohasem sikerült elfogadható képeket készítenem. Most akkor újfent próbálkozom, villanó nélkül. Ez nem könnyű, ha 1/60 szekundumban határozom meg a megengedhető leghosszabb expozíciós időt (hogy el ne mozduljon, míg tartom heves pulzussal). Ehhez igazodva a kamera máris 1600 ISO-ra emeli az érzékenységet. Nos, némi apróbb botlásokkal, azért sikerül néhány éles felvétel.

A kulcspontnak számító, láncokkal biztosított felszökésben egy idősebb hölgy ücsörög és vár, hogy jöjjön valaki. Merthogy képtelennek érzi átküzdenie magát ezen az akadályon. Visszamenni meg már nem akar. Nosza mit tehetek? Biztosítani nem tudom, kötél nincs nálam, meg aztán az ilyesmihez nem is nagyon értek. Mondom, akkor, próbálja meg, majd segítek, hova tegye a lábát meg ilyesmi. Na, gondolom magamban, ha most kicsúszik, lezuhan, az nem lesz mulatságos. Aztán szenvedéssel, de megcsinálja. Íme, mennyit ér a buzdítás. Gratulálok neki a tettéhez és biztosítom, hogy bár jönnek még hasonló részek, de valamennyi könnyebbek, de legalábbis nem nehezebb ennél itt. Ez megnyugtatja. Köszönünk, szép napot kívánunk egymásnak, aztán én sebesen tovább állok. Állhatatos egy hölgyemény, nem fordult rögtön vissza! Nahát!

Egy óra alatt végzek a szurdokkal, majd jön a kaptató a Kientalerhütteig. Emlékezetes számomra, hogy amikor először jártam itt (2011-ben), teljesen lefulladtam. Képtelennek éreztem magam folytatni a Klosterwappenig. Irigykedve figyeltem egy nyugdíjas korú túrázót, amint nagy lendülettel indul felfelé. Most nincs ilyen dilemmám. A Kientalerhütte körül serénykednek (fenti kép), sivít a cirkula, dolga van a láncfűrésznek. Tataroznak-e vagy mi, nem tudom, de olyan a hangzavar, hogy inkább feljebb megyek egyel, és ott ülök le egy fenyőfa tövében elfogyasztani varázsitalomat.

Új erőt tankolva indulok tovább. Először elérem a jól ismert Witzani-keresztet (10:00) majdnem perce pontosan másfél óra elteltével elérem a Klosterwappen csúcskeresztjét (11:26; indulástól számítva bruttó 3:35 óra alatt).

Közben fényképezgetek és meg kell állapítsam, hogy a Schneeberg nem egy fotogén alany. Mármint ha rajta vagy. Mert a távolból, vannak vonzó arcvonásai, de így a közvetlen közelében elég egyhangú. Az egytelen valamirevaló motívum a Schauerstein sziklái.

Még cirka 10 perc a Fischerhütte, ahol elkölthettem jól megszolgált déli ebédemet. Durván 35-40 percet töltök a Hütteben, aztán tovább állok a meredek Wurzengerbaneon át. Télen itt, hóval kitöltve, könnyebb lejönni. Most óvatoskodom, alattomos sziklamorzsalékkal minduntalan számítva. Egy óra elteltével érem el a hegyi mentőszolgálat kunyhóját (Krempelhütte, lenti képen). Itt balra fordulok a Grafensteigen és nagyrészt erdőben haladva, 15-20 perc alatt érkezem újra a Witzani-kresztehez (13:50).

Ereszkedés következik a Kientalerhütte szintjére majd onnan tovább a nem sok örömet okozó Ferdinand Mayr-Wegre. Legalábbis én még eleddig soha nem leletem örömöm benne. Van egy szakasz, mely ahelyett, hogy lejtene, emelkedni kezd, meg jó hosszú szakaszon szintváltás nélkül poroszkál. Ez így a fáradt vándornak, aki már csak gyorsan a völgybe akar érni, elég megterhelő. Aztán persze jönnek a szerpentines lejtők is.

Ha összeszámolom, a túra során négy liter folyadékot fogyasztottam, mégis mire leérek, a szájpadlásomra ragad a nyelvem, olyan szomjas vagyok. Miután iszom, lemegyek a Schwarza partjára és cipőt ledobva belegázolok még felfrissülni a hűvös vízbe. Ami meglepetészszerűen nem is olyan jéghideg, mint gondoltam. De jó! Majd ilyen alkalmakra be kell tennem az autóba egy törülközőt. Már hetek óta tervezem, aztán mindig elfelejtem.