A Schneealpe egy hegység, melynek legmagasabb csúcsa a Windberg (1903m). A Schneealm pedig egy felföld, a Schneealpe legismertebb tájegysége, páratlan szépségű, nagy kiterjedésű hegyi legelő, melynek központjában a Michlbauerhütte kínálja szolgálatait az erre tévedő túrázóknak. Attila még soha nem járt a hegyen, jómagam meg még az idén nem, így mindkét hiányt orvosolandó, a mai napon két csúcsot és a három lehetségesből (Schneealpenhaus, Michlbauerhütte, Lurgbauerhütte) egy hegyi kunyhót célzunk meg.
![]() |
![]() |
|
Ritka alkalom, hogy a Schneealpe platóján, különösképpen pedig a Windbergen (tudniillik a Szélhegy) nem támaszkodik belénk durván és ellenállást nem tűrő módon, a viharos szél. Merthogy ma, gyakorlatilag alig-alig van légmozgás. Ha szellő lebben is, nem okoz gondot, helyenként inkább kellemes, mert hűti felhevült testi kedélyeinket.
Az időjárás tekintetében mázlink (fenti és lenti képek) van tehát, mert nemcsak a légáramlatok fogják vissza magukat, hanem az őszi nap is, felhőtlen, már-már giccsesen idilli kék égről, akadálytalanul melengethet, nyaldoshat, mintha csak egy késő nyári napról lenne szó.
Induláskor még tejszerű köd borítja a vidéket (fenti képek), de alig fél óra elteltével a csendesen hömpölygő ködtenger fölé érünk. Alig győzünk betelni a csodák eme világával. Jól is esik itt-ott, a panorámában való gyönyörködés címén megszakítani a Blarergrbenben történő, ugyancsak kemény és meredek kaptatást.
Egy forrás után (Blarer-Bründl) még valamivel feljebb az út kettéágazik (fenti képe). A baloldali a Schneealpenhaushoz visz. Mi a jobbra hajló ágon egyenes úton a csúcs felé törünk. Egy szűk árokból kilépve még egy nagyobbacska, erősen olvadozó hófolt is jelzi, hogy ez itt, a tél derekán, mindig is egy hólyuk szokott lenni (személyes tapasztalataimmal megegyezve).
Jó tempóban, cirka két és fél óra alatt érkezünk a Windberg tetejére. A láthatóság remek. Körös körbe a Bécsi-Alpok és távolibb testvérei ismert sziluettjei köszönnek vissza. Jó elmerengeni kicsit a természet eme testet-lelket balzsamként gyógyító csodáin. Csak a folyadékvesztés okozta sürgős sarkalat késztet az odalenn integető Michlbauerhütte mihamarabbi háztűznézésre (lenti képek).
Napos déli pihenőnk után a Schneealmon át vezető széles, döngölt országútra térünk, hogy bevegyük még a másik szép nagy kereszttel koronázott csúcsunkat a Schaeurwandot is (ami nem összekeverendő a Schauersteinnel, mert az a Schneebergen van).
A távolból tekintve egy ugyancsak gyengéd kaptatóra számítunk, ami optikai csalódás eredménye. A valóságban úgy felszökteti a pulzust, hogy helyenként csak kapkodjuk a levegőt. És ha már idáig felküzdöttük magunkat, akkor el is időzünk ebben a szép és kellemes őszi nyárban odafenn a csúcson. Letelepszünk az ott található padra és csak hagyjuk süttetni magunkat a nappal, miközben számba vesszük az odaátról kacsingató hegyeket. Az olyanokat mint a Schneeberg, A Rax, Heukuppe, felfedezzük a Habsburghházat, de még a Fischerhütte is kivehető.
Nehéz szívvel állunk fel, hogy még ott helyben tiszteletünket tegyük a Schaeurwand tulajdonképpeni sziklás csúcsán ami néhány méterrel odébb van. Ezután nem marad más hátra, mint a folyamatos ereszkedés az Almgrabenben, ami a Lohmgraben felső része. Az út vad sziklavilágon, helyenként holdbéli kietlen tájon át lejt (fenti kép). Hamarosan elérjük a reggeli elágazásunkat a Blarergraben felé. A hegy árnyékai egyre hosszabbodnak. A Lohmgraben induláskor még köddel kitöltött alsó része is árnyékban.
Egy remek klasszikus körút, mely a Schneealpe keleti, népszerűbb részével ismerteti meg a látogatókat. Ám, mint ez a Rax esetében is érvényes, a Schneealpe kiterjedése túlmutat ezen a közismert és gyakrabban látogatott tájegységen. A nagyobb nyugati, északnyugati része a túrák bőséges tárházát kínálja, mint azt „Az ismeretlen Schneealpe I, II, III” sorozatomban annak idején is dokumentálni próbáltam.