Egy halaszthatatlan rendezésre szoruló személyes ügyről van szó, köztem és a Türnitzer Höger között. Történt ugyanis, hogy a télen kétszer is visszavonulót kellett fújnom a Höger meghódítására tett kísérletem során. Első alkalommal a Linsbergig jutottam el, miközben konstatálnom kellett, hogy a hó túl mély és a hótalpaim nem elég nagyok ahhoz, hogy biztonsággal folytathassam a csúcstámadást. Másodszor egy közvetlenebb, de északi fekvésű ösvényen próbálkoztam, ahol a beindult intenzív tavaszi olvadás ellenére is még rengeteg hó állta utamat, megakadályozva a felkapaszkodást egy kulcsfontosságú kaptatón.
A tegnapi kellemesen meleg, ragyogó napütésben a fenséges kék ég varázslatos boltozata alatt, a harmadszor megismételt csúcstámadás sikerrel járt. Történt ez annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam biztos a sikeremben, bár most egy teljesen más jellegű okból. A bal térdem egy jó ideje rakoncátlankodik és előre meg nem jósolható időközökben, de főleg lépcsőzés és kaptatózás közben bele-belenyilall egy éles fájdalom. Mivel állítólagos szakvélemény szerint a futás inkább ártalmas terhelés a térdnek, a túrázás meg egyenesen javallott, úgy döntöttem, egy időre szüneteltetem a futótréningeket. A Högerre sem indultam volna, ha a meteorológiai jelentés nem kecsegtet kifejezetten álomszép túraidővel, ami most telitalálatnak bizonyult. Képtelen voltam ellenállni, lévén a csütörtök ráadásul egy piros betűs munkaszüneti nap. Induláskor tehát nem kötöttem volna fogadást rá, hogy felérek a csúcsra, ami cirka 1100 méteres szintemelkedés leküzdését teszi szükségessé.
Első téli kísérletem útvonalát követe a Steinparztal (Hohenberg) turistáknak szánt kicsiny parkolójából indulok. Mint általában most is az első vagyok. Amikor ugyanis délután visszaérek, már dugig tele van. Az út lankásan indít. Óvatosan lépkedve nosztalgiázom és megpróbálom visszaidézni, milyen volt a mélyen behavazott táj a mostani harsányan friss zöld hajtásokkal tömött erdő tükrében. Az első térd-intermezzo nem várat magára sokáig, majd öt perc tünetmentes kaptatás után megismétlődik a szúrás. Meg is állok és tanakodom, hogy mitévő legyek. Azonnal forduljak-e vissza, vagy valamiképpen jussak el legalább a Gschwendt menedékházig?
Steinparztal télen, és ugyanaz… |
…most, tavasszal |
Eszembe van, hogy tavaly, a Kaiserschild beszállója felé kaptatva volt már részem ugyanilyen szimptómákban. Úgy döntök tehát, hogy megyek tovább és kenyértörésre viszem a dolgot. Ha komoly a baj, akkor előbb-utóbb tudni fogom. Figyelmem a lépésekre összpontosítom. Aztán egyszerre csak a völgykatlan bejáratába érek, ahol a Linsberg és a Stadelberg közti gerinc szegélyében a Gschwendthütte trónol. A katlan falán hegyi legelő zöldje hívogat felfelé, és én megállás nélkül neki is veselkedem. Majdnem ugyanazon a vonalon megyek felfelé, mint első téli kísérlet során. Megelégedéssel nyugtázom, amikor felérek a gerincre és megkönnyebbült, örömteli mosollyal nézem az alattam elterülő napsütötte tájat. Számomra innentől számítva minden lépés új terep, és persze definitív közeledés a Höger felé.
A Gschwendt Hütte télen |
… és most a tavasszal |
Az út erdő borította hegygerincen visz tovább, egymásba kapcsolódó ereszkedők és kaptatók láncolatán át, mely a Höger közvetlen tövében egy szép mezőn ér véget. Még valamivel több, mint 300 méter szintemelkedés következik, melyet jó tempóban tünetmentesen teljesítek. A Türnitzer menedékház mögötti csúcskereszt tövéből hosszú percekig nem győzök betelni a távoli hófödte hegyek lenyűgöző látványával. Jobbról az impozáns Ötscher, balról pedig a Schneeberg súlyos tömege szegélyezi a panorámát. Jól esik a frissítő és az egészen egyszerű elemózsia. Italokon kívül még kétféle levessel szolgál a hétvégeken és ünnepnapokon nyitva tartott menedékház. A teraszon üldögélve a verőfényes napsütésben boldog megelégedettség lopja be magát a lelkemben. Olyan szép minden körös-körül, olyan remek a hangulatom, hogy rémálomként hatnak csak téli kísérleteim ide feljutni.
Nehezemre esik búcsút inteni a hegycsúcstól. Kellemes ereszkedés következik. Többször is megállok egy-egy olyan helyen, ahol a párás erdei levegőben intenzíven érezhető a markáns fenyőillat. Mélyen beszívom az átható édes illatot és csodálattal áldozom a természet eme gyönyörűséges oltárán.
Visszafelé vezető utam téli második kísérletem útvonalán visz. Különös figyelmet szentelek a kaptató vizsgálatának amely akkor meghátrálásra kényszerített. Most sűrűn benőve friss bokrokkal, mely között a vékonyka ösvény szerpentinszerűen kanyarog le az széles erdei útra. A téli hóborította kopárságban a felismerhetetlenségig volt betakarva.
A Stadelberg gerincén most nem mélázom el az a villás elágazást, melynek bal ága a múltkor rossz irányba vitt. Megértem, hogy akkor tudat alatta azért választottam a rossz irányt, mert a gerincen visz tovább, és így szinte kínálja magát. A helyes útvonal viszont majdnem észrevétlenül válik le jobbra, hogy a hegyoldalban a fák árnyékában ereszkedjen tovább.
Hat és fél óra elteltével érkezem vissza a parkolóba. Egy szívet, lelket felemelő kiruccanással a hátam mögött, csupa pozitív energiával feltöltve huppanok a volán mögé.
Sztefano-Space 