Megj. magyarázat, bővebb szöveg, leírás, komment stb. az előző posztból merítendő… Itt és most csak makulátlan napsütés, kék ég és vakítóan patyolat hómezők. Egy álom…
A Schneeberg platóján, útban a csúcs felé.
Felbukkan a Fischerhütte, jobbról a képben a Klosterwappen.
Pillantás a Klosterwappen felé a Fischerhütte irányából.
Pillantás a csúcsról délnyugati irányban.
Visszatekintés, balra a Schauerstein sziklái, jobbközépen a Schneegraben, felette a Klosterwappen.
A múlt héten csúcskereszt élmény nélkül, azaz gyakorlatilag dolgom végezetlenül hagytam el a Schneeberget (az okokról bővebben lásd a posztot). Újabb kísérletem során elkísért a lányom is, Cirmi.
 |
 |
A táv (Losenheim, Fadensteig, Klosterwrappen, Wurzengraben, Losenheim) cirka 14 km, 1280m szintemelkedés, bruttó 8:00 óra. |
|
A Fadensteigen át vezető útvonalat már becserkésztem, tehát meglepetésekkel számolnunk nem kellett. Annyi változás történt az egy héttel korábbi állapotokhoz képest, hogy valamivel több lett a hó. Ezen kicsit meg is lepődtem, mert számottevő havazásról nem értesültem. Igaz, szerdán és csütörtökön egy hidegfront vonult át felettünk, amit idelenn a völgyben alig-alig vettünk észre, de íme a felsőbb régiókban mégis hintett némi “porcukrot”, ajándékba.
A másik lényeges és örvendetes különbség az elmúlt hetivel szemben a pompázatos, már-már giccsesen szép túraidőben leledzett. Felhőtlen kék égbolt, napsütés és ultraibolya a legjavából. Csak a plató tetején és a csúcson cibálta meg az arra vetődő számos látogatót némi viharosnak éppen nem titulálható szél, ami miatt a levegő hőmérséklete legalább 5-8 fokkal érződött hűvösebbnek (az úgynevezett wind chill effektus). A makulátlanul fehér téli világ látványa, a Fischerhütte jégbordás teteje, a szellős perspektívák, a végtelen panoráma, mindenképpen megérték a fáradtságot.
Lefelé a két oldalról zárt és lefelé szűkülő Wurzengrabenen át ereszkedtünk le, amelyben viszont még a szellő sem rebbent és így jócskán megrekedt benne a hőség. Ennek az árok alját elég szépen kitöltő hó és a számtalan szembejövő sítúrázó látta kárát. Némely sportemberről szinte patakokban csurgott a verejték. Egy-egy kritikusan felhevült és csapzott állapotban lévőnek bíztatásként odavetettem a jó hírt, hogy szenvedésüknek hamarosan vége, a platón várja őket a hegy hűvös fuvallatta.
A Fadenwegre kiérve megváltunk a hágóvasaktól, amit később sajnáltunk, mert az Edelweißhütte alatti ereszkedés a teljesen eljegesedett síterepen nyaktörő mutatvány. A biztonság kedvéért aztán kénytelenek voltunk újra felcsatolni a hágóvasakat, melyek segítségével biztos lépésekben cammoghattunk vissza parkolóba.
Ez a kirándulás is bevonul a mindenkori legcsodálatosabb, legemlékezetesebb és legélvezetesebb túrák képzeletbeli panteonjába.
Az elmúlt szombaton kaptam némi ízelítőt a Schneeberg zord és hirtelen változó természetéből. Felhőtlen kék égből, néhány perc leforgása alatt szakadt a nyakamba egy kisebbfajta helyi vihar. Az időjárás jelentés ilyesmire nem utalt, és aznapra úgy szólt, hogy “A déli óráktól élénk déli szél kíséretében felhők takarhatják el a napot”. Ennyi!
Tulajdonképpen semmi rendhagyó nem történt. Egyetlen pillanatra sem forogtam veszélyben, de az előttem kibontakozó kép nem volt éppen megnyugtató. Közben az is bizonyossá vált, hogy egy kifejezetten lokális jelenségről volt szó. Tudniillik Robert Rosenkranz ugyanezen a napon a családjával az Eisensteinen túrázott és dél körül, kellemes napsütéses langy időben lefényképezte a Schneeberget. Kommentárjában megjegyzi, hogy a hegy teteje felhőkbe van burkolódzva. Nos, pont abban a felhőben, pont abban az órában jártam én odafenn.
Ami mindenekfelett elbizonytalanított, az sorstársaim eltünedezése volt. A képek tanúbizonysága szerint (lásd az előző bejegyzésemhez tartozó képsoraztot), öt más túrázóval érkeztem a platóra. Két hódeszkás a Lahningriessben akart lecsúszni, tehát eleve másfelé, azaz balra tartottak. Egy idősebb kutyás túrázó elindult ugyanazon az ösvényen, mint jómagam, de amikor kezdett ránk szakadni az égi áldás, megállt, majd visszafordult. Valószínüleg jobbnak látti visszaereszkedni a Fadensteigen. Egy sítúrázó előttem haladt, egy másikat megelőztem. Ő egy darabig még leszakadva követett. Később az előttem haladó bevárta a társát. Vissza-visszatekintgetve nem nyugtatott meg, hogy hamarosan elnyelte őket a köd. Így maradtam egyedül félúton a csúcs felé.
Egy bécsi lakatosmester, Michael Bübl, tapasztalt hegyi túrázó viszont, 2011. február 25.-én társával majdnem a Schneebergen hagyta a fogát. 200 méterrel a csúcs alatt lepte meg őket egy viharos szél, ónos eső és köd kíséretében érkező hirtelen lehűlés. Elbeszélése szerint, az eljegesedés miatt a leereszkedésre gondolni sem lehetett. A Klosterwappen csúcskeresztjénél kibukkanva még órákon át keresték a Fischerhütte életet mentő, áldásos téli menedékét. Ez normál körülmények között legfeljebb 10-15 perces séta! A látási viszonyok annyira rosszak voltak, hogy egy útjelző karótól nem lehetett ellátni a követekezőig. A szálláson van ugyan egy pénzérmére működő hősugárzó, de megérkezésük után még órákig vacogtak, mire egyáltalán képesek voltak egy fém euróst bedobni a készülékbe. Michael Bübl részletes beszámolója online olvasható (kattint a képre). Címe, Menekülés a Schneeberg poklából.
Van egy képzeletbeli listám a közeli és távoli jövő fontos teendőiről, az úgynevezett To-Do List. Mivel elég hosszú már, úgy gondoltam, a mai nap legalább egy pozíciót elintézek. A teendő neve, télen megbirkózni a Schneeberggel. Tudniillik nyáron már rengetegszer jártam fenn, de hóban, jégben még nem. Alapvető fontosságú kellék, a hágóvas, amit már egy éve beszereztem, de még nem használtam. Ma a Fadensteigen bevetésre került.
Panoráma a Schauerstein középső részéről, balra a Schneealpe
Reggel nyolc órakor indulok Losenheimből. Kék ég, langymeleg tavaszi napsütés fogad. Olvadozó hófoltokon át taposok az Edelweißhütte irányába. Nem egészen egy óra alatt érem el. A Fadensteig és a Fadenweg kereszteződésében az előbbit megcélozva, balra tartok.
Alig érek be az erdőbe, máris meg-megcsúszom az eljegesedett meredek kaptatón. Jobbnak látom azonnal hágóvasra váltani. Ez rögvest meg is oldja a problémát. A járásom biztossá válik, többé nem gond a jég. Az erdő fölött sziklás terepre érek, ahol csak gyéren van hó. Itt akár mellőzni is lehetne a hágóvasat, csikorog a sziklán, de nem válok meg tőle, mert tudom, hogy a továbbiakban még nagy szükségem lesz rá. A sziklás labirintus az erdőhatár fölött ér véget. Sziklamorzsalékos terepen kígyózik felfelé az út. Hó, jég és száraz szikla harmadrészt osztoznak a terepen.
 |
 |
A táv (Losenheim, Fadensteig, Schauerstein, Fadenweg, Losenheim) cirka 12.5 km, 1210m szintemelkedés, bruttó 6:00 óra. Kékkel a hőmérséklet változása (lásd a plató tetején -5C fok). A zöld profil “szakállai” a szélvihar okozta barometrikus változások jelei. |
|
A következő szakaszon az ösvény beér a Fadenwand sziklafal árnyékába. Itt már megszaporodik a hó is meg az alatta alattomoskodó jég is. Hamarosan jönnek a kulcspontok. Meredek kaptató visz fel egy bevágás alján a drótkötéllel biztosított traverzhez. A drótkötél fele szabadon, másik fele a hó alá fagyva. Hallomásból tudom, hogy vannak hóban gazdag telek, amikor ki sem látszik, csak sejteni lehet a létét. A traverz után balra kanyar jön és egy újabb meredek felszökés, egy az előbbihez kísértetiesen hasonló drótköteles traverzhez. Ezután ismét balra kanyarodik az ösvény, majd a végső felszökés következik, mely a platóra lyukad ki .
Fenn ragyogó napsütés fogad, meg egyre erősödő szél is. Helyenként kilátszik a tavalyi száraz fű és kezdek barátkozni a gondolattal, hogy leveszem a hágóvasat. Egy heves széllökés, mely szélesen teríti a valahonnan fentről hozott finom porhót, jobb belátásra bír. Tudniillik a jeges kaptatásnak még egyáltalán nincs vége. A Fischerhütte irányába emelkedö ösvényt egyre vastagabb rétegben fedi a jégkérges hó .
A Schneebergre oly tipikus, percek alatt lejátszódó időjárás változást élek át. Először csak arra leszek figyelmes, hogy sötétszürke fellegeket takarják el a napot. Ezzel egy időben viharossá fokozódik az éppen szembe fújó szél ereje. Mintha ez még nem lenne elég, a szürke fellegek rátelepszenek a tájra és már nem látok semmit, csak a fakó ködöt. Ha nem lennének az utat jelző karók, fogalmam sem lenne, merre vagyok, merre kell mennem. Így viszont karótól, karóig araszolgatok.
Minden lépés egy küzdelem. Nem csak a viharos szél visszatartó erejét kell plusz erőbedobással ellensúlyoznom, hanem időnként beszakad alattam a jegesen csillogó hókéreg is. Ennek a fele sem tréfa! Amikor a Fadensteigből kiértem a platóra, azt hittem, túl vagyok a nehezén. Nem gondoltam volna, hogy majd a továbbjutás lesz a nagyobb kihívás.
Végre egy másik, karófákkal jelzett út, a Schaurestein keresztezi haladásom irányát. Egy darabig tanakodom, hogy vajon menjek-e még tovább a Fischerhütte felé. Elvileg már látnom kéne a menedékházat, de a makacs köd nem nyílik meg. A vihar meg már időnként majdnem lever a lábamról is. A körülményekre való tekintettel, nincs itt semmi további keresnivalóm. Menekülésszerűen hagyom el platót a Schauersteinen át a Fadenweg irányába. Ez a Gölleren megélt viharra emlékeztet.
Egy negyedórányi ereszkedés után kiérek a felhők alá. Balra, alattam a Wurzengraben szélvédett árka húzódik. Már bánom, hogy nem arra megyek le, mert a Schauersteinen továbbra is tép, szaggat a viharos szél. A Krempel-Hüttét elérve mérséklődik szellővé. Ott befordulok a Fadenwegre és egy széles sípályát találok. A rengeteg sítúrázó fényesre és simára csiszolta.
Az első alkalmas terebélyes fenyőfa szélcsendes tövében elemózsiázom, majd mintegy kétórás gyaloglás után rendre visszaérek az Edelweißhütte alá. Nagy meglepetésemre működik a felvonó, de nem fanyalodom rá, hanem inkább a sárkásás sípályán ereszkedem le a völgybe.
A Türnitzer Höger egy tipikusan tavaszi túra célállomása. Ennek a legfőbb oka a Türnitzer Hütte déli irányba tekintő, szélvédett terasza. Amikor még friss az idő és a nap még csak próbálgatja az erejét, fantasztikus kényelemben lehet itt a teraszon napot tankolva pihizni, melegedni, lazítani és elemózsiázni.
Panoráma a Türnitzer Hütte teraszáról, balra a Schneeberg jellegzetes hókupolái.
Szimptomatikus az idei télre, hogy míg az elmúl esztendőben a tavasz köszöntése a Högeren májusig váratott magára, addig az idén már február 26.-án nekiveselkedhettünk. Ezúttal Cirmi is elkísért.
A Höger egy kisebbfajta túraparadicsom. Legalább 6-7 különböző úton és irányból lehet megközelíteni. Tavaly Hohenbergböl a Steinparztalon át érkeztem és a Stadelbergkammon bandukoltam vissza. Tegnap az egyik leghosszabb variánst választva, Türnitz kisvároskából indultunk majdnem pontosan 9:00-kor.
A pirossal jól jelzett turistaút a Scharbach patak mentén, északról visz fel a Högerwald gerincére, ahol kellemes langymeleg napsütésben, számtalan fel és alászállás után 12:15-re érjük el a Höger csúcskeresztjét.
 |
 |
A táv (Türnitz, Geierstein, Türnitzer Höger és vissza) cirka 14.5 km, 1080m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Kékkel a hőmérséklet változása (lásd a menedékház teraszán 20 C fok). Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. |
|
A túra különlegessége az említett “hullámvasutazás”. A Geiersteint elhagyva, kilométereken át szűnni nem akaró kaptatók és lejtők sorozatán át, 860m tengerszint feletti magasságban haladunk (+/- 20m) majd egy 200 méteres meredekebb felszökés után a korábbi ábra 1100m körül megismétlődni látszik. A tavalyi falevelek helyenként 30-40cm vastagságban borítják az ösvényt. Óvatosan araszolgatunk, mert az avarréteg alattomos sziklákat ist rejt.
Az utolsó félóra kaptatás úgy nyúlik, mint a rétestészta. Minden fenyőfa és minden kiemelkedés mögött a Höger csúcskeresztjét reméljük felfedezni, de emez csak-csak várat magára. Helyette csodálatos porhóval borított meredek hegyhátra érünk ki, és még ezen átmászva sem véljük felfedezni célunkat, ami pedig már csak alig egy-két percnyire lehet.
Nagy a magkönnyebbülés és az ujjongás, amikor végre felérünk a Högerwald legmagasabb pontjára. Szomjasak vagyunk és korog a gyomrunk, de még készítünk pár fotót, mielőtt kényelembe helyeznénk magunkat a menedékház csodálatos teraszán. Egy egész órás pihenő után, 13:20-kor indulunk vissza ugyanazon az úton, amelyen érkeztünk. Komótos ereszkedés után 16:00-ra érünk vissza Türnitzbe.
Úgy döntöttem, még mielőtt lelkileg teljesen a pincébe csúsznék és maradandó károkat szenvednék, radikális végét vetem a depressziómnak. Bár még nem vagyok teljesen kigyógyulva, úgy döntöttem egy síelés minden bizonnyal jót tenne. Friss, kristálytiszta hegyi levegő nem ronthat el semmit. Ha meg elront, akkor legalább megpróbáltam, nem igaz?
Szemben a Grete Klinger-Steig, mely a Vordernberger Zinken gerincén visz.
Kapóra jött, hogy a vasárnapi előrejelzés síelésre kiválóan alkalmas időt jósolt, ragyogó napsütéssel kecsegtetett. Nosza, merre van még egy napi járásnyira hó? A Stuhleck szóba sem jöhet, mert bár a teteje (Steinbachalam & Co.) még élvezhető, de az alsó részei feltehetően a főn aktív sárkásás kárvallottjai. Mönichkirchen sem valószínű, hogy jó állapotban élte túl a plusz tíz fokokat. Annaberg és Mariazell egyaránt a létezés határán sínylődnek, hasonlóan, mint Lackenhof (Ötscher). Kiadós havazás A Hochkaron sem volt hetek óta.
Délebbre kell tekingetni, mert Holle anyó az idén arra rázta a dunnát. Egy jó jelölt Präbichl, az Eisenerz síterep. Különben is valamirevaló eisenerzi kletterezőnek illik télen is tiszteletét tennie errefelé. Így is lett. A puszta tény, hogy Präbichl relatíve magasan fekszik, menti a hó helyzetet. A völgyi állomás 1120 méteren indít, azaz cirka olyan szinten mint a Stuhleck középső állomása.
Nem is csalódtam az ottani kínálatban. Igaz, a terep önmagában nem óriási. Csak két valamirevaló négyüléses lift szállítja az síelőket, ha leszámítom a csákányosokat, amiket nem szeretek. Az egyik négyüléses, a Grübl-Quattro a völgy északi magaslataira szállít, míg a Polster-Quattro az átellenes oldalra. A Grübl a minden tekintetben szelídebb választás. Három lesiklója közül egy kék és két piros, de szerintem csak halványpirosak. A várakozók sora is eszerint oszlik meg a két völgyi állomás előtt.
Míg a Grübelre 10:00 óra után már tömött sorokban várakoznak, addig a Polsterre gyakorlatilag azonnal be lehet szállni. Mindjárt ki is derítettem az okát. A Polster két piros preparált pályája (5 és 5a) bizony jócskán embert próbáló. Sokkal igényesebb vállalkozások, mint az átellenes oldal kínálatai, Megkockáztatom, hogy a Polster legtetejéről indító mély zuhanórepülés felső szakasza ha nem is fekete, de minden bizonnyal kiérdemli a sötétvöröst, avagy a szürkét.
Bizonytalankodóknak készítettek ide egy kék bypass kerülőt, ami nincs bejelölve a kalauzba, de jó tudni. A nap múlásával buckásodik ez a vad ereszkedő és ezzel egyenes arányban csökken, az idevágyó érdeklődök száma is. Késődélután aztán már csak gyéren vitették magukat a síelők a Polsterre, míg a Grübl előtt változatlanul kanyarogtak a sorok. Aki vadul szereti, előnyben! Érdekes módon a Grübel lesiklói délutánra sem buckásodtak el, amire nem találok magyarázatot.
Még megemlíteném, hogy friss, mély hó esetére vannak itt natúr sí utak is, melyek a Polster Classis elnevezésű együléses hegyi állomásából érhetőek el (lásd a kalauzt). A terep nem nézett ki túl barátságosan, ezért a mostani alkalommal eltekintettem a kóstolótól.
A téli időszakban, kedélyállapotom egyenes arányban a napsütéses órák számával, valahová egy mély pince fenekébe zuhan. Mintha ez önmagában még nem lenne elégséges melegágya a komornál is komorabb gondoltok megszaporodásának, vírusok támadják a 
légutakat, hogy a portyázásaik nyomán védtelenné vélt szervezetbe befészkelhessék és kényelembe helyezhessék magukat a csupán csak erre az alkalomra váró baktériumok és egyéb más kórokozók hordái. Aztán jönnek az elvonásos tünetek. A túraelvonásos, mozgáselvonásos, sí-elvonásos, hegyelvonásos, hó-elvonásos, nap-elvonásos és ezekkel rokon értelmű elvonások tünetek. Ilyenkor tulajdonképpen nem is élek, és észre sem venném, ha már tényleg nem is élnék. Valóban, nem is akarok élni. Csak egy zombi vagyok, egy önmagát nehézkesen vonszoló élőhalott-hulla. Mert ilyenkor nincs értelme az életemnek, nincs miért felkelnem és nincs miért felöltözködnöm és nincs miért munkába mennem. Nincs, tényleg nincs semmi, ami akár csak egy cseppecskényi életerőt, jókedvet, örömöt tudna belém önteni.
Sötét alagútlátásom van, melynek egyik távoli, halvány szegletében sejtelmes fényben derengenek az időjárás jelentések. Az egyetlen dolog, ami még felkelti az érdeklődésemet. Pedig ez is kétélű fegyver. Ha valahol megnyílik egy napfényes rés és én nem mehetek, az olyan mintha tőrt döfnének a szívembe. Jobb lenne tehát, ha nem is tudnék róla. De mégis kattintgatom az oldalakat és reménykedem, hogy a következő, avagy az az után következő alkalommal már majd nekiveselkedhetek.
Egy csodálatos világ az, amiben élünk! Maga az édenkert! Erről énekel Louis Armstrong. És mégis, hét újszülöttből csak egynek van elvi esélye teljes és boldog életet élnie. Itt ezen a paradicsomi bolygón! A valóságban viszont csak minden tízedik mondhatja el magáról, hogy az élete túlnyomórészt a boldogság jegyében telt el.
Mire lehet mindebből következtetni? Tán arra, hogy a világot, feltehetőleg, egy jóságos istenség teremtette. Időközben viszont, nem tudni minek okán, fortéllyal-e avagy csak véletlenből fakadóan, egy gonosz és romlottsággal telt más hatalom, a Teremtőt letaszította trónjáról. Most pedig, élvezi pusztításai feletti örömét. És ezért, nem látom igazát az elesettek reményének, miszerint az igazságnak, a jónak mindig győznie kell. Egy frászt! Nézz csak jól körül, vesztésre áll a Teremtő egykori pompázatos alkotása.
A pusztítás folyamatosan üt gyógyíthatatlan sebeket a kék bolygó egész testén. A fogyasztói társadalom elnevezésű rákfene egyre gyorsuló tempóban transzformálja az élőt, élettelenné. Holt, toxikus piaci termékek mérgezik Gaia minden zegzugát. Közben hallgasd, figyeld meg, miről szólnak a Gonoszt imádók zsolozsmái! Mint istenítik bálványaikat, a gazdasági növekedést, a globalizációt, a profitot, a hatalmat, az adj nekünk még többet és többet. Csak ez kell nekik! Mintha nem lenne alternatíva. Ember, ébredj! „Small is beautiful” azaz, a kicsiny gyönyörű, ahogy azt Leopold Kohr már bizonyította. Integráció helyett dezintegráció! Gazdasági növekedés mindenáron helyett, fenntartható, harmonikus együttélés a természettel! Felhalmozás és profit helyett a szükséges igények kielégítése! Stressz és poroszos kényszer helyett megbocsátó, megértő, kölcsönös törődés. Ezek a jóságos, teremtő Isten tanításai!
Néhány napra kilőtt az influenza, … vagy valami hasonló. Pihegek és kapkodom a levegőt, olykor hörgök, majd prüszkölök és köhögök. Nézem az ablakon át a kék eget és a tavaszi napsütést. Tudom, most nem tehetek eleget a hegyek hívó szavának. De nem baj, az a csodálatos világ ott künn, megvár. Hallgatom Louist, és még a könnyeim is kicsordulnak, annyira meghat, valahányszor hallom…
I see trees of green…….. red roses too
I see em bloom….. for me and for you
And I think to myself…. what a wonderful world.
I see skies of blue….. clouds of white
Bright blessed days….dark sacred nights
And I think to myself …..what a wonderful world.
The colors of a rainbow…..so pretty ..in the sky
Are also on the faces…..of people ..going by
I see friends shaking hands…..sayin.. how do you do
They’re really sayin……i love you.
I hear babies cry…… I watch them grow
They’ll learn much more…..than I’ll never know
And I think to myself …..what a wonderful world
The colors of a rainbow…..so pretty ..in the sky
Are there on the faces…..of people ..going by
I see friends shaking hands…..sayin.. how do you do
They’re really sayin…*spoken*(I ….love….you).
I hear babies cry…… I watch them grow
*spoken*(you know their gonna learn
A whole lot more than I’ll never know)
And I think to myself …..what a wonderful world
Yes I think to myself …….what a wonderful world.
Gutensteiner Alpen, Sengeneben 1000m tengerszintfeletti magasságban (képek a lawine.at weboldalról):
 2014. január 29. |
 …ugyanott 3 nappal késöbb, azaz 2014. február 02. |
Éppen a tegnapi bejegyzésemben találtam említeni. Mintha a világ kezdene kifordulni sarkaiból. És tessék, már az osztrák meteorológiai szolgálat (a ZAMG) munkatársai is (akik egyébként minden eshetőséget kihasználnak, hogy a klímaváltozás tényét bagatelizálják), teljesen meg vannak rökönyödve az idei téli időjárás kicsapongásain. Idézem: “Selbst die Meteorologen der Zentralanstalt für Meteorologie und Geodynamik (ZAMG) zeigten sich über die Situation erstaunt”.
Tehát nincs precedens, amire ráfoghatnák, mint szokták, hogy tudniillik, ilyen már volt. Nem, ilyen még nem volt! Jobb, ha készülünk a tavaszi hóhullásra, májusi fagyokra és a nyári összkomfortos 45 fokos Szaharára…
Mönichkirchen-Mariensee egy inkább totális kezdőknek való kisebb síterep. Különösen igaz ez a mönichkircheni ágra, amelyen a pályák többsége már-már álmosítóan unalmas, alig-alig lejt. A fenti pirossal jelölt részek sem gatyarohasztó vörösek, ráadásul még rövidek is. Alig lendülnél bele, máris kiérsz a gyerekekkel és ekéző elsőnapos síelőkkel telített lankára. Vigyázat! Haladók és profik a Mariensee irányába lejtő ágon fogják magukat jobban érezni. Ez a szakasz elég hosszú és elég gyors ahhoz, hogy némi élvezet vegyülhessen a síelésbe. Mivel a mönichkercheni rész nem alternatíva, elég hamar meg lehet unni, különösen akkor, amikor olyan áldatlanok a körülmények, mint amilyenek a tegnapiak voltak.
A tények igazolják mindazokat, akik úgy hiszik, a világ ki van fordulva sarkaiból és rohamlépésekben halad egy szingularitás felé. Miközben rekordot döntő, évszázados hó hullott Karintiában és Tirolban, addig északon 20 fok közeli tavaszodás indult be. Csak hogy kidomborítsam, tehát északon, azaz az Alpok általában is zordabb oldalán legalább 20 fokkal melegebb van most, mint délen, ahol hóviharok tombolnak. A tegnapi meteorológiai jelentés szerint Ausztriában utoljára 1914-ben hullott ekkora hó, de akkor a többi tartományban nem csiripeltek a madarak kikeletet.
Ha mínusz öt fokban eső áztat, akkor az azért mégiscsak rendhagyó dolog. Pont ilyen volt a tegnapi kiruccanásunk is Mönichkirchenbe. Egyszerűen csak sízni akartunk és nem volt szándékomban az emberiség globális problémaival foglakozni. A Stuhleck nem volt alternatíva, ugyanis a felső szakaszok, a Weißenelfbahn és a Steibachalm a viharos főn miatt a hétvégén nem üzemelnek. Mönichkirchenben még úgysem jártunk, nosza, tegyünk tehát egy próbát.
Mönichkirchenbe még pénteken is porhóval csalogatták a népet, na meg azzal, hogy minden lift és pálya nyitott. Az időjárás jelentés tüzetes elemzése is (lásd a képet) Mönichkirchent egy közeli jó alternatívának tüntette fel, mert a még mínusz fokokkal kecsegtető, hidegebb, déli áramlás az útjába talált esni. Eszerint a hóhullás határa 200m tengerszint feletti magasság. Lévén a sílift völgyi állomása 1000 méteren, előre örvendeztünk némi lágy hópihehullásnak.
Ennyit az elméletről. A Mönichkirchenbe vezető kaptatós útszakaszon még úgy tűnt, egy álombeli téli világba csöppenünk. A jégbordás út két oldalán felsorakozott fákat vastag hó köntösbe öltöztette az elmúlt napok havazása. A hőmérséklet is megfelelt az előre jelzetteknek. Mínusz öt fokot mutatott a fedélzeti hőmérő. A valóságba akkor lettünk visszapofozva, amikor eleredt az eső. Illetve hát erre utaló jeleket már akkor is észrevettünk, amikor beültünk a síliftbe. A vasszerkezet ugyanis sírt. Tényleg! A trópusi párás levegőből a hideg vaskonstrukción annyi pára csapódott le, hogy mire kiszálltunk a hegyi állomáson, már csurom vizek voltunk.
A hegycsúcsra vivő második sílift sűrű, tejszerű ködbe utaztatott. Vagy inkább egy olyan túltelített trópusi párába, amihez hasonlót még tapasztaltam. A látótávolság helyenként öt métert sem tett ki, miközben az alulról, a hidegebb zónákból érkezettek ruházatán esőszerűen csapódott le a nedvesség.
A síelés ezen a felső szakaszon úgy működött, hogy kiszemeltél magadnak valakit előtted, akinek a sötét foltját követni lehetett, aki szintén valaki más előtte haladó sötét foltját követte, és így tovább. Közben többször is meg kellett állnom, hogy letörölgessem a sí szemüveget ellepő vastag kondenz cseppeket.
Nem tudni, túléli-e Mönichkerchen a hétvégi déli áramlás pusztítását. Mint megfigyeltem, a hóágyúk táplálását szolgáló mesterséges rezervoárok szinte üresek, amin nem lehet csodálkozni, hiszen három napig egyfolytában ágyúztak az elmúl héten, hogy újranyithassanak. Itt-ott azért még kotyog bennük némi víz. Ha most a terep leolvad, nincs esély ugyanennyi mennyiségű hó újragyártására.
Sztefano-Space 