Sztefano-Space

A kihívásoknak meg kell felelni. Különösen akkor, amikor még nagy tervek lógnak a levegőben. Tavalyi kalandom a Frencjóska Klettersteigen nyilvánvalóan akkori képességeim határát súrolta és csak az egyébként kiváló kondimnak köszönhetően voltam képes befejezni a mászást. Tudni akartam tehát, hogy képes vagyok-e javítani.

Nyomvonalam letölthető. A táv cirka 6 km, 920m szintemelkedés, bruttó 5:45 óra.

Aki nem olvasta a beszámolómat, röviden tán érdemes összefoglalnom azokat a tényeket, melyek nem hagytak nyugodni és ismét egy revanzsra késztettek. A tavalyi kaland lényege, hogy közvetlenül az Adlerhost pihenőhely alatt begörcsölt a markom. Az Adlerhoston tartott cirka negyedórás pihenő után jó szerencsémben bízva, veselkedtem újra neki. El is értem komolyabb problémák nélkül a ferrata tetejét. Abban a pillanatban amint fenn kiléptem, ismét görcsbe rándultak az ujjaim. Akkor viszont ez már nem veszélyeztette a további haladásomat a csúcs, a Hochblaser felé.

Úgy véltem, a probléma közvetlen kiváltója a kánikula okozta folyadékvesztés és az elektrolit háztartás felborulása volt, de az sem mellékes, hogy ilyen hosszú ideig tartó mászáshoz még valószínűleg nem nőttek fel a karjaim. A Leopoldsteiner tavat megkerülve érkeztem vissza a kiindulópontba. Nem utolsó sorban azért, mert a rövidebb 822-es visszaútról mind a szakirodalomban mind pedig fórumokon rémhírek sora terjeng, tudniillik ami az ösvény kitettségét és meredekségét illeti.

Újabb állóképességi tesztem tehát egyben a “rettegett” 822-es leereszkedő ösvény megtapasztalását is magába kívánja foglalni.  Tavaly júniusi bejárásomhoz viszonyítva mindössze egynegyed órával korábban indulok útnak, mégis komoly előnyben vagyok. Az augusztusi nap alacsonyabban szánt. Nemcsak a beszálló, hanem a sziklafal alsó részei is a szomszédos Streinitzkogel és a Pfaffensetin árnyékában vannak. Ennek köszönhetően mindössze 8 C fok a hőmérséklet, noha aznapra 28 C fok körüli kellemes nyári  meleget ígért az előrejelzés. Most azonban még pulcsiban is dideregve cammogok át a Leopoldsteiner tó feletti fahídon. A beszállóhoz vezető rövid, de meredek kaptatón aztán úgy beindul a testkazán, hogy a falnak már csak egy szál rövid ujjúban vágok neki.

Az első szakasz most sem hazudtolja meg legendás karizomszaggató hírét. Az áthajlásokkal megtűzdelt felfelé ívelő traverz (lásd a képeket) szüntelen feszültségben tartja az izomzatot és rövid szusszanásokra is alig-alig akad egy-egy arra megfelelő vastüske. Jó jelnek tartom, hogy a múltkorival ellentétben nem emészti fel erőtartalékaimat és nem szorulok pihizésre azon a fapadon, mely a következő szakaszhoz vezető gyalogösvényen kínáltatja magát. Nyugodt tempóban, folyamatosan bandukolok a szomszédos hegyek áldásos árnyékban és azon tanakodom, hogy vajon mikor érünk majd ki a napra. A helyzet hasonlít valamelyest a Via dell’ Amicizia mászásunkra. Legnagyobb örömömre és szerencsémre még a Schwalbennest pihenő is árnyékban fogad, majd az Adlerhost felé tartó mászás felénél érünk ki sorstársaimmal egyetemben a napsütötte pillérre.

A napos szakasz egyben a kőmlások kezdetét is jelenti. Szinte folyamatosan hullnak fentről az apróbb majd később a nagyobb kövek is. Az utolsó szakaszhoz vezető gyaloglós részen aztán az előttem haladók üvöltésére leszek figyelmes. Először azt hiszem, baleset történhetett, majd a hang irányába pillantva veszem észre a felém száguldó gyermekfej nagyságú szikladarabot. Még elég messze van és megsaccolva a száguldás pályáját futva eredek neki a kaptatónak, hogy elkerüljem. Közben le sem veszem a tekintetem róla. Egy földhöz pattanás után megváltoztatja az irányát és most úgy néz ki, hogy ha tovább futok, akkor éppen eltalál. Megtorpanok, és lélekben felkészülök, mit kell tennem a végső esetben. Földhöz lapulni amennyire csak lehet. Még egy árok választ el a felém rohanó szikladarabtól. Gyorsasága immár lehetetlenné teszi a kikerülését. Még mielőtt levetném magam, látom, hogy nekipattan az árok oldalának, amitől ismét megváltozik pályája és szerencsére jóval alattam keresztezi haladásom útvonalát. Piha, ez meleg helyzet volt!

Nem tudom, az előttem haladók figyelmetlensége oldotta-e el a sziklát vagy csak úgy magától lódult meg. Az utóbbi sem valószínűtlen, amikor meglátom a mászás  9. szakaszának eleje fölé kilógó sziklaperemet, melyen, mint gyümölcs a fán lógnak a lazán ülő szikladarabok. Minden erőmet összeszedve igyekszem a lehető leggyorsabban áttraverzálni a fejem fölött rossz ómenként ott csüngő szikladarabok alatt. Arra gondolok, ha ez itt elszabadul, akkor sisak ide, vagy sisak oda, de az valakit szimplán agyoncsap. Ez ismét megerősíti bennem a tudatot, hogy a legveszélyesebb és legalattomosabb veszély, ami a hegyekben leselkedik, az a kőomlás.

A fenyegető sziklafürtök zónájának gyors elhagyása késztethetett nagyobb erőkifejtésre, mert az alkaromat megcélzó, görcsre utaló halvány jeleket érzékelek. Ez komolyan meglep, mert mindeddig semmi nyomát nem észleltem és szinte biztos voltam benne, hogy a fennmaradó utolsó szakasz is megmegy gondok nélkül. Sőt, már-már biztosnak látszott, vagy vállalhatom majd a Rossloch barlangot is, ami ugyan nem betervezett célom, de mint hab a tortára érdemes és érdekes tapasztalást ígérne.

Pihenek tehát, iszok és nyújtok. A görcsöt ugyan szerencsére elkerülöm, de a szele kellemetlenül meglibbentett. Beintett, hogy pajtikám, figyelj, el ne felejts, itt ólálkodom. Nem akarom a sorsot mindenáron kihívni magam ellen, ezért úgy döntök, maradok az eltervezett forgatókönyvnél és elindulok lefelé.

Summa summarum a mászás a tavalyi tükrében sokkal könnyebbnek tűnik, ami időben jól mérhető is. Rekordot döntögető, mindössze kerek három óra alatt érem el a fal tetejét (07:15 – 10:15), ami a tavalyi több mint négy órás szenvedéssel összevetve (07:30 – 11:50) lényeges előrelépés. Magam is alig hiszem el (a fényképek rögzített idöpontja alapján jól rekonstruálható a haladás). Megjegyzem a papírforma itt 4 órát szán a mászásra. Tán ha kisebb a becsvágyam és közben többet pihezek, mondjuk plusz negyed órát, akkor minden bizonnyal elkerülhettem volna a múlt árnyait is.

A lefelé vezető 822-es turistaút bizony egy gatyarohasztó, combizom szaggató, pszichét megterhelő, maximális odafigyelést igénylő, kitett ereszkedés. Az első erdős szakasz altat, és még hajlamos vagyok elhinni, hogy valószínűleg túlzóak a leírások. Ám elérkezem egy pontra, ahol a turistaút kiér a hegység napsütötte sziklás déli falára és megkezdődik a lefelé tartó küzdelem. Itt-ott ugyan vannak kapaszkodást segítő drótkötél biztosítások, de sokszor ott, ahol arra végképp semmi szükség. Mintha csak azért szerkesztették volna oda, mert a terep alkalmas volt a kihelyezésre. Máshol meg, ahol nagy a kitettség, de se jobbról se balról nincs lehetőség kapaszkodásra, csak a jó szerencsében meg önmagadban bízhatsz. Közben a még feljebb haladók minduntalan kisebb-nagyobb kőgörgeteg lavinákat zúdítanak az alul haladók nyakába. Egyebet sem hallani, csak az Achtung, Achtung kiáltásokat, mellyel legalább rendesen jelzik az elindított kőomlásokat.

Akinek tehát van elég ideje (plusz legalább 2-3 óra)  és egy szebb, élvezetesebb ereszkedést kíván magának és társainak, érdemesebb a Hochblaseren át a túlsó oldalon lejönni. Igaz ugyan, hogy a Hochblaser sziklás csúcsáról sem egy leányalom lejönni, akarom mondani, lemászni, de a kérdéses szakasz rövidebb és az ezt követő erdei ösvény ugyan meredek, de a 822-es út közelébe sem ér.

		Ferencjóska 2 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Rochetta hegység elő-csúcsára, a Cima Satra vezető Via dell’ Amicizia ferrata bejárása a Monte Brionehoz hasonlóan, a Garda tóhoz látogató hegymászók egyik közkedvelt és elengedhetetlen célja. Igaz, a hegymászás szezonja itt sem esik kifejezetten július-augusztusra. Aki mégis a nyári hónapokban vetődik erre és nem átáll megküzdeni a hőséggel, tanácsos alaposan megtervezett stratégiát választania. A keletre néző falba beszállók legfőbb kihívása ugyanis a napsütés pirító ereje.

A táv cirka 10 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra.

Megfigyelésem szerint a Rochettától keletre fekvő Monte Stivo árnyéka cirka reggel nyolc óráig védi a beszállóhoz vezető útvonal Capanna Santa Barbaráig (560m) vezető szakaszát. Korai indulással lehetséges tehát minimális pörkölődés árán feljutni a ferrata beszállójához (600m), ami nagy szó. A mászás ideje alatti napfény ellen persze megfelelő öltözéken és napozókrémeken kívül nincs más védelem. Lefelé a hegy feltehetően árnyékos északi oldalán vivő ösvényen a Sentiero dei Grazidein kívánunk leereszkedni. A másik alternatíva a Chiesa di Santa Barbara kápolnához vezet vissza. Ezt azonnal elvetem, hisz a perzselő napnak van kitéve.

Még égnek a lámpák, amikor hajnali 5:45-kor Cirmivel megkezdjük a kaptatást az első csekpointhoz a 210m-en fekvő Bastionehoz, melyet alig 25 perc alatt érünk el. Megelégedéssel konstatáljuk, hogy a Monte Stivo áldásos árnyéka papírforma szerint kitart majdnem egészen a Capanna Santa Barbaráig, mely egy hétvégeken és ünnepnapokon nyitva tartó menedékház-szerűség. Nem összetévesztendő a hasonló nevű kápolnával, mely valamivel tovább és feljebb helyezkedik el.

A ferrata beszállóját másfél óra elteltével érjük el és 7:15-kor már akaszthatjuk a karabinereket. Egy könnyű és rövid mászó szakasz után szokatlanul hosszú menetelés következik a soron következő függőleges sziklafalhoz. Az ösvény, melyen haladunk, alaposan meg van tűzdelve 1/1- (UIAA) nehézségű mászó szakaszokkal, ami változatossá teszi a monotóniát. A kitaposott ösvényen nem lehet eltévedni, mégis hiányolom az Ausztriában szokásos jelzéseket. Nagyobb odafigyelés árán találunk is (valaha volt) piros csíkokat, de ezek rendre megkopottak, halványak, szinte alig-alig észrevehetőek. A gyalogos menetelés olyan sokáig tart, hogy sokszor kételkedem benne, hogy ferratán vagyunk-e avagy csak valami hegyi túrára adtuk a fejünket.

Végre megpillantjuk az első magas vaslétrát és jöhet a lényeg. A létra ugyan kinézésre rozogának tűnik, de szerintem jó stabilan beépítették a falba. A nap erősen tűz ránk és minden pórusunkból dől a verejték, de jól fel vagyunk szerelkezve folyadékkal. Tömlőinkben mindketten 3 liter éltető nedűt hoztunk magunkkal egyenként fél liter extra vésztartalékkal egyetemben, így hát bátran kortyolgathatunk.

A mászás technikailag végig kifejezetten könnyű, alig-alig éri el a B/C fokozatot. Sajnos a Klettersteig majdnem fele puszta menetelésből áll, mely legalább árnyékot adó erdőkön át vezet. A mászó szakaszok 90%-a vaslétrás és csak a maradék klasszikus osztrák stílusú Klettersteig. Alkalmas tehát kezdőknek is. A kihívás inkább az említett hőségből illetve az 1200m kondíciós szintemelkedésből adódik.

Cirmi gyözelmi pózban a Cima Saton

Felfelé küzdve magunkat a hőmérséklet érezhetően csökken. A létrákon még hűvös fuvallatokkal is meg vagyunk ajándékozva, melyek, a csúcshoz közeledve katalizátorként fokozzák a panoráma nyújtotta eufórikus érzéseinket.

Majdnem pontosan 9:30-kor, azaz két és egynegyed óra mászás után érjük el a Cima Sat duplacsúcsát. Az egyiken az olasz zászló, a másik csupasz, de eminnen jól lehet fényképezni a kitett zászlórúdhoz felmászó hódítót. Megjegyzem, aki nem biztosítja magát a vaslétrákon, az legalább 20 percet megspórolhat a megszámlálhatatlan átakasztások elkerülésével. Persze ez nem tanácsos és én sem teszek ilyet. Egy német páros viszont sisak és önbiztosítás nélkül száguld felfelé. A mini hátizsákjuk láttán kétségeim vannak, van-e egyáltalán elég innivalójuk. Aznap ők az egyetlen emberi teremtmény, akikkel a hegyen találkozunk.

A ferrata legpikánsabb része (kifejezetten megüti B/C-t) az ereszkedés a Cima Satról. A Klettersteig ugyanis nem a csúcson ér véget, hanem alatta, a csúcs hűvös árnyékában egy, kijelölt sima helikopter leszállópálya előtt.

10:00 óra lehet, amikor ismét felkerekedünk. A helikopter leszállópálya mögött az ösvény kettéágazik. Balra a kápolnához vezető napsütötte alternatíva visz. Mi viszont jobbra fordulunk és néhány lépés után tudjuk, jól választottunk. Az ereszkedés szinte végig a Rochetta hegység áldásos árnyékában, hűvös erdőkön át vezet. Az erdő hangos egy majdnem tenyérnyi nagyságú, átlátszó szárnyú légy fülsiketítően hangos ciripelésétől. Még sosem láttam ilyen teremtményeket. Látszólag közömbösek az ember közelségére. Csak 600-700m tengerszint feletti magasságban kólint minket újra fejbe a hőség, de akkor már tudjuk, nyert ügyünk van. Kényelmesen, három óra alatt érünk vissza Riva del Gardába.

		Amicizia DIASHOW ANZEIGEN ALLE HERUNTERLADEN

A stájerországi Franz Scheikel, avagy más néven Naturfreunde Klettersteig, mely a 1720m magas Hochlantschra visz, két szakaszból áll. Élénken emlékszem a két évvel ezelötti érzéseimre, amikor zöldfülűként a szakaszok közti magaslatra értem, oda ahová az ösvénynaplót is elhelyezték. Szakadt rólam a verejték és örültem, hogy jó alkalmam nyílik kifújni magam. A végére érve vált teljes egyértelműséggel nyilvánvalóvá, hogy akkor, újdonsült hegymászói képességeim határán lovagoltam. Nem is csoda, hogy a ferratát a tegnapi tapasztalataimmal szöges ellentétben, jóval igényesebbnek éltem meg.

Nyomvonalam mint mindíg letölthető. A táv 6.5 km, 780m szintemelkedés, bruttó 6 óra cirka 1 óra pihizéssel egybekötve.

A fokozatosság elve szerint Cirminek is ezt a Klettersteiget ajánlottam, miután néhány rövidebb fal megmászásával már sikeresen végzett. Technikailag egy nem túl nehéz, de kifejezetten alpesi jellegű Klettersteigről van szó, mely elemeiben jól mímeli a jóval igényesebb, igazi-nagy ferratákat. Eközben erőnlét, kondíció szempontjából mégsem elhanyagolható kihívás. Azon ugyan lehet morfondírozni, hogy C kategóriás, avagy csak B/C, mint azt a http://bergsteigen.com állítja. Véleményem szerint, ha a Währingersteig a Hohe Wandon kiérdemli a C-t, akkor itt sem lehet alább adni, hiszen a második szakasz végében van egy olyan felszökés, mely a Währinger kezdőfalának a testvére is lehetne (lásd a Slideshowt).

A beszállót jól megizzadva, de papírforma szerint, bruttó egy óra alatt érjük el. Ebbe már beszámít a beöltözés, a kantár, sisak, miegymás felvétele is. Hétköznap ellenére elég népes csapat ostromának vagyunk tanúi. Sikerül jó ütemben egy nagyobb társaság előtt beszállnunk. Megelégedéssel konstatálom, hogy a két évvel ezelőtti viszonyokkal ellentétben, a szikla majdnem teljesen száraz, ami jelentősen könnyíti a mászást. Cirmi elvárásaimat meghazudtolva, olyan ügyesen halad, mint egy tapasztalt öreg róka. Jó tempóban mászunk. Valósággal meglep amikor a vártnál gyorsabban érünk az első szakasz végére. Pihenést egyikünk sem igényel.

A második szakasz egy árok mélyéről indul, melyet kellemetlen ereszkedés árán lehet elérni. Fellélegzünk, amikor a biztosítás nélküli rész után ismét drótkötélbe kapaszkodva folytathatjuk az alászállást.

Továbbra is jó tempóban érkezünk az utolsó, legnehezebb részhez, melyet elvileg balról ki lehetne kerülni. Itt végre kiérünk az északi fekvésű szurdokból és süthet rank a nap. Cirmi gondolkodás nélkül választja a gerincen vezető szellős felszökést. Kissé aggódom, hogy vajon mennyire lesz majd ura a helyzetnek. Figyelem egyenletes, folyamatos mozdulatait, melyből azonnal kitűnik a magabiztosság. Eloszlat minden kétségemet. A papírformánál valamivel gyorsabban, 1 óra 20 perc alatt érünk fel. A kiszállótól még jó negyedóra kaptató a verőfényben fürdő csúcskereszt. Törpefenyők sűrűje közt kanyarog a zegzugos ösvényen.

A helyenként meredek fokokkal megtüzdelt lefelé vezető turistaút gyötrelmei nem várt módon lepik meg Cirmit. Nem is csodálom, hiszen első alkalommal mozog ilyen terepen. A vándorbotok újszerű használatát még meg kell szokni. Persze annál nagyobb a megelégedés, amikor a festői környezetbe illesztett Steirischer Jockel menedékház teraszán lehuppanhatunk elkölteni jól megszolgált egyszerű ebédünket. A jelző valóban nem túlzó. Elég a terasz korlátján át egy pillantást vetni a menedékház alatti mélységekbe, illetve ereszkedés közben egy megfelelő pillanatban visszatekinteni a sziklafal tetején trónoló építményre.

		Franz Scheikel VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Schneeberg lassan jó ismerősömmé válik. Alig maradt jelzett turistaút, melyet még ne jártam volna be. Egy ilyen fehér folt a kietlen Déli Grafensteig (Südlicher Grafensteig), mely az egész Schneeberg-csoport tán legelhagyatottabb része. Az erre vetődöttek száma még szép túraidőben is minimális. Mindössze két párral találkoztam. Ennek két oka van. A Déli Grafenstieg bejárása extra kilométerek és kaptatók árán valósítható csak meg. Aki kényelemből Baumgartner felől indul, az majd a végén szívhatja a fogát, mert vagy megkerüli az egész hegyet, vagy a csúcson (Klosterwappen 2074m) át érkezik vissza a kiindulópontba és vice versa, ami a fordított megközelítést illeti. A másik ok az ösvény kitettsége. Még Klettersteigek „függőleges falain edződött hadfik” is elcsodálkozhatnak a vad mélységeken, melyek peremén a Déli Garfensteig vonala visz.

A táv (Schneebergdörfl, Schneidergraben, Herminensteig, Waxriegel, Klosterwappen, Südlicher-Grafensteig, Baumgartner, Schneebergdöfl) 20km, 1720m szintelemelkedés, cirka 10 óra bruttó. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Miközben tehát azon tanakodom, miként szólítám meg a hegy eme titokzatos részét, óhatatlanul eszembe jut tavalyi szerencsés kimenetelű kudarcom a Herminensteigen. Mindenképpen illene kivasalnom. Innen jön az ötlet, hogy Schneebergdörfl falucskából indulva, a Schneidergrabenen át tegyek újabb próbát a Felső Herminensteiggel, majd a Vaxriegelen át a Fischerhütte érintésével, a Klosterwappenen át szálljak le a Déli Grafensteigre, hogy Baumgartneron át érjek vissza a kiindulópontba.

Tudtam, hogy ez egy “harakiri”-túra, tehát több menekülő utat is tervbe vettem. Az első kiszállás az Északi Grafensteigen át lehetséges anélkül, hogy nekilendülnék a Herminensteignek. A másik kiszállás a Herminensteig végéből a tavalyi útvonalon át lehetséges. A harmadik kiszállást pedig a Klosterwappen csúcsán lehet végrehajtani úgy, hogy nem a Déli Grafensteigre ereszkedem le, hanem vissza a Damböckhaus-Schneebrgbahn irányába.

Az időjárás mindenképpen kedvezőbb a tavalyinál, sőt egyenesen ideális. Igaz, Schnebergdörfl falucskában, az induláskor, még a mérsékelt kezdeti kaptatóra sugárzó reggeli napfény is verejtéket fakasztó, de felfelé haladva folyamatosan érezhető a hőmérséklet áldásos csökkenése.

A Herminsteig elején aztán, a didergető fuvallatok miatt még egy plusz réteget is magamra kapok. Óvatosan veszem az egyre meredekebbé váló ösvényt, figyelem az esetleges görcs elsődleges jeleit, de szerencsére ilyenek nem jelentkeznek. Élvezetes mászás következik. Beazonosítom a helyet, ahol tavaly elvétettem a jeleket. Azt is értem már, hogy miért. A kiabáló kitaposott hamis nyomokat követtem és nem a sziklára festett piros jeleket.

A kulcspont egy igazán fűszeres, vállmagasságban visszahajló sziklafal (lásd a képeken). Fejmagasságban kitapintható néhány jó fogódzó, ezért a megmászásának több módja is van. Az ösvény legélvezetesebb szakaszai még csak ezután jönnek, de a kulcspontnál valamennyi egyszerűbb.

Szinte frissen érkezem a platóra, ezért nem is lehet kétséges, hogy utam a Vaxriegelen át vezet a Fischerhüttebe, ahol elképzeléseim szerint már vár rám a megérdemelt korsó sör és az ebédem. Fél tizenkettőkor és szombati nap lévén már nagy a tülekedés a menedékházban, de egy magányos vándornak mindig akad üres szék valamely asztalnál. Nem sokat időzöm. Eszem-iszom és már indulok is. A kunyhóból kilépve megcsap az északi szél fagyos lehelete és arra kényszerít, hogy beöltözzem. Fagyos kezeimen érzem, milyen hideg van a Schneeberg csúcsán, melyet még egy extra felhőréteg is eltakar, a nap melengető sugarai elől.

A Klosterwappenra érve természetes eltökéltséggel szállok alá a Déli Grafensteig irányában. Elvileg két lehetőségem van. Indulhatnék a Kientaler Hütte irányába és akkor bejárhatnám a Déli Grafensteig egész vonalát. Ez a vérmes variáns azonban már nekem is túl heves, ezért úgy döntök, az előre megtervezett útvonalon, a Stadelwandgraben felé kezdem meg az ereszkedést. Körülbelül egy óra alatt érek le a Grafensteig kígyózó szalagjára. Az útjelző tábla szerint jobbra a Kinetalerhütte másfélórányi járásra van, míg balra, Baumgartner két és fél óra.

Az út először erdőben visz, majd a Königschusswand gerincét átszelve egy balra kanyar után hirtelen kitárulkozik a Bockgrube lélegzetelállítóan vad mélysége. Az ösvény itt ósdi nittekkel biztosított szakaszok mentén ereszkedik az árok mélyére. Sajnos a sziklába vert vasak és láncok olyan cudar állapotban vannak, hogy nem igazán járulnak hozzá a biztonságérzet fokozásához. Inkább túrabotjaimra bízom magam és ahol kell, sziklát fogok. Való igaz, ez a Schneeberg legmagányosabb része.

Az árok legmélyebb pontjáról (cirka 1400m) keménykedő kaptató következik a soron következő gerinc tetejére (1600m), hogy az előzőhöz hasonló, de valamivel szűkebb árokban folytatódjon a menetelés. Megkönnyebbülök, amikor elérem az Emmisteig torkolatát. Innen már csak félórányira van Baumgartner. A fáradtság jelei egyértelműek. Minden lépés egy-egy miniatűr kínná válik. Örömmel huppanok le tehát Baumgartner teraszán egy üres asztalhoz. Szerencsétlenségemre éppen akkor érkezik két vonat fentről, egy meg lentről. Az állomást ellepik Baumgartner híres buktáira vadászó turisták hadai.

A néhány perces jóleső pihizés alatt összeszedett erőtartalékok elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy jó tempóban folytassam az ereszkedést Scheebergdörflbe. A nap fénypontja a túrabakancsok levétele és a meztelen, meggyötört lábak fürösztése a napfényben.

		Südlicher Grafensteig VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL