Az első hótalpas


A túra nem szándékosan lett a szezon nyitánya, sőt egyenesen nem számoltam vele, hogy aztán majd megfulladok a sok hótól. Történt ugyanis, hogy Robert Rosenkranz ötlete nyomán, aki hagyományt teremtve, karácsony és újév között rendszeresen fellátogat a Göllerre (1766m), én is elhatároztam, követem példáját. Aki csatlakozni szeretne, időben jelezze, mert december 25. és 31. között 2013-ban is szándékomban áll megismételni ugyanezt a kiruccanást.

P1050037

Ott tartottam tehát, hogy Robert Rosenkranz és társa (Edmund) december 27.-én valósította meg a Göller idei megmászását, amiről rendre be is számol honlapján. Vittek ugyan hótalpakat is, de nem volt rá szükségük. A képek tanúsága szerint a korábban leesett hó szinte maradéktalanul elolvadt, vagy jól járható kompakt, jeges réteggé tömörült.

Jómagam 29.-én veselkedtem neki, tehát minden okom meg volt rá, hogy hasonló körülményeket leljek a hegyen, hacsak nem veszem számításba a 28.-án a vidéken végigsöprő hidegfrontot. Hivatalos becslések szerint a lehűlés nyomán legfeljebb 3-5 centit gyarapodhatott a hótakaró vastagsága. Ha ezt az irdatlannak nem mondható mennyiséget hozzáadom ahhoz, amit Robert Rosenkranz december 27.-i képein látható, akkor sem lehetett összefüggő, hótalpazásra maradéktalanul alkalmas hótakaróval számolni. Ennyi az elmélet. Mivel mindig van B tervem, a biztonság kedvéért vittem magammal hótalpakat is, nehogy úgy járjak, mint az Obersbergen. Már tapasztalatból tudom, hogy egy dolog a helyzetjelentés a völgyben és más a hegyen, magasabb pozícióból szemlélgetve.

Göller_2D Göller_3D

A túra a Gscheid völgybéli kápolna előtti parkolóban veszi kezdetét. A hó mennyisége tartja magát a papírformához. Bár a takaró szinte maradéktalanul összefüggő, hótalpak felkötése inkább hátrányos, és egyelőre a hátizsák tartójában marad. Felfelé araszolgatva és a fákat, fenyőket belepő gyönyör- fehér díszletet csodálgatva észreveszem ám, hogy a bakancsom egyre mélyebbre süpped. A feltámadó szél megborzongatta erdő miatt folyamatosan száll a finom porhót, mintha havazna. Lassan olyan vagyok, mint egy hóember, pedig látom, az ég felhőtlen. A Göllerre vezető hegygerinc alsó része még az erdősávban van, de a szél mókás kedvének teljesen kiszolgáltatott. Az akadálytalanul építgetett torlaszok és átfúvások vastagsága eléri a kritikus mélységet és helyenként már térdig gázolok a hóban.

Na, mondom magamban, aktiváljuk a B tervet, jöjjenek a hótalpak. Ezután nagy megkönnyebbülést jelent a továbbhaladás mindaddig, amíg úgy 1400 méteren a buckák összefüggő réteggé olvadnak és hótalp ide, vagy hótalp oda, minden egyes lépés egy igazi küzdelemmé válik.

Keresem a korábbi csapást, mely eljegesedett kérge jó támaszt nyújt, de már nincs különbség jobbra fel vagy balra fel közt. A szél újra formázza a világot, finom, apró jégkristályokból percek alatt hoz létre új építményeket.

Amikor már hótalpakkal is térdig süppedek, komoly kételyeim támadnak, hogy elérem-e aznapi célomat. Bár utóbb is bevett szokásom ellenére nem pirkadatkor, hanem valamivel később, csak 9:20-kor kezdtem meg a túrát, az ösvényen így is én vagyok az első. Hiába kémlelek hátra, senki nem érkezik, nem számíthatok tehát segítségre. Párban haladva felváltva lehetne utat gyúrni, a német azt mondja Spuren.

Elhagyva az erdősávot a gerinc teljesen védtelen a viharos széllökésektől. Az áramlatok kényük-kedvük szerint még magasabbra építgethetik tornyaikat. Egyetlen hótalpas lépés megfelel tíz, de akár húsz, más, száraz talajon megtett rendes lépésnek. Érzem amint a lábam izmai pattanásig feszülnek, hogy tíz-húsz centiméterenként nyerjek magasságot. A Göller árnyékába érek. A hegy mögött, mint egy vörös korona kísérteties fényben ragyog a delelőjére mászó nap, melynek színét a szél által hajtott, korbácsolt porhó nagy ívekben, fátyolszerűen szórja, teríti. Cirka még egy órányira vagyok a csúcstól, de lassan feladom a reményt és gondolatban barátkozom a visszafordulással.

Ekkor megpillantom pirosló háttérderengésben a Göllerre keletről vezető gerincen egy a kavargó hóviharban magányosan araszoló sítúrázó távoli alakját. Hihetetlenül hangzik, de igaz, ez a villanásnyi kis intermezzo ad végül is erőt a további erőfeszítésekhez. Néhány kegyetlenül mély bucka után felérek a gerinc jeges derekára, ahol lényegesen könnyebb a haladás. A látási viszonyok kiválóak, mármint amikor a szél szünetelteti a porhó szállítását. Jobbról feltűnik az Ötscher lélegzetmegállítóan gyönyörű alakja.

A csúcsra felvezető utolsó szakasz a legmeredekebb, de szerencsére itt a hóbuckák sekélyebbek. Reménykedem, hogy mégis sikerül azt aznapra tervezett hódításom. Helyenként a szél a csupasz sziklákig kitakarja az ösvényt, és még a piros turistajelzés is előbukkan, hogy egy-egy törpefenyőcsoport tövében ismét térdig bukjak a a jeges fehérségben. Hirtelen a fejem felett hangokat hallok és megpillantom a magányos sítúrázót, aki nem sokkal előttem érhette el a Göller csúcskeresztjét.

A csúcson viharossá fokozódik a szél, tépi a túrbotokat meg a fényképezőt is a kezemből. Áldom elővigyázatosságomat, hogy a B terv keretében a símaszkomat is hoztam. Most jól kivédi az arcomba csapódó jégkristályok szúrós tolakodását. Kisvártatva egy nagyobbacska sítúrázó csapat is érkezik, örömujjongással nyugtázzák, hogy ők is sikeresen elérték céljukat. Berg Heil! az ilyenkor szokásos köszönés. Később tanácstalanul mustrálgatják a Göller lejtőit, mert bár a gerinceken a soknál is több a hó, az viszont hiányzik a lesiklásra alkalmas árkokból.

Néhány percig időzöm csak a zord csúcson és nem sokkal déli 12 után megkezdem az ereszkedést. Csodálkozom, hogy nyomaimat sok helyen máris a felismerhetetlenségig betakarta a hófúvás. Hátizsákjaikra snowboardot erősített csapattal találkozom. Ők is hótalpakon küzdenek felfelé. Nem elég optimisták, amint a lesiklás feltételeit latolgatják.

A hótalpas ereszkedés szinte pihekönnyű, élvezetes és örömteli. A rengeteg friss porhó miatt, helyenként úgy csúszom, mintha csak sítalpakon haladnék. Így nem is csoda, hogy szinte feleződik a lejutáshoz szükséges idő.

PS (más téma): A remek kaland után korgó gyomorral hazafelé autózva hirtelen ötletből befordultam egy az út menti vendégfogadóba (Zum Schüller), de bár ne tettem volna. Sajnos ismét beigazolódott a korábbi benyomásom, miszerint az ausztriai helyi falusi vendéglőkben nem igazán törődnek az ismeretlen betérőkkel. Forgalmat jobbára és szinte kivétel nélkül a helyi törzsvendégek és nagyrendezvények, születésnapok, esküvők adják, így nem is csoda, ha egyszerűen megfeledkeznek a máshonnan érkezett “jöttmentekről”.

Sikerült ugyan az étlapról rendelnem és miközben arra gondoltam, hogy a Göllerre tartó túrák apropójából a vendéglőt esetleg megtehetném ajánlott betérőnek is, paffon maradtam. Hiába vártam ugyanis, hogy kihozzák a rendelésemet. Miután rákérdeztem, zavarodottan valami olyasmit rebesgettek, hogy törölték (tévesen) a rendelésemet, de várjak még két percet. Vártam én még tízet is, mert éhes voltam, de aztán betelt a pohár. Felálltam és az egyetlen italt amit kihoztak kifizetve a soha viszont nem látással távoztam.

Kategória: Hiking-Climbing, Snowshoeing, Sport, Story | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s