Egy csodálatos világ az, amiben élünk! Maga az édenkert! Erről énekel Louis Armstrong. És mégis, hét újszülöttből csak egynek van elvi esélye teljes és boldog életet élnie. Itt ezen a paradicsomi bolygón! A valóságban viszont csak minden tízedik mondhatja el magáról, hogy az élete túlnyomórészt a boldogság jegyében telt el.
Mire lehet mindebből következtetni? Tán arra, hogy a világot, feltehetőleg, egy jóságos istenség teremtette. Időközben viszont, nem tudni minek okán, fortéllyal-e avagy csak véletlenből fakadóan, egy gonosz és romlottsággal telt más hatalom, a Teremtőt letaszította trónjáról. Most pedig, élvezi pusztításai feletti örömét. És ezért, nem látom igazát az elesettek reményének, miszerint az igazságnak, a jónak mindig győznie kell. Egy frászt! Nézz csak jól körül, vesztésre áll a Teremtő egykori pompázatos alkotása.
A pusztítás folyamatosan üt gyógyíthatatlan sebeket a kék bolygó egész testén. A fogyasztói társadalom elnevezésű rákfene egyre gyorsuló tempóban transzformálja az élőt, élettelenné. Holt, toxikus piaci termékek mérgezik Gaia minden zegzugát. Közben hallgasd, figyeld meg, miről szólnak a Gonoszt imádók zsolozsmái! Mint istenítik bálványaikat, a gazdasági növekedést, a globalizációt, a profitot, a hatalmat, az adj nekünk még többet és többet. Csak ez kell nekik! Mintha nem lenne alternatíva. Ember, ébredj! „Small is beautiful” azaz, a kicsiny gyönyörű, ahogy azt Leopold Kohr már bizonyította. Integráció helyett dezintegráció! Gazdasági növekedés mindenáron helyett, fenntartható, harmonikus együttélés a természettel! Felhalmozás és profit helyett a szükséges igények kielégítése! Stressz és poroszos kényszer helyett megbocsátó, megértő, kölcsönös törődés. Ezek a jóságos, teremtő Isten tanításai!
Sztefano-Space 
Édenkert? Paradicsom? Talán. De pokol is egyben.
Hol van az Isten, a lélek, a boldogság, a szeretet, a társak, a szabadság? Sehol. Üres szó mindegyik. Áltatás. Illúziók, balga remények éltetnek bennünket a nagy semmiért. Gének szaporításáért. Élmények hajszolásáért. A vágyaink kiéléséért. A programjaink végrehajtásáért. Fennmaradás a fennmaradás kedvéért. Egy horror show az egész. Mit nem adnék néhány lerombolhatatlan, „boldogító” illúzióért. Vissza lehet kapni őket valahogy? Van visszaút a közös káprázatba?
Eh, töröld ki nyugodtan, Sztefanó. Túl negatív.
A kérdéseid András, jogosak… vajon hol van? Hol vannak? Számon kellene végre kérni! Pont erre próbálok a magam módján kilyukadni.
Annyit azonban elvitathatatlannak érzek, hogy a világ csodálatos. Ezért kelek fel oly sokszor pirkadat elött, hogy odakünn megérinthessenek ezek a lenyügözö csodák. Egyik korábbi bejegyzésemben erröl (tán esetlenül de öszintén) így szóltam:
…Langyosan érintő napsütés, simogató szellő, későn virágzó alpesi virágok illata. Hagyom, hogy valamennyi érzékem összehangolt kánonban közvetítse a nem mindennapi benyomásokat. Megrészegít a látvány. Boldogság érzése árad szét a testemben. Pont olyan ez, mint a futók gyönyöre. Magam sem értem igazán, miként érkezett, hogyan bontott pillanatok alatt virágot. Határozottan megérte ma ide feljönni. “Aki ilyet még nem tapasztalt, az az ember egy percet nem élt”.
Csodálatos azoknak, akik jól érzik magukat a bőrükben. Másoknak viszont… Egy idő után megritkulnak és könnyűnek találtatnak a csodák, aztán negatív lesz az egész élet mérlege. Hát, mindenesetre kívánom, hogy nálad ne ritkuljanak meg.
Nem állítom, hogy permanens jól érzem magam a bőrömben. Áh, dehogy! Csak annyit tudok, hogy mióta túrázásra adtam a fejem, a csodák, mint mondod, melyeket átélhettem, megsokszorozódtak. Ezek olyan dolgok és érzések, melyekről korábban semmiféle elképzelésem nem volt. Mint egy újjászületés! Szeretnék emberi kapcsolatok terén is, még ebben az egy életben, hasonló csodákkal találkozni. A reményt sajnos kezdem feladni, mert ezen a téren jobbára csak kisebb és nagyobb csalódásokról számolhatok be. Itt pedig valszeg csodák nincsenek!
Ó, hát emberi kapcsolatok terén mind csodák után epekedünk, nem? Kevés sikerrel, vagy annyival sem. (Hm, a „viszony” 4/5-e „iszony”.) Máshol mégiscsak könnyebb megélni egy-egy csodát, elvégre egy naplemente vagy egy táj látványa után általában nem sóvárog az ember, és nem ragaszkodik hozzájuk. És egy naplemente, egy táj nem vár semmit az embertől. Tisztább az egész. Egyszerűbb. Mondjuk felpattan az ember a biciklire, másfél óra múlva kiér egy dombtetőn a fák takarásából, és bumm, szinte elolvad a lent elterülő táj látványától.
De az emberek… Zűrösek vagyunk. Időnként hallani lehet olyanokról, akik szerették egymást a végig. Mindig példaként állítják őket elénk. Pedig azt hiszem, nagyon ritkák. Kivételek. Olyan ez, mintha olimpiai bajnokok teljesítményét kellene utolérnünk. A legtöbbünknek esélye sincs rá. Az is ellenünk szól, hogy állítólag egy élet során jó, ha egy-két olyan emberrel találkozunk, akivel igazán jó lehetne. És hogy ez kölcsönös legyen, arra még kisebb az esély. Na, ez igazolódni látszik: a nulla elég közel van az egy-kettőhöz. (Egyszer azért szeretnék látni valakit, aki jól érzi magát egyedül, mert hát a tükörből nem egy ilyen néz vissza rám.)
De azért legyen szerencséd e téren is!