Május elsejét Cirmivel a mi magunk módján ünnepeljük, mégpedig aszerint, ahogyan azt Anatoli Boukreev megfogalmazta. Megkövetjük a hegyek katedrálisait egy imára. Ezúttal ismét a Krummbachstein van terítéken. Ismét, inkább csak nekem, mert Cirmi már régebben nem járt errefelé. Jómagam viszont az idei tavaszias januárban tettem meg ugyanezt azt utat, így tehát most a szokásos táblázatot az út paramétereivel mellőzném.

Előző nap, vasárnap, kissé savanyú időben egy gyorsított kiruccanás keretében bemelegítettünk a Kienecken, minek következtében, ma úgy érzem, az erőltetett menet nélkül most tán könnyebb lenne a dolgom.

Az időjárás ma sem nyerne dobogós helyezést, de elmegy, túrára alkalmas. A láthatóság kiváló, köd és felhő nem zavarog. A légmozgás helyenként élénk, de nem erős, időnként teljes a szélcsenddel. Csapadék valószínűtlen, bár néhány szürke hasú felhő láttán, erre fogadást nem mernék kötni.

Jó tempóban vesszük a Miesleitensteiget (fenti és lenti képeken), mely egy ideig enyhén emelkedik majd a kulcspontban egy törmelékes hegyháton keresi szerpentinekben az utat. Az itt kínálkozó drótköteles biztosításokat érdemes helyenként elfogadni (lenti képek).

Másfél óra után érünk ki egy széles, elhagyatott erdészeti útra, mely hajtűkanyarokban dolgozza egyre feljebb magát. Ez itt, valószínűleg Alsó-Ausztria hegyvilága legelhagyatottabb de egyben a hegyek panorámájának leginkább kitett része (lenti képek). Gyakorlatilag egy katlan, minden oldalról valamely hegység vonulatával körbe kerítve.

Menetrendszerűen, szinte egészen pontosan két óra elteltével érkezünk a Knofelebenre, az itt található modern kunyhó tövébe. Nem időzünk, hanem folyamatos, sietős léptekkel máris az út utolsó, legmeredekebb harmadára vetjük magunkat. Itt-ott, olvadozó, kásás hómezőkön átgázolva, a Krummbachstein déli előcsúcsán át egy nyeregbe, majd itt-ott mászást mímelve fel a csúcskereszthez. Ez a mutatvány is az elvárásokkal egyetemben pontosan egy óráig tartott, azaz indulástól számítva 3 óra alatt érkezünk célunkba, miközben 1130 m szintemelkedést gyűrünk le.

Odafenn gyenge szél fújdogál, csak az átizzadt testnek nem kellemes. Üldögélésre nem invitál, bár vannak, akik feltehetőleg a könnyebb túloldalról érkeztek, ücsörögnek és pihengetnek a csúcs szikláin. Mi csak kattintunk egy-két fotót, aztán uzsgyizunk is vissza, hogy betérhessünk mihamarább a kunyhóba. Lefelé háromnegyed óra az út. Odabenn elég nagy a tér, sokan vannak, ünnepnap lévén, de két éhes vándornak még akad hely. Jó egy órát falatozgatunk, mielőtt felkerekednénk és kitennénk magunkat a fáradt alászállás gyötrelmeinek. Mivel képtelen vagyok sietni, az ereszkedés sem sikeredik rövidebbre, mint a délelőtti kaptás.

Nagyszerű, csodás, de nem alábecsülendő túra, különösen a Mieselsteig, de maga a déli gerinc ostroma is inkább „fekete” színezetű vállalkozás, már amennyiben a túrakalauzok kategóriája szerint soroljuk a dolgok menetét.