Miután tavaly végérvényesen kibántam magam a Vienny City Marathon nevezetű tömeg-lökdösődésből, az idén juszt sem készültem rajthoz állni. Nem kívánok benevezni egy olyan futóversenyre, mely a növekedés mindenáron és a profit mindenekelőtt szellemében zajlik. A sajtó öntelten ájuldozik a rekordszámokon, miközben az Ö3 rádió riportere azon izgul, hogy a költségcsökkentés jegyében nem kellő mennyiségben kihelyezett budik előtt kígyózó hosszú sorok miatt, még mindenki elvégezhesse a dolgát a rajtig.
Nos, ezen a napsütésesnek ígérkező vasárnapon inkább úgy döntöttem, hogy az idény utolsó hótalpazásával stílszerűen búcsúztatom el a telet. Mivel nem akaródzott túl korán kelnem, sajnos csak elég későn, 9:15-kor indultam Hohenberg kisvároska temploma tövéből a Türnitzer Höger felé. Elég ellentmondásos látványt nyújthattam, amint a délelőtti ragyogó és meleg napsütésben teljes hegyi felszerelésben (téli bakancs, gamásli, hótalpak a hátizsákra erősítve) átmasírozok a templomtéren. Amint hallom a vidám madárdalt és beszívom a tavasz félreismerhetetlen illatát, magam is úgy éreztem, mintha egy rossz filmből egy más rossz filmbe indulnék.
Az első néhányszáz méter tengerszint feletti magasság leküzdése sem ad okot rá, hogy napirendre térjek a dolgok erőteljes tavaszodása felett. A hátamat pörkölő nap jóvoltából hamarosan gyöngyözve patakzik rólam a verejték és a lila virágpompába borult hegyoldalban lépegetve komoly kétségeim támadnak aznapi célomat illetően. Aztán hirtelen megpillantottam a Steinparztal fölé magasodó hegyek hófödte lejtőit, ami helyre teszi a pillanatnyi idill képeit.
A valós átmenet a meleg tavaszból a havas télbe hirtelen történik. A Stadelbergkammon vezető turistaösvény első fele ugyanis kelet-nyugati irányban még a napfényes déli lejtőn vezet, majd egy ponton (kék kereszttel jelölve a képen) átlendül a gerincen úgy, hogy továbbra is nyugatra tart majd egy hosszú öblös fordulattal északra, a Türnitzer Höger felé fordul.
Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, nem is tudom, az átnyergeléshez az időjárás is hozzáadja maga részét, mert alig kelek át a hegy árnyékos oldalára, mintegy parancsszóra felhők mögé bújik a nap is. Sajnálatomra ott is marad a koraesti órákig. Az félhomályos északi oldalon mindjárt megértem, miért nem ezt az utat ajánlja Szépfalusi Csaba hótalpazóknak szóló kalauza. Ez a turistaút egy meredek hegyoldalba vésett vékonyka csík, télen kétséges a járhatósága.
Eleinte még csak gyér hófoltokon át cuppogok, majd elérek egy határra, amelytől kezdve a mély hó összefüggő réteget képez. Jobbnak látom, ha hótalpakra váltok. Bajban vagyok viszont, ami a hó halmazállapotát illeti. Korábbi tapasztalataim szerint a hó felépítése réteges. Az alsóbb összenyomott, estenként eljegesedett rétegekbe jól belemarhatnak a hótalpak karmai, ami meredek terepen a stabilitás garanciája. A jelen esetben felfedezni vélem, hogy az elmúlt napok intenzív olvadása teljesen tönkretette a hótakaró szerkezetét. A többhónapos havazás folyamán kialakult rétegződéseknek se híre, se hamva. Nincs kompakt alap, csak egy homogén, nehéz, de felettébb képlékeny, csuszamlós massza, akár a fogkrém vagy inkább, mint a bödön zsír.
A hótalpaim karmai úgy kanyarítanak ki darabokat a ragacsból, mint a kanál az olvadt fagylajtból. Nincs tartás, nincs fogódzó alap, állandó a ki- és lecsúszás veszélye fenyeget. A síbotokat is nehéz használni, mert nyélig elbukva átdöfik a havat. Ezért aztán örülök, hogy fák közt haladok, legalább itt-ott megkapaszkodhatom az ágakban, fatörzsekben.
Lassan haladok, sok időt veszítek az evickéléssel, de végre kiérek a Stadelwand árnyékában futó széles és teljesen hóval borított erdei útra. Itt könnyebben kaptatok monoton tempóban a hegy észak-déli irányú gerince felé vivő nagy ívű kanyaron át.
A kanyar után egy elágazás állja utamat. Két tábla derékszögben terelne fel balra egy elég fűszeresen emelkedő kaptatóra. Gondolkodás nélkül, nagy lendülettel bele is vágok a kapaszkodásba, de alig teszek meg néhány mozdulatot, máris tudom, hogy ez most valahogy más. Ez itt a “bödön zsír” kiterítve! Küzdöttem már az idén hasonlóan meredek kaptatókkal a Gölleren meg a Handlesbergen is. Meglep tehát, hogy már a sokadikat lépném felfelé, de még mindig csak egy helyben toporgok és úgymond köpülöm a vajat.
Ilyen fura kaparászásokkal jutok apránként feljebb. Közben itt-ott beszakadok egy-egy mélyebb lyukba, aminek megvan az előnye, hogy legalább némileg vízszintesen tudok állni és szusszanni. A lyukakból felfelé kijönni viszont még nehezebb. Nem tudom, van-e tíz méter amit így felfelé haladtomban megteszek, amikor belém hasít a gondolat, hogy miként akarok itt visszafelé lejönni. Felnézek a gerinc irányába és elég kellemetlen érzésem támad az „olvadt vajban” történő ereszkedés gondolatára.
Megfordulok tehát, hogy felmérjem, milyen magasan vagyok. Tennék egy-két lépést is traverzben a hó állagát vizsgálgatva, csak mert tudni akarom oldalt jobb-e. De lehet jobb lett volna nem megtudni, és nem forgolódni, mert kiszalad alólam a hegy és fenéken szánkázva feltartóztathatatlanul csusszanok vissza a kiindulópontomhoz (lásd a térképen pirossal karikázva az eset színhelyét).
Na, a nemjóját, gondolom, amint megpróbálok kikászálódni a nyakamba is zúduló hó nedves fogságából. Nem is olyan könnyű felállni. Itt bizony nem nagyon jutok fel, de friss tapasztalataim alapján, biztonsággal fentről lefelé sem. Nem látok sok esélyét újra próbálkozni. Azon tanakodom tehát, hogy esetleg az erdei úton továbbhaladva kerülöm meg a kaptatót. Első sokkomból ocsúdva neki is eredek, mert még a kanyaron túlról, az átellenes oldalról, úgy tűnt, mintha láttam volna, hogy az út cikkcakkban a kaptató tetejére vezet.
Sajnos amint elindulok, konstatálnom kell, hogy az út folyamatosan lejt. Akkor pedig, hasít belém a felismerés, ez nem ugyanaz az út! Mert ha valami lefelé visz, akkor az, semmiképpen nem érheti el a gerincet. Ugye világos! Közben az órámra pillantva, dél van, meg kell állapítanom, hogy a kerülő időveszteséggel járna. Eleve késve indultam a túrára. A „bödönzsír effektus” miatt pedig máris háromnegyed óra késésben vagyok. A jócskán a fejem fölé magasodó Höger elérése ilyen viszonyok között akár még másfél órába is beletelhet. Jobbnak látom tehát, ha elhalasztom a csúcsostromot egy más alkalomra, amikor képes leszek korábban felkelni és szégyen a megfutamodás, de hasznos jelige jegyében feladom, elindulok visszafelé.
A Stadelberg alá érve visszapillantok, innen belátom a kanyar átellenes oldalát, a gerinc alatt futó utamat. Kiderül, hogy mégiscsak a jó nyomon voltam. Az út eleinte jól láthatóan lejt, majd lassan emelkedik és távolabb egy hegyes szögben találkozik egy más, a gerincről lefelé haladó erdei úttal. Ebből a távoli perspektívából szemlélgetve viszont már úgyis mindegy volt.
Miután átküzdöm magam az olvadó havas traverzokon, kilyukadok a hegy déli oldalán a borús, de meleg tavaszban. Kellemes séta következik lefelé. El is mélázom. Egyrészt élvezem a lilavirágos táj szépségét, másfelől meg gondolkodom az átélteken, bosszant is a dolog! Így történhet, hogy letérek a helyes útról.
Nézem a GPS-t, és sehol nem látom a színes követővonalat. Zoomolok kifelé és a készülék ablakán előtűnik a vagy fél kilométerre fekvő szál. Jól eltávolodtam. Elvileg ez a hamis ösvény is lefelé visz vissza valahová Hohenbergbe, de némi tanakodás után úgy döntök, inkább mégis visszatérek a rendes turistaútra. El is érem rendre az ösvényt, mely jellegében semmiben nem különbözik az előbbitől.
Később elemózsia szünetet tartok és lehuppanok a fűbe a langymeleg tavasziban. Valószínűleg itt szedtem össze azt a kullancsot is, amit ma reggel szedtem ki a combomból. Még nem szívta meg magát vérrel, az ebadta!
Sztefano-Space 