Sztefano-Space

Ran Prieur január elsején kelt frappáns tűnődését érdemesnek találtam magyar fordításban közzétenni. Tehát:

Ma végre megnéztem az Avatart. Újévi fogadalmamhoz híven inkább kérdéseket teszek fel semmint válaszokon töröm a fejem. Az első kérdésem, hogy miért a férfiaknak van mellbimbójuk és miért nincs a nőknek? A második, hogy miért kell minden idők legjobb hollywoodi indiánfilmjének azt színlelnie, hogy földönkívüliekről szól? Harmadszor, miképpen lehetséges, hogy a fantasztikumra építő szórakoztatóipar egyre sikeresebb, miközben a politika és a valós világ hírei egyre rosszabbak? Negyedszerre pedig, ki érti a furcsaságot, hogy tudniillik az európaiak átjöttek Észak-Amerikába, kiirtották majdnem az összes indián bennszülöttet, felemésztették, pénzzé tették a kontinens természeti kincseit, majd egy olyan filmet készítettek az egész sztoriról, melyben az indiánok pártjára állnak? Azt hiszem igaz, amit állítanak, miszerint az vagy amit eszel.

A piázás valószínűleg ugyanolyan egészséges, mint a jóga, legalábbis tőlünk keletre orosz tudósok bizonyítékok halmazát vonultatták fel a tézis igazolása érdekében.

Savasana
A teljes ellazulás pozíciója

Balasana
A tökéletes nyugalmat és békét meghozó tartás

Setu Bandha Sarvangasana
Ez a tartás megnyugtatja az elmét és gyógyítja a fáradt lábakat.

Marjayasana
Ez a tartás stimulálja a gerincoszlopot.

Halasana
Deréktáji fájdalmak megelőzése és kúrálása céljából.

Dolphin
A vállakra, mellkasra és a végtagokra gyakorol jótékony hatást.

Salambhasana
Ez a gyakorlat kitűnően serkenti az ágyéki részeket

Ananda Balasana
Ez a tartás nagyon jó hatásal van a csípőre.

Malasana
A boka és a derék izmaira van jó hatása.

.

Megj: köszönet Bélának hogy felvilágosított a tudomány eme új felismeréseiröl… 🙂

Koppenhága nagyjából olyan eredménnyel zárult, mint amilyenre az úgynevezett “pesszimisták” illetve hát a valósággal tisztában lévő realisták számítottak, azaz „nesze neked semmi, fogd meg jól, el ne ereszd ám…”. Szerencsére John Michael Greer korábban említett cikkéből tudjuk, hogy semmiféle jelentőséggel sem bír, az, ami ott történt, tehát nem kell senkinek sem bánkódnia. Mohari András jóvoltából a cikk azonnal magyarul is olvasható. Köszönet András a fordításba fektetett munkádért. Innen le lehet tölteni pdf formátumban. Címe, Az összeomlás emberi ökonómiája, alcím, I. rész: A kudarc az egyetlen lehetőség. Közben világot látott Greer cikkének második része is, Weishaupt’s Fallacy azaz (Adam) Weishaupt megtévedése.

Az első rész szabadosan értelmezett mondanivalója, hogy ugyan milyen meggondolásból várjuk el, mondjuk egy cukoroldaton szaporodó baktériumtenyészettől, hogy az jobb belátásra térjen és felhagyjon a rendelkezésére álló véges mennyiségű szénhidrát szürcsölgetésével és így lemondjon önmaga végtelenre tervezett növekedéséről. A tenyészetnek ugyanis rá kellene ébrednie, hogy nagyszabású törekvéseiben máris rákenődött bilije falára és napjai megszámláltattak. Ahhoz, hogy szorongatott helyzetéből kiutat találjon, fel kéne tennie a helyes kérdést. Koppenhágában sajnos olyan kérdésekre kerestek válaszokat, amelyekre csak helytelen válaszok adhatóak. Ha netán érdekel a helyes kérdés (a primer), olvasd András fordítását, vagy angolul az eredetit. Innen az is kiderül, hogy miféle fondorlatos csalafintaság hozza össze a Szent Grált Dánia fövárosával.

A második rész tartalma számomra egy kisebbfajta intellektuális ajándék ugyanis megerősíti korábbi véleményemet a Római Klub köré épített elitmozgalomról. Weishaupt klasszikus tévedése (1776), hogy létrehozhat egy felvilágosult Bajorországot kísértetiesen hasonlít a Római Klub, a Budapest Klub és László Ervin jelenkori törekvéseire és tévedéseire. Bár kijelenthető, hogy a Klub és az által megjelentetett kiváló tanulmány, a Növekedés határai, helyesen mérik fel az ipari civilizáció és általában is a Föld katasztrofális helyzetét, végeredményben mégis téves kiutat szorgalmaznak. Naiv elképzelés ugyanis abban bízni, hogy a világ központilag megreformálható, és hogy elég a hatalom birtokosait gyengéd érveléssel a szükséges reformok felé terelgetni. Ez egy lázálom, egy jóhiszemű, de teljesen naiv elképzelés, és mint Greer írja, a a magasröptű intellektualitás vak arroganciája és egyben a rendszerben való gondolkodás (egyébként hasznos) elvének a téves alkalmazása.

Berlin átka óta napról-napra mélyülő depresszióval küszködtem. Az influenzát ugyan gyorsan kihevertem, de a megújuló utó-köhécselések rosszhangú feltörései miatt még hetekig gondolni sem mertem szokásos futóedzéseimre. Állapotomra jelentős rontást hoztak a jellegzetes decemberi fényviszonyok, melyek akár Gotham City gótikus kulisszáiba is beillettek volna. Közben sok egyéb „apróság” is előkerült Pandora szelencéjéből és lassan úgy éreztem, hogy a levezethetetlen kritikus nyomás szétfeszít. Egyet azonban komoly elszántsággal megígértem magamnak, hogy tudniillik még mielőtt elérkeznék az végső pontig (the point of no return), felcsapok, mondjuk, tengerésznek és jelentkezem a Sea Shaperdre, vagy valami ilyesmi. Tudom, ez most úgy hangzik, mint egy blöff, de igazából több annál. Lehet, ez lenne életemben az első hasznos cselekedet a jó ügy szolgálatában. Aki ide be-betér, tudja, ez mit is jelent pontosan. Mert most az ellen zsoldosa vagyok, úgy, mint körülöttem a hipnotikus bódulatban tartott szürke tömegek. Te is? Mi is csak pofázunk? Változásra lenne szükség! Nagyon.

Közben, jelentem a mai napon, hópihék szállingózása közepette, újra megkezdhettem a kocogást, és e puszta tény felett érzett boldogságom sikeresen visszaszorította a fojtogató gondolatokat nagy részét. Csak nyolc nyugodt kilométer, de több mint egy hónap kényszerpihenő után, felért egy győzelemmel.

A bukás az egyedüli opció, mondja John Michael Greer (Failure is the Only Option), avagy miért nincs semmilyen jelentősége annak, hogy lesz-e ilyen vagy amolyan döntés Koppenhágában. Szívem szerint lefordítanám az egész cikket, de így futtában csak egyetlen bekezdést emelnék ki, azt is csak azért, mert legutóbb éppen Milankovitchot említettem. A ciklusait értelmezve ugyanis nem az a fontos, hogy volt-e, lesz-e még jégkorszak, hanem az, hogy egy rendkívül instabil klímával megáldott bolygón volt szerencsénk megszületnünk. Ez a mechanizmus úgy működik, mint egy nagy teljesítményű erősítő, mely aprócska bemenő jelre ad hallatlanul erős válaszokat. Mint amikor valaki cingár hangon beleszól egy mikrofonba és a hangszórókból felharsanó robajtól a szomszédos házfalak beomlanak. Tehát, nem igazán értelmes dolog arról vitatkozni, hogy milyen mértékben antropogén eredetű a jelenleg tapasztalható klímaváltozás, amikor egyszerűen alapvető ostobaság üvegházgázokat bocsátani egy eredendően instabil rendszerbe. Ezért az üvegházhatást előidéző gázok egyedüli, értelemszerűen elfogadható kibocsátáshatára a nulla, azaz a zéró:

Whether or not the current round of climate instability is entirely the product of anthropogenic CO2 emissions is actually not that important, because it’s even more stupid to dump greenhouse gases into a naturally unstable climate system than it would be to dump them into a stable one. Over the long run, the only level of carbon pollution that is actually sustainable is zero net emissions, and getting there any time soon would require something not far from the dismantling of industrial society and its replacement with something much less affluent.

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/12/human-ecology-of-collapse.html

Se szeri se száma azoknak a hízelgő, magasztos vagy éppenséggel megalázó jelzőknek, mellyel a jelen kort már illették. Itt van példának okáért a Franny Armstrong filmje (The Age of Stupid), mely egyenesen a hülyék korának nevezi a nyugati demokrácia dominálta mai világot. Bár egyetértek a rendező minősítésével, az én preferenciám nem ennyire sarkított és inkább csak szerényen a dilettánsok korának nevezném azt. Tudniillik még soha ennyi önjelölt szakértő és botcsináltra specialista nem követelt még magának hangot és elismerést, mint ma. Tulajdonképpen itt majdnem mindenki (tisztelet a kivételnek) egy elkallódott, szerencsétlenül figyelmen kívül hagyott zsenike, aki csak éppen azért nem kapott még Nobel díjat, mert ez idáig nem ismerték fel benne a parázsló lángelmét.

Néhány jellemző példát is mondanék. Itt van, mondjuk egy nagyon népszerű téma, a foci. Észrevetted? Az átlagszurkoló tulajdonképpen kevés kivétellel mind-mind egy-egy megfellebbezhetetlen labdarúgó szakértő, és nyilván lenne annyira tehetséges, hogy ha megtennék szövetségi kapitánynak, akkor egyenesen világbajnoksági döntőig vinné a magyar válogatottat. Még akkor is, ha netán a kerek bőrt elvileg csak a képernyőről ismeri és játékosként is ez idáig leginkább csak az EA-Sports valamely interaktív számítógépes játékában tündökölt.

Koppenhágára gondolva, a globális felmelegedés megítélése terén is hasonló, de talán még rosszabb a helyzet. Tudniillik ebben a témában is mindenki (már akit érdekel) hogy úgymond otthon van, és pontos elképzelései vannak arról, hogy miért igazak vagy éppenséggel tarthatatlanok a széndioxid kibocsátást elmarasztaló tézisek. Még akkor is, ha a Milankovitchról, a szerb csillagászról még soha éltében nem volt szerencséje hallani, szintúgy az általa felfedezett és róla elnevezett ciklusokról, melyek pedig alapvető fontosságúak a jégkorszakok és általában is bolygónk állandó klímaváltozásának a megértéséhez.

A történelemtudományok terén még az előző két példánál is sötétebb a helyzet, pedig múltunk tényszerű újraértékelése és megértése (ki)utat mutathatna a jelen csapdáiból is. Olyan ez, mint a helyes diagnózis felállítása, avagy megtalálása, mely nélkül a kalapból találomra kihúzott gyógymódok – legyen az akár Koppenhága címkéjével ellátva – hatástalanok, vagy akár egyenesen károsak is lehetnek. Bizonyos vagyok benne például, hogy az előző bejegyzésemben említett matriarchátus kontra patriarchátus megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy jó megoldások születhessenek. Marija Gimbutas neve és munkássága itt körülbelül ugyanannyit nyom a latban, mint mondjuk Albert Einsteiné a fizikában, vagy Milutin Milankovitché a klímával foglakozó tudományok esetén, mégis úgy tűnik, alig valaki halott róla azok közül, akik nagy vehemenciával úgy gondolják, hogy az ember örökös alaptermészete a vadság, a pusztító vetélkedés, a hatalomvágy és a kegyetlen barbarizmus iránti hajlam.

Marija Gimbutas volt az, aki bizonyította, hogy az öreg Európa (The Old Europe i.e. 6500 – 3500) ősi lakói békés egyenlőségben, azaz matriarchátusba szerveződve éltek mindaddig, amíg ennek véget nem vetettek az úgynevezett kurgáni hullámmal Európa betörő agresszív és harcias népcsoportok, melyekre a kemény patriarchátus volt jellemző. Megjegyzendő, hogy többek között az utolsó kurgáni hullámmal jöttek be eleink is a Kárpát-medencébe, de akkorra már Európa régen elfelejtette a gyöngédségre és szeretetre épülő korai tradícióit.

Európa különleges helyzete tehát éppen abban rejlik, hogy a patriarchátus és a matriarchátus keveredése nyomán évezredek után is spóráiban megmaradtak az egyenlőség, tehát a matriarchátus elemei. Ennek következtében Európában a patriarchátus egy puhább, képlékenyebb formája honosodott meg és terjedt el. Ezek azok a tézisek, melyeket fontosnak tartok megérteni, amikor megpróbáljuk értelmezni, mondjuk a nemrégiben lezajlott svájci népszavazás eredményét. Itt tehát véleményem szerint nem arról van szó, hogy a demokratikus hagyományaira büszke ország elutasítja az iszlámot.. Svájc sokkal inkább – tudatosan avagy inkább ösztönösen – a patriarchátusra mondott nemet. Európát ma nem az iszlám és nem a minaretek fenyegetik, hanem egy új, a globalizációtól túlfűtött, kemény patriarchátust importáló neo-kurgáni, hullám, mely a maga intoleranciájával ismételten elfojthatja az európai kultúrák matriarchátus irányába tett sikeres lépéseit.

Kutyából nem lesz szalonna, tartja a magyar. Néha-néha azonban ez mégis megtörténik. Ilyenkor beszélhetünk csodás pálfordulásról. Ez a szó Pál apostolra utal, aki, polgári nevén ama kegyetlen keresztényüldöző Saulus volt, aki a Damaszkuszi országúton történtek nyomán tért meg.

Az újkori pálfordulások egyik érdekes bajnoka John Perkins, aki mint Saulus, az NSA titkosszolgálat főfoglalkozású zsarnoka szerepében (The Economic Hit Man) zavarta a kedélyeket a harmadik világban. Célja az amerikai politikai és gazdasági hegemónia fenntartás, kiépítése és stabilizálása volt. Fontos apróság, hogy ezt természetesen bármi áron. Megtért Pál apostolként könyvében meggyónta bűneit és ezen túlmenően is az Új Reneszánsz hírvivője lett. Egyik videó üzenetében (lásd néhány nappal korábban blogoltam) arról beszél, amiről gyakorlatilag az Izmael (Daniel Quinn) is szól. Tudniillik ősi indián legendák úgy tartják, hogy valamikor az emberiség két ágra szakadt. A kondorkeselyűk, a szív és a szeretet gyermekei elváltak sasoktól, a tudálékos ész a hideg mérlegelés szorgalmazóitól. A legendák megjósolták, hogy a sasok majd kiirtják a kondorkeselyűket, ami Amerika felfedezésével és “civilizálásával” be is teljesedett.

A jóslatok viszont arról is szólnak, hogy 500 év elteltével az emberiség (a sas) esélyt kap rá, hogy egy új tudati állapotba jusson és ez lehetőséget nyit a kondorkeselyűnek a feltámadásához. Ez aztán elvezethet oda, hogy a sas és a kondorkeselyű újra együtt táncoljanak az égen. A jóslat tehát nem azt mondja, hogy ez biztosan megtörténik, hanem csak az esélyt hangsúlyozza.

A párhuzamok szembeötlőek. Ki-ki a maga tudománya és műveltsége szerint nevezi meg a fogalmakat. Az elvevők és meghagyók Daniel Quinn fogalomvilágában azonosak a sas és a kondorkeselyű népével. Kultúra Anya torzítva civilizáltakról és barbár természeti népekröl beszél. A történelemtudományok már pontosabban fogalmaznak és megkülönböztetik a patriarchátust illetve a matriarchátust. Lássuk tehát érdekességként a két ág konrét jellemzőit, melyeket James DeMeo foglalt össze itt egy táblázatban. Íme a magyar változat:

A mai szokatlanul enyhe novemberi vasárnapon a kandi napsütés a Lobauba csalt egy kerülőre. A Lobau a Duna Ártéri Erdők Nemzeti Park (Nationalpark Donau-Auen) északnyugati szeglete, mely még Bécs közigazgatási területén helyezkedik el. Puszta létét egy 1968-ban szinte a semmiből indult ösztönös mozgalomnak köszönheti. 1972-ig százezren írták alá azt a petíciót, mely a Lobau megmentését szorgalmazta. A fenti kép bal alsó sarkában látható ÖMV olaj telephely fémjelzi, milyen rút sors várt volna erre a pótolhatatlan természeti kincsre, ha a gazdasági növekedés prókátorai, és a piacgazdaság önjelölt apostolai bábáskodtak volna sorsa felett. Erre a harca emlékeztet a Lobau Múzeum bejárata előtti hirdetőtáblán ma lencsevégre kapott sárga cédula is (lásd lent), miszerint Bernhard Grzimeket 1972-ben azzal vádolták a város és a szakszervezet vezetői, hogy neki nyilván kedvesebbek az ártéri szúnyogok, mint azok a munkahelyek, melyeket a Lobau (letarolt) területén lehetne létesíteni. A jobb sorsa érdemes cetli erkölcsi tartalma ugyanakkor felszólítás a gondolatváltás szükségességére és az aktív ellenállásra. Miközben 1974-ben a természetvédők győztesen kerültek ki a Lobauért folytatott küzdelemből, a Park sorsa továbbra is fenyegetett. A kőolaj- a bank- és a gazdaság-lobbi együttes erővel ismét halálos szorításába vette a Lobaut. Ha terveik megvalósulnak, a nehéz tranzitforgalom két autópályán szeli majd át ezt a még most idilli környezet. A jelen ellenállás itt fészkel: http://www.lobau.org/index.php?mode=sign

Egy új film, amit látnunk kell. Egy új film a paradicsom tönkretételéről. Egy új film a kétségbeesésről, könyörtelenségről, de egyben bátorságról és az ellenállásról is. Az igazságot nem lehet többé véka alá rejteni!

http://www.crudethemovie.com/

Elhatároztam, hogy egy ideig, mellőzöm a magasröptű világmegváltással kapcsolatos témákat és gondolatmeneteket, mivel teljesen felesleges időpocsékolás. A kutyák ugyanis csak csaholnak a karaván meg egyszerűen rájuk sem hederítve vonul tovább. Erre most idehull az ölembe az Age of Stupid (az Ostobaság kora) című angol dokumentumfilm. Megnézem és való igaz, az említett karavánról szól, meg a néhány vacak kis pincsiről. Elhangzik az is, hogy elsősorban és valószínűleg nem is a világot kéne nekünk megmenteni, hanem elsősorban önmagunkkal elszámolni. Értsd az emberiség, mint olyan, saját magával. Mi vagyunk ugyanis a probléma! Tulajdonképpen minden probléma mi vagyunk! Erre utalt már Jonas E. Salk, a gyermekbénulás elleni oltás feltalálója is, mikor ezt mondta:

„Ha minden rovar eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden élet elpusztulna a Földön. Ha minden ember eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden életforma felvirágozna.”

Sajnos nem tudni, hogy az értelmetlen (l’art pour l’art) pusztítás iránti előszeretetünk genetikai adottságot takar-e, avagy csupán egy elferdült pszichés állapot manifesztációjáról van szó? Lehet egy mélyen belénk ültetett ősi tulajdonság tesz minket képtelenné az azonnali akció-reakció elvén túlmenő hosszú távú folyamatok eredményeinek az észrevételére? Azaz lehet fajunk kiirthatatlan alapvető tulajdonsága a holisztikus vizsgálódásra való teljes képtelenség és ez automatikusan azt is jelentené, hogy egy új, értelmesebb fajnak kell megszületnie és átvennie tőlünk a stafétabotot?

Ám az is lehet, hogy ez az abszurd pszichés állapot csak egy domináns kultúra jellemzője, mely a véletlenek földtörténeti összhatása következtében olyan eredményesen tarolja le maga körül az élőt, mint egy sáskahad a pillanatokkal korábban még dúsan zöldellő mezőt. Ebben az esetben, meglehet, amikor a sáskahad már felzabált minden, az emberi faj még nyomokban jelenlévő, genetikailag tiszta ágai újra felemelkednek.

Magasztos világmegváltás és a klímaváltozás elleni küzdelem helyett mindenekelőtt arra a kérdésre kéne választ keresnünk, hogy kik vagyunk és mit is akarunk ezen a Földön? Képesek vagyunk-e az önkritikus szembenézésre? Szerintem sajnos nem nagyon. Nézzük csak meg egyetlen példának okáért, miféle zavaros alapokra épül a domináns nyugati, keresztényi civilizáció szellemisége. Az abszurd felszólításra például, hogy az ember hajtsa rabigájába a természetet, uralkodjon rajta, szaporodjon és sokasodjon, töltse be az egész Földet (Mózes I,1:28 illetve Mózes I,9:1); miközben akiknek van, annak adassék, akinek nincs, az vessze el azt a maradékot is, amije még maradt (Máté 25:29). A sáskává válás a szélesebb értelemben vett kannibalizmus alapszabályai tehát lefektettek és ez a kultúra szóról szóra végre is hajtotta a hipnotikus parancsot, illetve éppen az utolsó simításokat végzi. Tehát miről is beszélünk?

Utólag azt mondom, bár ne utaztam volna el, de késő bánat, utánam az N1H1… Hivatalosan ugyan nem történt laboratóriumi vizsgálat, a háziorvosom állítása szerint, jellemét és tüneteit tekintve egy tökéletes „új típusú” influenzával párosítva volt szerencsém hazatérnem. A szerencse szó használata itt szarkasztikusnak tűnhet, ám abban az értelemben véve, hogy még saját lábamon voltam képes visszautazni, igazi szerencsének bizonyult. Ha tehát meg szeretnéd magadnak spórolni az itt vázolt szituációt, jobban teszed, ha halaszthatatlanul beoltatod magad. Előtte még én is az oltást ellenzők táborát gyarapítottam. Most, nem az a téma, hogy miért (bár beszélhetünk róla).

Csütörtök este (Berlin); furcsa apró mellkasi köhécselések, melyek kb. óránként jelentkeznek. A szimptómának nem tulajdonítok semmiféle jelentőséget. Nem is foglakozom vele. Az éjjel viszont izzadtan ébredek – ez furcsa. Nem érzem, hogy lázas lennék. Erős a fűtés?

Péntek (Berlin); reggel már bizonyosságot nyerek, hogy valami elkapott, csak még nem tudni mi. Egyszerű őszi megfázásra gyanakszom, mert láznak még nyoma sincs. Délelőtt a hurutos köhögés egyértelműen erősödik, ezzel párhuzamosan gyakrabban kell WC-re látogatni. Délben már semmi étvágyam és a gyomromban mintha kavicsokat kezdenének görgetni. Hőmérőm ugyan nincs, de délutánra nyilvánvaló, hogy hőemelkedésem is van. A repülő indulásáig még rengeteg az időm, úgy terveztem benézek még egy-két üzletbe a Kurfürstdammon. Állapotomra való tekintettel erről gyorsan lemondok, és inkább kivitetem magam a reptérre. Majd csak elüldögélek, olvasgatva egy padon. Ez így is van, de a szemem úgy könnyezik, hogy nem látom a betűket és az olvasás is egy kín.

Péntek (otthon); estére szerencsésen megérkezem. A közérzetem éppen feloszlóban. A lázam még csak 38 és ez reményt ad, hogy nem influenza.

Szombat és vasárnap (otthon); a lázam 39.2, ráz a hideg és már egy túlvilági delíriumos állapotban vagyok. Enni végképp nem kívánok semmit. Csak teát iszom. Mintha szikladarabokkal lenne megtelve a gyomrom és azok gördülnének fájdalmasan ki meg be. A köhögésem fulladásig erősödik. Visszautasítom, hogy kihívják hozzám az ügyeletes orvost.

Hétfő; kínok közepette felöltözöm és elbandukolok a körzeti orvoshoz. A tízperces út jobban igénybe vesz, mint egy szokásos két órás futás. Teljesen leizzadom magam mire a rendelőbe érek. Sokan várnak. Szerencsére van üres ülőhely. Pihegek, érzem amint a homlokomról és a nyakamból cseppekben csurog a verejték. Tér-idő megszűnik, összeszorítom a fogam, le ne szédüljek a székről, majd hallom szólítanak, végre – nem tudom mennyi idő telhetett el. Az orvos meghallgatja a mellkasom, mondom a sziklákat is a gyomromban. Szerinte bizonyosan N1H1 – mintát nem vesz. Nála 3 perc egy vizit és már mehetsz is. Na bummm. Nekem csak az igazolás kell a melóba…

Kedd; feleződik a láz, ma “csak” egészen pontosan 38. A köhögés enyhül. Javulás? Közben vagy négyszer cserélek száraz pizsamát. A didergés és hidegrázás marad. Étvágy semmi. Csak inni, inni,…

Szerda; újra feleződik a láz, már csak 37.5 így is marad szinte egész nap. Megpróbálok végre olvasni. Előveszem Jókai Kis dekameronját, tele rövid elbeszélésekkel.

Csütörtök; mára elfogy a láz, a köhögés még marad, sőt más mellkasi régiókból is feltör, erőteljesebben ráz, mint még tegnap. Szövődmény? Hangom nincs, a jobb fülem néha furcsán szaggat…