Írtam egy elbeszélést. Harminc éve nem tettem ilyet. Akkor, gimnazistaként jó okom volt eldöntött tényként elfogadni, hogy valószínüleg mégsincs tehetségem és ezért nem lesz belölem író. Most a véletlen úgy hozta, hogy a napokban belázasodtam és ahogy szédültem és szenvedtem az ágyban, végiggondoltam egy képzeletbeli történetet ami úgy magától állt össze a fejemben, nem tudom honnan és hogyan. Elhatároztam, hogy megjegyzem és ha már fel tudok kelni, leírom. Tessék, itt van.
A mentés
I.
Már harmadnapja esett az áhítattal várt őszi eső, mintha kárpótolni akarná az előtte hónapokig tartó szárazságot. A hegyekben havazott. Helikopterekkel kellett a hegyi legelőkön rekedt állatokat leszállítani a völgybe. Meggyűlhet még a bajuk itt is. Az előrejelzések szerint tovább folytatódik az égi áldás, miközben a hegyekben meleg fronthatás miatt olvadni kezdhet a hó.
Gondosan eltakarította a vacsora maradványait a konyhaasztalról. A morzsákat is letörölte. Precíz, pontos ember volt világéletében. Irtózott a trehányságtól. Mielőtt készülődni kezdett volna a szolgálatba, csöndesen bepislantott a szobába. Peti háttal ült az ajtónak, így a gyerek nem láthatta őt. Egy kicsit figyelte, hogyan görnyed az íróasztal fölött. Tekintetével végigcirógatta az alakját, aztán odasétált a gyerek mögé és megsimogatta a buksiját. Beletúrt a hajába és két forró csókot nyomott az arcába.
Ügyes, jó tanuló. Gyorsan megért mindent. Annál is inkább büszke volt a gyerekre, mert ő maga sokat botladozott. Valahányszor nekiveselkedett, hogy megtanuljon valamit, halott anyja jutott az eszébe. Ettől úgy összeszorult a szíve, hogy hamarosan már csak a könnyei potyogtak. Később aztán, már meg sem próbálta. Nem akarta folyvást a múlt gyötrő kapuit nyitogatni.
Soha nem ivott alkoholt, attól félt, hogy csúf dolgokat művelne vele. Az apja egyébként halk szavú, szelíd mesterember volt, cigányzenekarban is hegedült, amíg meg nem szerette a kisüstit. Rettegtek tőle az anyjával. Igazi szerencse volt mikor puszta kézzel csak a konyhaasztalt verte szét. Amikor valamelyest kitisztult a tudata, még röstelkedett is. Nekiállt úgy egy gatyában, ahogy az ágyból kikelt, asztalt javítani, de rettenetesen reszketett a keze. Küszködött egy darabig a szögekkel aztán csak meghúzta a pálinkás üveget. Nagy sebbel-lobbal össze is dobta az asztalt. Elment azon nyomban megünnepelni. Vissza sem jött többet. A savanyú túrószagú szomszédasszony hozta szürkület után nagy jajveszékelve a halálhírét. Teherautó elé lépett, vagy zuhant, amint mondták. Akkor ezt ő megkönnyebbülésként érte meg. Bizonyosra vette, hogy az anyja is. És tényleg, a temetést követő néhány hónap volt élete legboldogabb periódusa.
Falun laktak, amolyan klasszikus parasztházban, hosszú verandával, udvarral, kapirgáló jószággal. A padláson rengeteg kukorica, egy kézzel hajtott morzsoló. A kert végében gémes kút, mellette körtefa meg egy terebélyes eperfa. Azóta sem evett olyan ízletes nagy, fekete édes szedret.
A legcsodálatosabbak viszont az áhítatos esték voltak. Világosan emlékszik még ma is a lefekvést megelőző szertartás minden részletére. Leülnek a megjavított konyhaasztalhoz. A plafonból hosszú zsinóron csüngő lámpa világít. Egyetlen izzója virágszirmokat formázó üvegburába van beágyazva. A lámpáról sárgásbarna tapadós légyfogó szalagja lóg bele az asztalba. Körülöttük a konyha félhomályban. A sűrű nyugodt falusi csendet csak a kredencen tartott nehéz vekker hangos ketyegése csipkézi. Itt-ott kutyák feleselgetése hallatszik a távolból. Ha bejönnek a fagyos hidegek, gőzölgő sötét orosztea is kerül az asztalra, hozzá citrom és akácméz. Anyja kinyitja a fekete bőrkötésű megkopott Bibliát, ami tele van bejegyzésekkel, piros aláhúzásokkal, könyvjelzőként használt papír fecnikkel. Néha percekig lapozgat, amíg kiválasztja a megfelelő történetet. A bögrébe csavart citromlétől gyorsan megvilágosodik a tea. Mézet is tesz bele bőven. Jó beszívni az ital kellemes illatát. Kavargatja, figyeli a citrommagokat, amint körtáncuk után lassan leszállnak a tea méztől sűrű aljába. Szürcsölget és figyel. József és testvérei a kedvence. Folytatásokban három, négy este is el kell, mire a végére érnek. Még sír is örömkönnyeket, amikor József, mint a Fáraó főembere fellebbenti a titok fátylát.
Úgy adódik, hogy Sámsonról szól a legeslegutolsó mese. Furcsállja, hogy az anyja azon az estén többször is megakad, hosszabb szünetet tart, mintha már abba akarná hagyni, de aztán mégis nekiveselkedik és folytatja. Észreveszi, hogy a szeme könnybe lábad, arca eltorzul. Amikor bekíséri őt az ágyba, a Biblia nyitva marad az asztalon, pedig máskor mindig gondosan becsukja és félreteszi. Egy széles és magas küszöbön át nyílik a szoba. A falakon Jézus cselekedeteit ábrázoló képek. Jézus sárgára érett gabonaföldön tanítványaival kalászt tép, Jézus bevonul Jeruzsálembe, Jézus mesél a gyerekeknek, Jézus elcsendesíti a tengert. Ha hiszünk Istenben és rábízzuk magunkat, soha semmi baj nem érhet minket – mondja az anyja. Ezt soha ne feledd kisfiam, mert Isten előtt még a hajunk szála is számon van tartva. Betakargatja, meggörnyed, úgy simogatja, mint azt ő is tette Petivel az imént. Elmormolják még az esti imát.
Másnap reggel már furcsállja, hogy nem jön őt kelteni az anyja. Hangokat hall odakintről. Még nincs teljesen ébren. Mintha mentőautó szirénája szólna a távolban, vagy talán egészen a közelben? Nyílik az ajtó; hé, te gyerek ébredj csak fel, mondja egy fehér köpenyt viselő férfi. Anyádat most beszállítjuk a kórházba, mert rosszul lett, csak hogy tudjál róla, érted? Na, hallod-e amit mondtam? Azzal eltűnik.
Mintha villám csapna bele, kipattan az ágyból, szalad a konyhába, a széles magas küszöbön át szökell. Az asztalon még mindig nyitva a Biblia. Ég a lámpa is, pedig már felkelt a nap, az üres teásbögre is ott árválkodik még mindig az asztalon. A mentőautó szirénája belehasít a csendbe. Anya, édesanya hol vagy, mondja először halkan, aztán kiabálja egyre hangosabban, kétségbeesetten. Ordít már és patakokban csurognak a könnyei. Tehetetlenségében elhagyja minden ereje és a padlóra zuhan, rázza a sírás, összegörnyed csomóba. Teljes a sokk, a kétségbeesés. Már most ő mit csináljon egészen egyedül?
Nem tudja mennyi idő telik el, amikor benyit a savanyú túrószagú szomszédasszony. Azt mondja, délután majd bemegy megnézni az anyját a városba, vele mehet, de most induljon az iskolába, mert már késő van. Meg hogy azonnal keljen fel a földről. Szitkozódik, te ebadta, teringette, hát ettől még nem dől össze a világ. Azt is mondja, hogy nem lesz pedig huszár abból, aki sírós.
Az anyját aztán már csak a koporsóban látta. A savanyú túrószagú szomszédasszony azt mondta, azért nem vitte őt be magával a kórházba, mert úgysem volt már eszénél az anyja. Azt mondták neki a telefonba, hogy nem ismer fel senkit, meg hogy rákja van, tele áttételekkel. Az orvosok operálni akarták, felvágták, de aztán amikor belenéztek, rögtön össze is varrták, mert már nem tudtak tenni érte semmit. Egy hét alatt elvitte a kór.
Az őszi eső fürtökbe ragadt cseppjeit egy-egy szélfuvallat időnként az ablaktáblának csapja. Ideje, hogy felöltözzön és induljon. Állandóan rettegett a gondolattól, hogy egyszer majd nem tudja begyújtani az öreg Skodát és nem tud eljutni a szolgálatba. A kelleténél is többet áldozott pedig a kocsira. Volt benne majdnem kétszázezer kilométer. Használtan vették. Egy második emeleti szobakonyhás szövetkezeti lakásban laktak. Nem sokkal az után költöztek ide, hogy megszületett Peti. Már kilenc éves, Uram, milyen gyorsan telik az idő –futott át az agyán. Jó lenne a gyereknek egy saját szoba. Amíg pici baba volt, elvoltak ők szépen hármasban is a hálóban. A konyha tölti be az óta is a nappali szerepét. Meghívni, nem nagyon akart, nem is tudott volna ide senkit. Valahogy szégyellte is a szerény körülményeit.
Látott pedig ő a bevetések során szép és gazdag, de üres házakat. Mentette ő meg sok-sok ember életét, vegyesen öregeket, fiatalokat, gyerekeket, és még apró csecsemőket is. Nem kérdezte ki mennyit fizet, mennyit ér nekik az élet. Csak megkapta őket és vitte füstön, ködön, tűzfüggönyön át. Bement ő még olyankor is az égő házba, amikor a parancsnok azt már feladta. Gyávaságból-e, avagy csak tapasztalatlanságból? A legutóbb is, ha beletörődik, az ikreket csak a temetőbe kísérhették volna a szülők, de ő bement, fel az emeleti szobába át a sűrű fekete füstön, tapogatózva. Jó érzéke volt az ilyesmihez. Meg aztán bizonyos volt benne, hogy az anyja szelleme őrangyalként kíséri őt mindenhová.
Azóta persze érzi, hogy ezzel végleg kivívta az osztagparancsnok gyűlöletét. Nem ért ő az ilyen badar viszályokhoz. Felfogta viszont minden idegszálával, hogy ez a fickó elégedettebben tért volna aznap nyugovóra, ha bennég a két gyerek, csak csorba ne essen a parancsnoki zubbony szaván. Nagy baj ez, gondolta. Az öreg parancsnok nyugdíjba vonult és mindenki azt hitte, hogy Marcal lesz az utódja. Az igaz, hogy ő sem a legfiatalabb, tüskés a természete is, de a legtapasztaltabb, és ha az emberek nem is rajonganak érte, ám bíznak benne. Azon a nevezetes bevetésen is, ha csak egy pillanatig is tétovázik, akkor Marcal megy fel a kölykökért.
Egy dívány állt az ablak alatt, szemben konyhapult, meleg sárga fénycsövei harsányan kiabáltak bele a leereszkedö sötétségbe. Villanyt gyújtott az előszobában is. Felhúzta a bakancsát, aprólékosan bekötötte, impregnált kabátot terített magára, rajta széles fényvisszaverő fehér sávokkal. Ellenőrizte az iratait, kulcsait, aztán sapkát nyomott a fejébe és mielőtt elindult volna még hangosan bekiáltott a gyereknek. Csak akkor csukta be maga mögött az ajtót, amikor meghallotta a szobából kiszűrődő halk választ. Szerette volna, ha ilyenkor előjön a gyerek, ha csak egy röpke pillantás erejéig is, de Peti maradt az asztalnál. Nem igazán tudta mit kezdjen vele. Eleinte hívta, hívogatta, de aztán látta, hogy ezt zaklatásnak veszi, hát annyiban hagyta.
Első kulcsfordításra ígéreteset köhintett a motor, aztán a másodikra simán begyulladt. Óvatosan kigördült az útra. Szokása szerint felnézett még a lakás két ablakszemére és utána azonnal gyorsított. Rendesen szakadt az eső, de gondolatai máshol jártak. Két gyereket szeretett volna, szép nagy kertes házzal, távol a város zajától, közel valami tisztalevegőjű erdőhöz vagy ligethez. Nagyon fájt neki, hogy Krisztina nem hitt Istenben. Csak legyintett, valahányszor Jézust említette. Nem volt erő, amivel rávehette volna, hogy elkísérje őt a templomba. Rosszallóan csóválta a fejét, ha elővette a szentírást és mesélni akart belőle Petinek. Talán még szerencse, hogy a gyerek maga sem hajlott rá és inkább a televízió elé vackorodott. Így legalább nem volt aktív forrása a konfliktusnak – gondolta.
Egy kátyút került meg, majd az út szélén belehajtott egy hatalmas tócsába. A kormányon érezte a lökést, a víz a magasba szökött, hangosan dobolt a kocsi alvázán, elöntötte a járdát, ahol szerencsére senki sem tartózkodott.
II.
Krisztina harmadéves egyetemista volt, amikor terhes lett Petivel. Nem igazán bánta, hogy emiatt meg kellett szakítani tanulmányait, hiszen inkább csak szülői unszolásra tanult. Dodinak biztos állása volt, kölcsönt is adott neki a bank lakásara. Akkor még, fülig szerelmesen felhőtlennek képzelte a jövőt. Osonva érte őket utol az anyagi valóság. A kölcsön visszafizetése felemésztette gazdasági erejüket. Három évig volt otthon a betegeskedő Petivel. A jusson is maradjon is kötéltáncot nehezen viselte.
Az érettségivel nem sokra ment. Egy szupermarket nyílt a közelben, ott sikerült elhelyezkednie a felvágottaknál. Annyi haszna volt belőle, hogy munka közben összeválogathatta és kifizethette mindazt, amit hazára szánt. Dodit jó és gyengéd férjnek tartotta, de egyre nehezebben viselte vallásosságát. Sokszor olyan volt mint egy prédikátor. Mit mondott Jézus ekkor meg akkor, a Genezáreti tónál, vagy a mittudoménmelyik foyó partján. Próbálta Petit is befolyásolni, de még időben elbeszélgetett a gyerekkel és elmagyarázott neki a dolgokat. Értelmes, okos fiú, még csak az hiányzott volna a teljes boldogsághoz, hogy angyalokról kezdjen el ő is értekezni!
Lassú fonnyadozásában egyszer csak úgy érezte, hogy lépnie kell. Be kellene fejeznie az egyetemet – gondolta, ha másként nem hát távúton. Ezzel talán jobb esélyei lennének máshol elhelyezkedni. Már érdeklődött. Szüksége lenne legalább egy laptopra, internetre. Hah! Teljesen hiú ábránd.
Az esőkabát ellenére is bőrigázott mire hazaért. Hosszú haja nedves tincsekbe ragadt. Bekiáltott a gyereknek, kérdezte, sikerült-e az apjának beindítania az autót. Peti kijött, és megölelte az anyját, mintha hetek óta várna rá. Vacsorát készített, ettek, átnézte a házi feladatait, később még beindította a mosógépet is, de fogalma sem volt, hogy hova teregessen az eső miatt. Petit elküldte fürödni, lefektette őt, aztán még vasalt egy ideig a konyhában. Peti már mélyen aludt, mire ágyba bújt. Egy darabig hallgatta hogyan szuszog a gyerek aztán arra figyelt, hogyan veri az eső az ablakot. Dodira gondolt. Merre járhat? Félelmetes volt a sötét éj. A cseppek egyre nagyobbak és súlyosabbak lettek. Dörömböltek, hangosan táncoltak a párkányon, ritmikus kopogásba kezdtek. Később egy halk ismerös melódia is megszólalt. Vagy talán csak a balkonon felejtett üres üvegeken fuvoláz a szél? Nem, a telefon! Hajnali sötétség, és még jobban zuhog, mint amikor lefeküdtek. Álomittasan, kapta fel a telefont, nehogy felébredjen a gyerek.
III
Már pizsamában voltak, lefeküdni készültek, de a nő nyugtalanul tördelte a kezeit. Kinézett az ablakon, aztán visszament a szobába, hogy lenyugodjon, de kisvártatva újra felkelt, az ablakhoz sétált és az árvizet szállító patakot mustrálgatta. Rémisztő dübörgéssel hömpölygött az áradat a közforgalmú úton túl, alig ötvenméternyire a ház ablakától. Az eső meg csak egyre esett, mintha világvége akarna lenni.
A gyermektelen házaspár rezidenciája nem volt túl nagy, ám gazdagon berendezett, a szobák műkincsek sokaságának adtak otthont. Értékes festmények a falon, díszes szőnyegek, valamely elszegényedett skót nemesi birtokról ideszállított történelmi értékű bútorok. Kristály és ezüst az üvegajtós vitrinekben, ékszerek két különböző páncélszekrényben. Ezt a biztonsági szakértő ajánlotta, hogy tudniillik ha az alkalmi betörők otthon találnak valakit, a trezort nyittatják ki legelsőnek, ezért legyen egy félig rejtett mackó a kevésbé értékes tárgyaknak, iratoknak, aztán egy titkos, amit csak hosszas keresgéléssel lehet megtalálni, ha egyáltalán, a valóban értékes holminak.
A nő elcsukló hangon unszolta a férjét, akit Jenőnek szólított, hogy vigyék fel a pincében levő dolgaikat a padlásra, ha már nem hallgatnak a tűzoltóság evakuálási felszólítására. Az idős férfi, aki az ágyban egy könyvet olvasott, letette a szemüvegét és látszólag higgadtan magyarázta már sokadszor. Vannak itt olyanok, akik csak arra várnak, hogy üresen maradjon a ház. Reggelre eltűnne minden. A pince meg vízhatlan, duplaszigetelésű. Van egy modern riasztóberendezésük is, amely 10 centiméteres vízbeszivárgásnál önműködően riadóztatja a tűzoltókat.
Ez mind egy cseppet sem nyugtatta meg a nőt. Az idegösszeroppanás határán volt. Visszasietett a szobába, aztán leszaladt a pincébe. A szőnyegeket itt már délután összetekerte. A kisebb bútordarabokat is feltette az egyik nagy asztallapra és nézegette, mennyi is az a tíz centiméter. Kissé megnyugtatta őt a tény, hogy a háromnapos intenzív esőzés ellenére is porszáraz volt itt lent minden. Kilenc óra elmúlt, talán mégis le kéne feküdnie.
A nő még soha nem hallotta, milyen hangja van a vízriasztónak. Sokkos állapotba ugrott ki az ágyból, amikor a vijjogás belehasított az éjszakába. A férje is azonnal felült és villanyt gyújtott. Körülnézett, mint aki nem hisz a fülének, aztán gyorsan kikapcsolta a sikító jelzést. Ezután belelépett a meleg gyapjúpapucsába és lement a pincébe. Csobogásra lett figyelmes már a lépcsőlejáró tetején. A hang egyre erősödött. A pincében állt a víz. Talán térdig érhetett, ám szemmel láthatóan emelkedett. Visszaemlékezett a szigetelő mester cinkos mosolyára. Megkérdezte, tudja-e, hogyan süllyedt el a Titanic. Meg sem várta a választ és magyarázta, hogy az egyébként alulról, és oldalról tökéletesen vízhatlan kamrák felülről teltek meg, fokozatosan, egyik a másik után. Felülről…
Amint elhallgatott a sziréna hangja, a nő jobb híján az ablakhoz rohant. Az utca magasabban fekvő részeiről érkező közvilágítás sápadt fényében is jól kivehető volt, hogy a patak időközben kilépett a medréből és már teljesen elborította az utat, itt volt egészen a ház tövében és az ár már a falakat nyaldosta. A látványtól csak sikítani tudott.
IV
A szolgálat körülbelül úgy telt, ahogy azt az időjárásra való tekintettel elképzelte. Egy háztetőre dőlt, alámosott fa, elöntött pincék, eldugult lefolyók. Egy iskola alagsorából szivattyúzták a vizet. Még nem végeztek, amikor arra utasította őket a központ, hogy hagyják abba és azonnal induljanak egy idősebb házaspár mentésére. A házukat éppen körülzárta a medréből kilépő patak. A fiatal osztagparancsnok nem akarta őrizetlenül hátrahagyni a búvárszivattyút. Egy pillanatig habozott, hogy kit hagyjon hátra a hatból. Volt velük egy újonc is, aki értett a pumpához. Az osztagparancsnok viszont Marcalra, az öreg rókára mutatott, majd azonnal feltartotta jobb karját, elfordította tekintetét, és hirtelen mozdulattal fellendítette magát a kabinba, mintha előre hárítaná a rázúduló szemrehányásokat. Indulás!
Kövi József, alias, Dodi és Marcal még elkapták egymás hitetlenkedő tekintetét. Ők szó nélkül is tökéletesen megértették egymást. Jó szerencsét kívánt még neki, aztán a többiekre ügyet sem vetve szótlanul megfordult és az ömlő esőben visszacuppogott az iskola felé. A dízelpumpa folyamatosan, vastagon okádta a piszkos sáros levet.
Az utca merőlegesen lejtett a patak felé, majd nem messze a parttól éles kanyarban jobbra fordult szembe a sodrás irányával. Ebben a kanyarban állt egy magányos, egyszintes családi ház, utána a kanyaron túl már csak a község végét jelző tábla következett. A kúria hosszabb oldala párhuzamosan húzódott az úttal és a patakkal. Az átellenes belső udvaron épült fészerrel és a garázzsal együtt „L” betűt formált úgy, hogy az L alapja a folyás irányába nézett.
A tűzoltóautó kék villogói misztikus táncába ágyazva hangtalanul érkezett a szűk utca teteje felől. Lassított. A házak folyamatos egymásutánját valahol félúton a patak és a dombtető között nadrágszíjforma kertek és gyümölcsösök váltották fel. A reflektorok fényében jól lehetett látni, hogy az utca végét már elnyelte a patak. A magányos házhoz sem vezetett járható út. A tűzoltóautó néhány méterre állt meg a víz szélétől. A házra irányították a nagy fényszórókat. Olyan volt, mint egy lakatlan sziget a háborgó tenger közepén. Az ár a maga előtt hajtott farönkökből, ágakból, gallyakból gátat emelt a ház árral szembeszegülő hátsó homlokzatán. Az így feltorlódott hordalék miatt máris jelentős szintkülönbség volt észlelhető a ház két ellentétes vége között.
Kiugráltak a kocsiból és várták a fiatal parancsnok utasításait. Az telefon után nyúlt és a központtal tárgyalt. Kövi jobb ötlet híján gyorsan felmérte a terepet. Látta, hogy a sodrás erős, és a csónakot könnyen elkapná az ár. Egy biztos támpontra volt szüksége. Jó kilátás nyílt a házra. Alig akadt zavaró növényzet, ami elzárta volna az egyenes rálátást.
Mire megfordult, készen állt a terve. Levette a csörlő takaróját és szólt a sofőrnek. Kihozott egy tekercs könnyű speciális kötelet és az útra dobta. A parancsnoktól kérte a különleges biztonsági felszerelést fedelének a kulcsát. Ő még mindig a központtal vitatkozott és hogy ne zavarják, szó nélkül átadta a kért kulcsokat. Kivette az íjpuskát, hozzá meg egy karcsú újévi petárdához hasonló ezüstszínű lövedéket, majd előírás szerint rácsatolta a kiterített huzal egyik végét. A fényszórók jól megvilágították a célpontot. Töltött, majd gondosan célzott és meghúzta a ravaszt. A lövedék süvítetve távolodott, szédületes gyorsasággal szippantva fel az útról a nagy köteg zsineget. Dörrenve csapódott be a ház ablaka mellett. Megrángatta a kötél itt rekedt végét, nekifeszült teljes súlyával. Jól sikerült lövés volt. Biztosította a végét. A csörlőről letekerte a kötelet és az övébe akasztotta, magához vett néhány karabinert, két mentőövet, az adóvevőt, övére csatolt egy tűzoltófejszét, a zsineghez biztosította magát és elindult a ház felé.
Ekkor a végre felocsúdó parancsnok kiugrott és üvöltött valamit egy helikopterről. Kövi képtelen ötletnek tartotta ilyen viszonyok között a helikopter gondolatát. Pontosan tudta mit fog tenni. Nem késlekedhetett, már a tűzoltóautó kerekét is lassan elérte a víz. A parancsnok szitkozódott, aztán visszalendült a kabinba, mintha nem érdekelné őt tovább az, ami történik.
Kipróbálta az adóvevőt. Beszólt a sofőrnek, az nyugtázta. Látták, amint óvatosan lépked a zsineg mellet, maga mögött húzva a két mentőövet és a csörlő orsójáról lassan letekeredő kötelet. Félúton járhatott, mikor jobbról meglátta a garázs enyhén kidudorodó kapuját. A rések és repedések közül nagy erővel spriccelt a víz. Ezzel nem számolt. A garázsba hátulról törhetett be a felduzzadt ár és mostanra teljesen kitöltötte, mint egy hurkát, pattanásig feszítve a kaput. Sietett. Ha a garázs kapuja enged, az onnan kizúduló tárgyak halálos lövedékekként szabadulnak el. Hallotta, amint sírnak a hevederek. A lába már nem érte a talajt, olyan erős volt a sodrás. Átúszott az alacsony élő sövény maradványai felett. Mostanra már csak a zsinegbe kapaszkodhatott. Éppen elérte volna a ház falát, amikor valami nagyot csattant és közvetlenül mellette elúszott egy tutaj – a garázs egyik kapuja volt. Hatalmas hullám söpört végig a terepen és ezt követően megjelent egy terepjáró. Az áradat lassan ugyan, de lankadatlanul hajtotta az elemek játékává vált járművet a zsineg felé. Ha eléri, elzárja a menekülés útját. Vagy elpattan, vagy kiszakad a horog a ház falából, vagy pedig magával sodorja a tűzoltóautót is. Elérte a házat.
A zsineg az ablak jobb oldala mellet ért véget. Biztos kapaszkodót talált a lábával az ablakbeszögellében. A fejszével kifeszítette az ablakkeretet. Az ablaktábla hirtelen engedett és bezuhant a szobába, nyomában azonnal bezúdult a víz is. Valaki sikított. Bemászott és a villanylámpával végigpásztázta a sötét belsőteret. Fröcsögve dőlt a víz a padlóra. Először csak a múzeumra emlékeztető berendezéseken hökkent meg, egészen nem úgy nézett ki, mint egy átlagos lakás. Ódonkeretű festmények tekintettek le rá a falakról. Ez egy privátképtár, gondolta. Aztán a ház koromsötét belsejében meglátta őket amint egy asztalon állnak hullasápadtan. Az idős férfi joggingruhában, tornacipőben átkarolva tartott egy fiatalabb hálóinges nőt, aki viszont egy koffert szorongatott. A férfi szabad kezében fegyver tartott.
Értesítette a társait, hogy a kérdéses személyeket megtalálta. Az asztal irányába indult. Szólt egy-két bátorító szót, mert látta, hogy remegnek, aztán kérte őket, jöjjenek vele. A férfi láthatóan megkönnyebbült és leengedte a fegyvert. Leült az asztalra és úgy csúszott bele óvatosan a sötét gyülemlő vízbe. A fegyvert az asztalon hagyta. Bocsánatért motyogott, azt hitte fosztogatók jöttek. A nő viszont továbbra sem reagált, csak ott állt, kapaszkodott a bőröndjébe. Türelmetlenül próbálta őt is mozgásra bírni, de úgy nézett ki, hogy a csomag nélkül nem hajlandó indulni. Meglökte az asztal szélén álló koffert, csak hogy lássa milyen nehéz, de az meg se mozdult, túlsúlyos volt. Egy óvatlan pillanatban aztán lekapta a nőt az asztalról. A bőrönd a rántástól nagy toccsanással merült az egyre emelkedő vízbe. A felfröcskölt víz eláztatta a nő hálóingét, aki a hirtelen zuhanytól hisztérikus sikoltozásba kezdett és megpróbált kiszabadulni a tűzoltó karjaiból. Vállára vette őt és vitte az ablak felé, közben tolta a férfit is maga előtt. Nehéz volt kimászni az ablakpárkányra, mert a víz egyre csak dőlt, sarat és mindenféle szemetet nyomott be nagy erővel a helyiségbe. Amint segítette az öreget, a nő elszabadult.
Látták a parton, amint megjelenik az ablakban és egy öregembert segít fel a párkányra. Ráerősíti a szíjakat meg a mentőövet, súg valamit a fülébe és beleereszti őt a vízbe, aztán felegyenesedik a párkányon, jobb kezével csörlőt mutat, ami azt jelenti, húzhatjátok. A kocsi motorja felüvöltött és az öreg lassacskán távolodni kezdett a háztól a feszes zsineg mentén.
Megvárta, hogy az öreg átjusson a holtponton. A terepjárót alig néhány centiméter választotta csak el a zsinegtől. Aggódott, hogy fennakad. Ám az öreg korát meghazudtolva nagy lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, szépen felvonszolta magát a motorházra, átevickélt a kocsi másik oldalára, és amikor érezte, hogy a csörlő kötele újra megfeszül, mentőövével szépen belehuppant az árba. Tapsoltak neki a parton.
Visszament keresni a nőt, bár egyelőre fogalma sem volt mit kezdjen vele, ha a terepjáró elszakítja a zsineget. Az asztalnál nem találta. Kiáltozva kereste. A kézilámpa fényében meglátott egy nyitott ajtót. A ház hátsó felébe vezetett. Bement, miközben már majdnem derékig gázolt a vízben. Az előzőhöz hasonló múzeum-kincstárszoba, egy konyhaszerű létesítménnyel az egyik felében. Körbepásztázott. Megrettent. A ház hátsó falára nyíló nagyablakok koromsötétek voltak, de ez nem az éjszaka és nem is a felhők sötétje volt, hanem a vízé. A hordaléktól felduzzadt ár itt olyan magas volt, hogy teljesen ellepte az ablakokat.
Közben az idős férfi szerencsésen megérkezett, majd kiabálást és zavaradott hangok hallott az adóvevőjén. A sofőr beleszólt, hogy elvágták a zsineget, mert a terepjáró már rántotta volna magával a tűzoltókocsit. Még végigfutott az agyán, hogy ha Marcal itt lenne, tudná, mit kell tenni. Hol van az ebadta nő? Ha megtalálja, felcibálja a padlásra, csak tudná merre a járás. Kiáltozott, de a nő sehol sem volt. Visszament az első szobába és ebből a szögből azonnal megpillantotta, hogy ott hajlong az asztal túlsó oldalán, mintha keresgélne valamit. Megragadta őt, hogy felemelje, de valami miatt nem tudott kiegyenesedni. Letette és a víz alatt kitapogatta, hogy görcsösen szorongatja a kofferét. Küszködött, hogy lefejtse a kezét a markolatról, miközben igyekezett szóra bírni. Ígérte neki, felviszik a koffert is a padlásra, csak mutassa az utat. Aztán nagy csattanással beszakadtak a hátsó ablakok.
Elkapta és a magasba lendítette őket a betóduló ár. Utolsó életösztönével belevágta a fejszét a plafon alatt futó fagerendába. A nőt azonnal elragadta a hullám, nem volt semmi esélye, de még akkor is csak a bőröndöt markolta. A koffer kinyílt, mesés kincsek hullottak ki belőle, majd így üresen, mint egy vitorla vitte őt, ki a házból, bele a sötét éjszakába, bele a szélesen hömpölygő patakba. Az áradat alig egy fél méterrel a plafon alatt tetőzött. Ekkor sisakja fényében megpillantotta a padlásfeljáró csapóajtóját közvetlenül a gerenda mellett. Anyjára gondolt, és mosolygott. A víz szintje gyorsan emelkedett. A padlásfeljáró résein át sziszegve és gurgulázva távozott a levegő. A feje is elbukott a vízben. A fejszét markolva a csapóajtóhoz húzta magát, de az nem engedett. A házaspár a betörőktől való félelmében lakat alatt tartotta. Még próbálkozott egy darabig a hiábavaló feszítéssel, aztán elengedte a fejszét.
Még lebegett egy kicsit a plafonban, ereje fogytán a víz kitöltötte tüdejét és hirtelen megkönnyebbülést érzett. Mintha az anyja simogatná az arcát. Elmúlt az egész életét végigkísérő rettegés. Elszállt az elvárásoknak megfelelni akaró szorongás. Elpárologtak a félelmek. Szabad volt. Hagyta, hogy az anyja kézen fogja, mint valamikor, és vigye őt a falujukba, a régi házukhoz, át a pitvaron, be a konyhába. Elidőzött a lámpa alatt, hallgatta a ketyegő vekkert, megérintette a bögrét, érezte a fenséges citromos tea illatát, aztán mentek be a kicsi szobába, a sárga búzaföldre, fel a mennyekbe.
V.
Tisztelt Kövi Krisztina!
Sajnálattal közöljük, hogy biztosítótársaságunknak nem áll módjában kifizetnie Kövi József elhalálozása esetére a munkaadóval megállapított életbiztosítási díjat, mivel az elhalálozás körülményeit kivizsgáló bizottság, a biztosított személy szabályellenes magatartásából eredő tragikus kimenetelű balesetet állapított meg. Néhai Kövi József tűzoltó, nem parancsra cselekedett, amikor életét vesztette, hanem csupán csak saját elhatározásából fakadó, öncélú akciót hajtott végre, mellyel nem csak saját, hanem társai épségét is veszélyeztette. A bizottság a bevetés során jelenlévő tanúkat kihallgatta, akik pedig egybehangzóan vallották, hogy az osztagparancsnok helikopteres mentést rendelt el és Kövi József nem kapott semmiféle utasítást arra vonatkozólag, hogy megközelítse a mentés tárgyát képező házat.
Ezen határozat ellen nem lehet fellebbezni. Maradunk továbbra is tisztelettel,
Lágymányossy Sz. Kázmér, ügyvezető igazgató.
VI.
A levél nem említette, hogy a helikopter azon az éjszakán nem kapott felszállási engedélyt, az osztagparancsok többszöri kifejezett kérelme ellenére sem. Krisztina sosem tudta meg, hogy jogilag sikeresen fellebbezhetett volna a döntés ellen. Pénze nem volt, hogy ügyvédekkel konzultáljon. Egyébként pedig, álmában sem merült fel benne, hogy valaki ilyen rútul becsapná. Senki sem siettet őt felvilágosítani. Senki az ég-világon.
Az öreg, akit Kövi kimentett, tüdőgyulladással feküdt sokáig a kórházban. Egy alkalommal jegyzőt hivatott, de nem árulta el miért. Másfél évvel később hunyt el békében. Eredeti végrendeletében egy távoli rokonára hagyta minden vagyonát, ezért meglepetésként ért mindenkit, hogy a halála után felbontott végrendeletben másként rendelkezett. Megmentése után ugyanis még a kórházban felülbírálta korábbi akaratát. Vagyonát fele-fele arányban kívánta megosztani a hullámokba veszett felesége családja és az őt kimentő hős tűzoltó családja között. A távoli rokon sápadozva levegő után kapkodott mikor ezt megtudta, de mivel maga is jómódban élt, drága ügyvédeket fogadott és megtámadta a megváltoztatott végrendeletet. A bíróság némi huzavona után helyt adott neki arra való tekintettel, hogy az elhunyt elmeállapota kifogásolható volt a megmentését követő időszakban, ezért a korábban kelt végrendelet az érvényes.
Sztefano-Space 