Nem nehéz észrevenni, hogy ez a blog többek között és főleg a civilizáció nyers kritikája. Az általánosan elfogadott „örökös” és „magasztosnak” hitt emberi elvek és értékek megkérdőjelezése. De ha mindezek a dolgok, elvetni valóak, hamisak, hazugok, kétszínűek és megalázóak, akkor joggal kérdezheti bárki, hogy milyen legyen az élhető emberi társadalom? Jó kérdés. Erről még azok között is sok vita folyik, akik lényegileg egyetértenek a jelen elvevő társadalmi modell elutasításában. Sokan vannak, akik a primitivizmusban látják a megoldást, mely újraélesztené a neolitikumi viszonyokat. Egy az amisokéhoz hasonló életről álmodnak. A baj csak az, hogy nem sokan szeretnének kunyhó- vagy barlanglakó életmódot folytatni. Télen, amikor fogcsikorgató a hideg, jobb egy jól fűtött komfortos lakás ablakán keresztül teát szürcsölgetve bámulni a behavazott vidéket. Ha meg kinn hetekig, zuhog, jobb száraz ágyba lehajtani a fejünket. A tudásról sem lenne jó lemondani. Kapjon penicillint az, aki valami okból tüdőgyulladást szedett össze és legyen műtű is, ahol összefoldozhatják azt, aki legurult a lejtőn és kitörte kezét, lábát. Legyenek matematikusok, fizikusok, tudósok, technikusok, költők és zenészek. Abban sem találok semmi kivetnivalót, ha űrrakétát indítanak a kutatók szomszédos bolygók megismerése céljából.
De akkor mégis, milyen éltre, milyen világra gondolsz, ha nem jó neked az, ami most van?
Én egy olyan világra gondolok, mely hasonlóan működne, mint egy emberi szervezet. A fogantatástól a megszületésen, gyermek- és felnőttkoron át a koporsóig. Az ember a legkorábban a minden határon túli növekedés elve szerint kezdi evilági pályafutását – hát nem érdekes? A megtermékenyített sejtek gyors osztódásba kezdenek, számuk rövid idő alatt folyamatosan megduplázódik. Ez az eszméletlen biológiai rohanás később lelassul. A mennyiség elvéhez egyre inkább társul a milyenség, a specializáció és kialakulnak a szervek. A csecsemő megszületésével egy meredek, de immár lineáris fejlődés kezdődik, mely még az első életév vége előtt veszít tempójából és egy komótosabb súly és magassággyarapodásnak ad helyet. Ezt a folyamatot nagyon jól szemlélteti a mellékelt diagram, mely a lehetséges egészséges forgatókönyveket mutatja a gyermek megszületésétől a harmadik életévig.
A pubertásban a gyarapodás üteme tovább csökken, majd teljesen leáll. Előáll egy olyan állapot, melyre a növekedés helyett a kiigazítás, az elhasználódás pótlása a jellemző. Az egészséges ember így tölti el élete legjava részét. És ilyen elvek szerint kéne az egészséges emberi társadalomnak is felépülnie. A fenntarthatóság elve szerint. Növekedjen gyorsan, amíg elér egy kritikus tömeget. Ez már megtörtént még annak előtte, hogy a bolygó népessége elérte volna az egymilliárdot. Specializálódjon. Ez is megtörtént. Ezután pedig gondoskodjon a fenntarthatóságról és csak ott növekedjen, ahol pótolni kell az elhaltat, az elhasználódottat. Az ilyen civilizáció mellett bőséges tere maradhatna az élet egész közösségének. Nem kéne attól tartani, hogy üresre halásszák a tengereket. Nem azt kéne számolni, hogy hány évre, vagy évtizedre elég még az olaj, mert az ilyen társadalom jövője évszázadokra, évezredekre előre biztosított. Az anyáknak nem kéne aggódniuk, hogy milyen világ vár gyermekeikre. Az öregek nyugodtan csukhatnák le szemüket, mert biztosan tudnák, unokáik és dédunokáik léte magától értetődik, a természet által biztosított.
Arról sem kéne késhegyig menő vitákat folytatni, hogy emberi tevékenység okozza-e az észlelt globális felmelegedést. Ha fenntarthatóan élünk a bolygón, akkor az ilyen és az ehhez hasonló jelenségeket tényként, természeti törvényszerűségként lehetne lefogadni, amelynek lényegi megismerése természetesen nem lenne tabu a mindenkori tudomány előtt.
A fenntartható társadalomban nem kéne napi nyolc-tíz órát dolgozni, hanem csak annyit, amennyivel az elfogyasztott, elhasznált részek kicserélhetőek. Kevesen értik, és tudják, hogy a mai kötelező mindennapos robot, az állandóan sarkalló exponenciális gazdasági növekedés kielégítése miatt van. Azért, hogy a szuper gazdagok még hatalmasabbak legyenek, hogy a világ nyomornegyedeiben még több szerencsétlen földönfutó születhessen, hogy még több ház épülhessen ott, ahol már most is túl sok van, hogy még több fát vághassanak ki azért, hogy még több, egyenesen a szemétbe való reklámfüzetet nyomtathassanak, hogy a postások éhkoppbérért kihordhassák és a többi…
A fenntartható társadalom főleg lokális forrásokra építené fel létét. Lennének halászok, akik például itt nálunk a tisztavizű Dunából, Tiszából gazdag zsákmánnyal térnének haza. Mások vadat ejthetnének a sűrű szinte összeérő rengetegekben. Mások kertjeikben zöldséget, gyümölcsöt termeszthetnének. Az emberek családokba és faluközösségekbe szerveződnének. A nagyvárosok száma és mérete lényegesen kisebb lenne a mainál. Minden gyerek azt tanulhatna, amit szeret, ami érdekli. Az iskola nem tömegmozgalmi intézmény lenne, mert ilyenre nem is lenne szükség. Inkább a mester és a tanítvány harmonukis elvén szereznék kortársaink a tudásukat.
Fontos szólni arról is, hogy ha egy társadalom tagjai specializációdnak és a kenyeret pékek sütik, a villamos áram termelését energetikusok felügyelik, a gyógyítás pedig a kitanult orvosok birodalma, akkor miként juthatnak az egyes szakmák képviselői a számukra szükséges árukhoz? A primitivizmussal ellentétben, ahol minden család saját maga gondoskodik betevőjéről, a szakosodott világban is léteznie kell egy olyan jokernek, mely de-jure és de-facto is cserélhető, átvihető, értéket képvisel, és amellyel a cserekereskedelem működik. A pénz a jelenlegi formájában, ahogy azt mi ismerjük, teljesen alkalmatlan erre a szerepre. Tulajdonképpen nem is maga a pénz, a bankjegy, mint az árucsere fizetőeszköze a rossz és alkalmatlan, hanem az elvek, amelyre épül.
A Money As Debt című dokumentumfilm érthetően elmondja, hogy mi a hiba a mi pénzünkkel. Röviden összefoglalva, azért alkalmatlan, mert a korlátok nélküli növekedés motorja. A jelen pénzintézmény csak akkor tud működni, ha egyre több pénznek, egyre több az adósa és egyre nagyobb adóságot termel, melyet csak úgy lehet törleszteni, hogy még több árut még nagyobb piacon értékesítenek, mely egy ördögi spirálhoz hasonlóan újra csak még több pénzhez és még több adósághoz vezet.
Léteznek pedig a gyakorlatban is próbált elvek olyan fizetőeszközökre, melyek nem szolgálják a tőke és a hatalom akkumulációját. Érdekes módon éppen a harmincas években, a nagy világgazdasági csőd idején több egészen csodálatos és a mának is példa értékű megoldás született. Az iskolákban sajnos nem tanítják, elhallgatják, említését mellőzik. Helyi közösségeknek sikerült eredményesen kilábalniuk az éppen az kamatlábas pénz okozta válságból és megélhetést nyújtani az egyébként koldulásra vagy kivándorlása szoruló polgáraiknak.
A megoldást egy olyan, uzsorakamat-mentes, a község önkormányzata által garantált fizetőeszköz volt, melyet csak korlátos ideig lehetett forgalomba hozni és tulajdonságaiban ténylegesen is közelebb állt az áruhoz, melynek kizárólagos cseréjére szolgált. A burgonya, a tej, a gyümölcs és sok más egyéb romlandó árut csak olyan fizetőeszközzel lehet méltón adni-venni, mely maga is hasonló „mulandó” tulajdonságokkal rendelkezik.
A Ulmban és Schwanenkirchenben (Bajorország) forgalomban hozott Wära nevű bankjegy tizenkét ablakocskája arra szolgált, hogy a tulajdonosa minden egyes hónap elején egy cent értékű bélyeget ragasszon rá, és így óvja meg az értékét. Ellenkező esetben a bankjegy azonnal elértéktelenedett. Egy év alatt tehát, ragasztgatással 12 centet, azaz 12 százalékot veszített az értékéből, melyet viszont, ha az betelt, a községi hivatalban újra lehetett cserélni. Ennek megvolt az a felettébb kellemes ösztönző mellékhatása, hogy akinek adósága volt, az igyekezett mihamarabb törleszteni a hátralékait. Senki sem tartogatta tehát a pénzt komódok mélyén, hanem igyekezett a lehető leggyorsabban forgalomba hozni. Másfelől pedig, mindenki csak annyit kért az ilyen fizetőeszközből, amennyire ténylegesen is szüksége volt.
Aki hitetlenkedik, hogy ilyen valaha is működhetett, mellékelem nem csak a Wära képét, hanem néhány más hasonló elven működő fizetőeszköz képét is, mind a harmincas évek Németországából és Ausztriájából. Wörgl a tiroli község ilyen jellegű fizetőeszköze gazdasági csodát eredményezett egy halódó, letargiával súlytott, zombi állapotú vidéken, ahol már-már a teljes kihalás és az elvándorlás fenyegetett. A helyi kibocsátású bankjegyek olyan népszerűek lettek ezekben a válságos években, hogy több ezer vállalat is elfogadta hiteles fizetőeszköznek. Ez mindaddig működött, amíg a központ jegybank fel nem figyelt a szerintük tarthatatlan állapotokra és törvénnyel, erővel, végrehajtói hatalommal véget nem vetett az egésznek. Ezzel nemcsak a Wärát és a hozzá hasonló fizetőeszközöket folytatta el, hanem az erre épülő sikeres helyi kereskedelmet és vele együtt számtalan közösség megélhetését is.
Összefoglaló: A fenntartható társadalomban megtalálhatóak mindazok az attribútumok, amelyeket egyébként szeretünk. A kultúra, a képzőművészet, a zene, a tudományok, a kutatás, a kézművesség a mestermunkák. Eltűnnek viszont a növekedés kényszere által diktált megszorítások. Mindenkinek több ideje jutna családjára és kedvteléseire. Senkinek sem kéne látástól vakulásig dolgoznia, éppen csak annyit, amennyivel elég pl. Wärát szerezne, hogy megvásárolja a szükséges dolgokat. A lakás sem lenne megfizethetetlen, hiszen egy olyan társadalomban, ahol az elmúlt, az elromlott, az elavult pótlásán kívül csak egy minimális lineáris növekedés elképzelhető, az árak nem emelkedhetnének a csillagos égig. A társadalom mozgatórugója nem az exponenciális növekedés miatt vészesen fogyó források megszerzéséért és biztosításáért folytatott küzdelem, hanem a tiszta megismerés, a kíváncsiság sarkallta haladás lenne.
A témában érdekelteknek ajánlom Silvio Gesell magyarul is megjelent könyvét A természetes gazdasági rend (ISBN szám: 9638624388): http://www.tujapont.hu/product_info.php?products_id=1809
Linkek:
