Hány gyerek retteg most a félévi bizonyítványosztáskor, na meg majd az évvégén, és azután is minden egyes alkalommal? Hányan utálnak iskolába járni? Hány diák érzi magát kényelmetlenül az intézmény puszta említésekor is? Hánynak okoz stresszes élményt a tanításon való kényszerű részvétel ami sokszor felér egy büntetőtáborral?
Ha az oktatás mindennapjait az iskolaköteles fiatalság túlnyomó többsége élvezné, akkor nyilván felesleges lenne ilyen kérdéseket feltenni. Sajnos nem ez a helyzet. Aki szülő és maga is végigizgulta csemetéi vergődéseit az iskolapadban, jól tudja, hogy itt (is) valami elképesztően rosszul működik. Valami teljesen hibás az egész folyamatban és hihetetlen, hogy a felnőtt társadalom, aki maga is minden részletében megtapasztalta a rendszer alapvető gyengéit, gyorsan elfeledi azt és szemrebbenés nélkül küldi gyermekeit úgy az iskolába, mint valami nehéz, kínokkal járó és fájdalmas műtétre, amin egyszer így vagy úgy, de át kell esni.
Pedig mára már a statisztikák is világosan beszélnek. Az első osztályba még szinte minden gyermek őszintén vágyakozik és az iskolába járás öröme felhőtlen. Saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy az osztrák alapfokú képzés, a Volksschule (Népiskola) első négy osztálya még kifejezett örömöt jelent a gyermekek túlnyomó többségének. A mi gyermekeink, a kezdeti nyelvi nehézségek ellenére sokszor még a hétvégén is iskolába kívánkoztak. Nyilván élvezték az ott folyó változatos, színes és kedves hozzáértéssel folyó pedagógiai munkát.
A váltás a gimnázium (AHS) első osztályába fájdalmas és lelket, szellemet megnyomorító tapasztalattal gazdagított. Riasztó és elszomorító volt látni, amint gyermekeink szinte az egyik pillanatról a másikra összeroppannak. A természetes tudásszomjuk kihunyt és egyfajta letargikus állapotba kerültek. A vaskalapos, Mária-Terézia korabeli felfogásra építő iskola egy év leforgása alatt teljes diadalt aratott. A tanulás és új ismeretek szerzésének tapasztalata, mely korábban gyermekeink örömének egyik fontos forrása volt, átváltozott, nyűggé vált. Egy rosszindulatú, irtózatos szörnyeteg lett belőle.
Az Österreich napilap egy felmérés eredményét közölte február 8. számában. A mellékelt diagram (lásd a fényképet) jól mutatja, hogy a népiskola kapuit elhagyva és belépve a felsőfokú oktatás első osztályába (megfelel az ötödik osztálynak) 100 diák közül már csak 23 tanul örömmel, ám a lefelé ívelő piros görbe jól szemléletei, hogy az érettségi előtt ez az arány 7-re csökken.
Nem hiszem, hogy a középiskolás ifjúság nem szeretne tanulni! Azt sem hiszem, hogy lusták lennének, és önös arroganciából állnának hadilábon az oktatás intézményeivel. Még kevésbé hiszek abban, hogy romlottak, amint azt sokan – főleg konzervatív politikusok – magyarázni próbálják. Ha megengedjük ez utóbbit, akkor az csak minket a felnőtt generációt és társadalom egészét minősíti és marasztalja el, hiszen tőlünk tanulnak, nem a zuzmóktól vagy a teknősöktől.
Jómagam azon kevesek közé tartoztam, akik mindvégig szerettek iskolába járni, de már akkor is észrevettem, hogy helyenként valami egészen elképesztően hibás az egész műveletben. Például amikor több száz növény, rovar meg hal latin nevét kellett megtanulni, bebiflázni, feláldozva a hétvégét eme bődületes haszontalanság oltárán. A latin neveket, kényszerből, megtanultuk, aztán fénysebességgel el is felejtettük, de arról vajmi keveset tudtunk csak meg, hogy hol, hogyan, miként is élnek ezek az állatok, növények. Van-e köztük veszélyeztetett, vagy valami okból érdekes, különleges, szépséges, hatalmas, vagy egyszerűen csak szeretetreméltó és hasznos.
Ha egy gyerek utálja az egyik vagy a másik tantárgyat, akkor nagy valószínűséggel nem a tantárgy a hibás, és az esetek túlnyomó többségében a gyermek sem okolható. Inkább lehet gond a tanár szerény képsségeivel, vélhető ügyetlenségével (aki esetenként maga is áldozat) és a lelketlen, teljesítményorientált oktatásrendszer egészével. Legendás rémtörténetek keringenek majdnem minden iskolában az olyan „magas követelményeket” állító pedagógusról, akinél nem lehet jelesre írni a nagydolgozatot és a fél osztály elégtelen osztályzatban részesül alkalmanként. Biztos, hogy az ilyen elbírálás majd szárnyakat ad az ifjúságnak?
Az iskolának nézetem szerint, egyetlen feladatot kéne ellátnia, mégpedig a felnövekvő generáció tudásszomjának a maradéktalan kielégítését, illetve felkelteni a tanulók kíváncsiságát a világ különleges dolgai iránt. Valljuk, be van elég, lenne miről tanulni érdemben is. Azért például, hogy elkerüljük a civilizáció és fajunk közelgő agóniáját. Itt természetesen nem működhet az élet egyetlen helyes útjáról kialakított beteges lázálom. Mindannyian különböző képességekkel, különböző érdeklődési körrel születtünk a világra – és ez a dologban a nagyszerű, a pompázatos, amit az iskola elnyom, megnyirbál, (rémes) formába vág. A civilizáció beskatulyázott, vignetta rendszere lépten-nyomon uniformizmust vár él, arra épül, kényszerzubbonyként köti béklyóba gyermekeink fantáziavilágát és veleszületett érdeklődésüket.
Miért kell valakinek nemlineáris egyenletrendszerek megoldását, meg Maxwell törvénye bizonyítását tanulnia, ha inkább a madarak röptét szereti vizsgálni (mint Leonardo tette), vagy ha éppenséggel a kínai nyelv hieroglifái bűvölik el. Miért kellett a címeres cukrásznak évekig matematikából bukdácsolnia és aggódó családja miért kényszerült emiatt évekig egyik stresszhelyzetből a másikba, ha úgysem használja ezt a tudományt egy egész életen át. Egyik ismerősöm mesélte, miféle tortúrákat élt át évekig a hittanóra jóvoltából (sic!), a másik pedig elveszett gyerekkorát siratta a latin, német és egyéb nyelvtanórák miatt a nevezetes bécsi Tereziánumban. És rengeteg még az ilyen és az ezekhez kísértetiesen hasonló eset.
Daniel Quinn az Én Izmaelemben (a trilógia harmadik része) szól a civilizációs oktatásról is. Valóban meglepő az amit mond! Ám ha az elhangzottak tükrében összerakjuk a kapott képet, az egésznek értelme kerekedik. Quinn nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az iskolák egyedüli ki nem mondott célja a fiatalok tömegeinek a munkaerő piactól való művi visszatartása. Mennél tovább járnak iskolába, annál később jelentkeznek munkahelyigénnyel a piacon, annál tovább maradnak fogyasztói státuszban. És tényleg, hányan vannak közülünk, akik nem az oktatásrendszer végigjárásával tanulták meg szakmáik fortélyát. Se szeri se száma foglakozást váltók tömegeinek. A lakatos, aki kertész lett, az orvostanhallgató, aki menedzsel, a fizikus, aki zenél, az atommérnök, aki programoz, a vegyész, aki angolt tanít, a nyelvész, aki marketingre adta a fejét. Végül a maga módján, másoktól avagy könyvekböl, de elsajátította a szüskséges ismereteket. Te is egy vagy közülük? Én úgyszintén.
Ja és végezetül, van valaki akinek a véleményére és szaktudására ez ügyben is építhetne egy egész ország – ha éppen akarna. Mert én összehordhatok itt nektek hetet is, meg havat is. A legvégén úgysem az a fontos amit mondanak, hanem az aki mondja. Dr. Vekerdy Tamás pszichológusra gondolok. Ha nekem nem hiszel, vedd meg a Nők Lapját és olvasd ott, figyelj legalábbb arra, amint ő mesél.
Sztefano-Space 