Sztefano-Space

Nem, nem ugrom ki örömömben a bőrömből, amiért kompromisszumos eredmény születt a bali konferencián. Tulajdonképpen nem is érdekel a bali konferencia, mert teljesen mindegy milyen döntés született. Még akkor is teljesen meddő lenne az eredmény, ha történetesen az USA messzemenő és valós engedményeket tett volna széndioxid ügyben. Azért teljesen mindegy, mert az egész hajcihő a klímaváltozás körül, illetve maga a globális felmelegedés ténye is csak egy másodlagos tünet együttes, melyet Bali, Kiotó meg a többi hasonló fórum „vak vezet világtalant” alapon kíván orvosolni.

Úgy kell ezt az egész elképzelni, mint egy lázas beteget, akit körbeáll mondjuk a természetgyógyászok színe-java és meghányják, vetik, kell-e neki vizesborogatás vagy sem. Van, aki aszpirint kíván vele nyeltetni, mások jeges vizű fürdőkádba parancsolnák a beteget, de hogy-hogy, hogy-nem, senkinek eszébe nem jutna feltenni a kérdést, hogy mitől van a láz (itt a CO₂ a dzsóker)? A lázba természetesen bele lehet halni, de a vizesborogatás, meg a lázcsillapító, vagy a jeges fürdő csak abban segít, hogy a páciens még túlélje a napot, vagy az éjszakát. A kúra – a mi nincs – pedig az okokat kellene, hogy célba vegye. Mert a láz okozója lehet bármi egyéb szörnyűség, had ne soroljam őket. Arra szeretnék kilyukadni, hogy az ok-okozati összefüggésekkel lehet alapvető baj.

A kérdés tehát nem az, hogy hány tonnával kellene csökkenteni a széndioxid kibocsátást, ugyanis ha az erre a kérdésre adott válasz a megújuló energiaforrások nyakló nélküli alkalmazása (lásd Teljes gázzal a zsákutcába), avagy az eddigi szélturbinák számának a megsokszorozása, akkor az csak kuruzslás. Az előbbi oda vezet majd, hogy az esőerdőket ezen túl még nagyobb jókedvvel és szorgalommal fogják üzemanyagtermő agrárfelületekké változtatni, míg a második, azaz a szélturbinák számának emelése meg a hagyományos erőművek kapacitásának a kiépítését vonja maga után. Hogy miért?

Tudvalevően minden egyes szélturbinával megtermelt kilowattot ugyanannyi forró rezervával kell párosítani. Az ebadta szél ugyanis hol fúj, hol meg nem. Ha meg éppenséggel nincs dudorászó kedvében, vagy inkább őrjöngősre fogja (nincs áramtermelés ilyenkor sem), akkor nem fogod kikapcsolni villanyrezsódat mert teszem azt bemondja a Kossuth (ja akarom mondani az MR1), hogy szélcsend lett. A hajszárítódról nem fogsz lemondani, de még a televíziódat sem fogod kikapcsolni – ez tuti. Pedig ilyenkor a villamoshálózatban, a szélturbinák kiesése miatt energiahiány lép fel mely miatt csökkenn a váltóáram frekvenciája (a közhiedelemmel ellentétben ilyenkor nem a feszültség csökken). Arról a bizonyos búgó zümmögésről van szó (50 Hz, a brumm), melyet bizonyára nagyobb teljesítményű fogyasztók szomszédságában már hallottál. Ilyenkor az automatikus frekvenciavédelem riadóztatja az erőművek tartalékait és beindulnak azok a generátorok, melyek csupán csak arra vártak (azért lettek telepítve), hogy az ilyen vészhelyzetben kisegíthessék a hálózatot. A matematika pedig egyszerű, amennyi a szélmalom, akarom mondani a szélturbina megawattokban kifejezett teljesítménye, ugyanannyi tartalék szükséges hagyományos (kőolaj, gáz, szén, víz, stb.) termelőerőből. Ezért van az, hogy a szélerőművekben megtermelt áram mindig is drágább lesz, mint a hagyományos. Nem nehéz belátni, ha minden egyes Don Quijote kilowattot ugyanannyi rezervával kell párosítani, akkor ez mindjárt nyilvánvaló.

Egyébként is, ha történetesen valami csoda folytán sikerülne megoldani a széndioxid problémáját, akkor biztosra vehető, hogy egyéb más riasztóbb gonddal lennénk megáldva. A helyes kérdés ugyanis a beteg hogylétére vonatkozólag nem az, hogy miképpen lehetne csökkenteni a CO₂ kibocsátást, hanem az, hogy miképpen lehet fenntarthatóan élni ezen a bolygón? Nyilvánvalóan nem úgy, hogy a torzulásokat okozó növekedést, más téren, esetleg még nagyobb növekedéssel egyensúlyozom.

A helyes kérdések feltevésében és a válaszadásban pedig sokat segíthet például az 1994-ben elhunyt Leopold Kohr „A nemzetek lebontása” (The breakdown of nations) című munkája. Az osztrák származású Amerikába kivándorolt gazdaságtudós mottója, „Ha valami rossz, akkor valami túl nagy” (Whenever something is wrong, something is too big). De a könyvről majd egy későbbi alkalommal részletesebben. Egyelőre csak arról a meghökkentő alaposságú előrelátásról kívánnék említést tenni, mellyel Kohr az 1957-ben írott művében megjósolja Amerika agresszorrá fejlődését. Mert ha valami rossz, az valószínűleg és minden bizonnyal túl nagy, és ami túl nagy az hajlamos az agresszióra – ez a bizonyítás tárgya. De várd ki a végét 🙂 …

Szóval elolvastam. Igen, Michael Crichton, Félelemben című könyvét. Tulajdonképpen már több mint egy hete történt, de olyan stresszben voltam (vagyok) az egész héten, hogy gondolni sem merten a türelmes naplózásra. Néha nem is tudom mire jó az ilyenfajta vergődés? Még a nyáron készült videó felvételeimet sem voltam képes összevágni. Ott rohadnak a lemezen valahol, valamelyik diszken. Reménykedem, hogy a karácsonyi szünetben csak-csak odajutok a feldolgozásukhoz. Nem mintha lustaságomban egy Homer Simpson otrombaságával múlatnám az időt. Tudniillik hazaérve nem omlok a kanapéra és a sört sem szürcsölöm bambán és böfögve miközben nem bámulok az egyszemű óriás pofájába. Nem erről van szó! Had ne fejtegessem tovább, nem szeretnék túl őszinte lenni.

Maradjunk tehát Crichtonnál. Kijelenthetem, hogy ez a műve akárhogy is vizsgálom, egyszerűen tisztességtelen. Igen, ez a legjobb jelző, ami kifejezi a belőlem kiváltott érzések kavalkádját. Főleg azért tisztességtelen, mert az író a könyve zárszavában megpróbálja valamelyest tompítani a sok-sok papírra vetett gonoszságot elismerve a globális felmelegedés tényleges létét is. Olyan érzésem van, mintha önmaga is megijedt volna attól a tömény irodalmi vádaskodástól, melyet a környezetvédő mozgalmak nyakába zúdított és magyarázkodásra kényszerülne, hogy aszongya, ő azért azt nem úgy gondolta. Gondolta, vagy nem, a könyvében minden egyes unszimpatikus, utálnivaló, buta és kapzsi jellem valamilyen formában valamely környezetvédő mozgalommal szimpatizál, míg a hősök, így vagy úgy a másik oldalon állnak. Azon az oldalon tudniillik, mely a "haladás", a tudomány, a hű, a jaj, az ipar, a jólét és a gazdaság mindenható szekerét tolja.

Eleve a cselekmény is morbid és abszurd feltételezésre épít, hogy tudniillik a zöld mozgalmak a viszonylag gyéren csordogáló anyagi forrásokat úgy próbálják hatékonyabbá tenni, hogy azokat környezeti katasztrófák, árvíz, vihar, szökőár kiváltására és tömegek tudatos elpusztítására, valamint ezeket a műveleteket végző öngyilkos kommandók pénzelésére fordítják. Mintha pl. WWF alap, avagy a Greenpeace mozgalom a valóságban terroristákra bízná a rendelkezésükre álló anyagi keretek nagy részét, hogy aztán a világ előtt bizonyíthassák a környezeti ártalmak létét. Nos ha egy mai író könyvkiadójának előre jelezné egy ilyen jellegű regényen való munkálkodását, biztos páros lábbal rúgnák ki. Csak egy Crichton képes (na jó , legyen, még Dan Brown) egy ilyen teljes abszurdumból is egy olyan izgalmas könyvet megírni, melyet aztán számtalan félrevezetett befal. Közben persze elkönyvelve, hogy az egész klímaváltozás egy nagy lárifári avagy humbuk – ahogy tetszik.

Különben szerintem nem igaz a címben sugallt „félelem állapota” sem. Éppen az ellenkezőjét vélem nap, mint nap felfedezni, hogy tudniillik az emberek úgy általában tesznek a környezet védelmére egy jó nagyot. Az Arktisz vagy Grönland jege kb. annyira izgatja az átlagpolgárt mint mondjuk a hangyák szexuális élete. Le se bagózzák a globális felmelegedést! Még hogy a félelem állapota – nevetséges. Crichton szerint a politika máris összefonódott a tudománnyal és hamis információk tudatos elhintésével próbálja az emberiséget sakkban, azaz félelemben tartani. Ezt éppen egy amerikai mondja, aki jobban tudhatná, hogy a jelen politika sajnálatosan nem a tudománnyal, hanem sokkal inkább az olajjal fonódott össze. Ez pedig nem is most a közelmúltban történt, hanem még akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az olaj a gazdagság és a vagyon forrása.

A fenti kép még 1920-ban vígan hirdethette a világ legnagyobb villamoshálózatát (Red Cars) Los Angelesben. A vetélytárs Yellow Car hasonlóan kiterjedt hálózattal rendelkezett.

Ki ne hallott volna pl. arról a sajnálatos történelmi tényről, hogy az amerikai autó- és olajipar a GM vezetésével már 1920-ban megkezdte népszerű villamos üzemű tömegközlekedés tudatos és kampányszerű elsorvasztását. Később a GM, a Standard Oil, a Firestone Tire és több más olajnagyvállalat 1936 és 1950 között a kormányzat (teljes és mindenre kiterjedő) hallgatólagos beleegyezésével felvásárolta 45 nagyváros tömegközlekedési vállalatait, azzal az előre megfontolt céllal, hogy elsorvassza és tönkretegye a teljes villamoshálózatot. Így természetesen meredeken növelve az olajüzemű autózás forgalmát. Ez a sajnálatos esemény a „The Great American Streetcar Scandal” néven ismeretes a történelemben. A dolog ugyan végül 1946-ban a bíróság elé került, ám a lakonikus ítélet az esetbe keveredett vállalatok vezetőit szimbolikus 1$ büntetésben részesítette. Miközben természetesen minden maradt a régiben, illetve folytatódott tovább. A villamosokat kivonták a forgalomból. Kevés üzemeltető élte túl a nagyszabású sorvasztó hadműveletet. Többek között San Francisco jellegzetes tömegközlekedése, mely így is bizonyította, hogy a masszív támadások és megkülönböztetések ellenér is talpon tud maradni. Lásd a mai napig működő turista látványosságokat.

Szóval nem állítom, hogy Crichton hitvallásában a maga módján nem közelít józanul a globális felmelegedés problémájához, miközben arról szól, hogy a politika és a tudomány összefonódása veszélyeket rejt magába. A tudomány pedig nem lehet a szponzorok elvárásait automatikusan teljesítő gépezet, mely X milliárd dollárért akár a csillagokat is lehazudja az égről. Ám ha Crichton tényleg így gondolkodik és érez, ahogyan azt ő maga állítja, akkor mi a szösz legyen ez a korcs szülött könyv?

Ismét mellékelnék (lásd az előző bejegyzésem) néhány szigorúan kommentár nélküli képet (csupán csak a jelmagyarázatra szorítkozva). Mindenki értelmezze azokat saját belátása szerint.

Az első ábra (balra) a NASA 1988 és 2007 közötti műholdas felvételei alapján készült és mutatja a grönlandi jégpáncél olvadásában tapasztalható trended (az ún. olvadási index). Az olvadásban közvetlenül érintett jégmezők nagysága az USA területéhez van szemléletesen viszonyítva.

A másik képpár az Antarktisz jégpáncéljának az olvadásait szemlélteti (lent/bal). A zöld-kék szín azokat a helyeket jelöli, melyeken a megfigyelések óta első ízben észleltek olvadást. A zöld a legkorábban tapasztalt (1987/88) állandó olvadásokat mutatja, míg a kékbehajló árnyalat a későbbi évek olvadásait jelöli (egészen 2005-ig).

A legalsó képen (lent/lent/bal) a lila árnyalatok azon területeket jelölik, ahol 50 (sötétlila) avagy annál kevesebb egymást követő napon (halványlila) olvadt a jég 2005-ben.

Az utólsó, harmadik kép (lent/jobb) az Antarktisz átlagos hőmérsékletében az utolsó 26 év alatt (azaz 2007-ig) kimutatott változásokat jelzi. A feltüntetett 0.1 ^oC fok évente értendő, azaz 26 év alatt a sötétpirossal jelölt helyeken 2.6 fokkal nőtt az átlaghőmérséklet, míg a sötétkékkel jelölt helyeken ugyanennyivel (-2.6) csökkent.

Linkek az eredeti (NASA) forrásokhoz:

• http://www.nasa.gov/vision/earth/environment/greenland_recordhigh.html
• http://earthobservatory.nasa.gov/Newsroom/NewImages/images.php3?img_id=17780
• http://earthobservatory.nasa.gov/Newsroom/NewImages/images.php3?img_id=17838

Még majd visszatérek bővebben is a könyvre ha befejeztem. Ezt a képet a NASA-tól azonban szerettem volna mihamarabb feltenni. Tulajdonképpen szöveg nélkül. Csak útbaigazítás az angol szöveghez: A 2007-es év olvadásaiban tapasztalt rendellenességek Grönland szigetén. Viszonyítási alap az 1998-2006 évek átlaga. A sötétkék mínusz 30 nap (ennyivel kevesebb napon olvadt ott a jég), a sötétpiros plusz 30 nap (ennyivel volt több az olvadásos napok száma a megjelölt helyeken).

Link az eredeti forráshoz: Melting Anomalies on Greenland in 2007 http://earthobservatory.nasa.gov/Newsroom/NewImages/images.php3?img_id=17846

A Lebensart című magazin legutóbbi száma konkrét adatokat tartalmazó írást közöl korunk modern őrületéről a CO2 elleni szélmalomharc jellemző fintorairól. A cikk címe magyarul Teljes gázzal a zsákutcába (Mit Vollgas in die Sackgasse – az online cikk a teljes nyomtatott változat részletét tartalmazza csak).

A dolog lényege abban áll, hogy az EU okos döntéshozói összedugták a fejüket és elgondolkodtak azon, hogy miképpen lehetne a klímaváltozás elleni harcot az üres szólamok mezsgyéiről átterelni a kemény tettek világába. Ez a kapitalista viszonyok között, mint jól tudjuk, csak úgy működhet, hogy ha bizonyos tőkecsoportosulások előtt megkecsegtetik a busás és nagyon is kézzelfogható haszon reményét. A hatalmas olaj lobbinak keresztbetenni tudvalevő nem tanácsos, viszont lehet vele jól szövetkezni, főleg akkor, ha a törekvésben, egy ugyanebben a tőke-ligában játszó klub támogatása is garantált. Ezért aztán aligha lehet rajta csodálkozni, hogy céljai elérésében az EU a totalitárius mezőgazdaságban találta meg a legpompásabb szövetségest.

Arról van szó, hogy az EU rendelete alapján 2020-ig az üzemanyaghoz (legyen az benzin vagy gázolaj), a tagállamokban legalább 10%-ban megújuló energiaforrások származékait kell vegyíteni. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a mezőgazdaság ettől a pillanattól kezdve (olaj-)államilag garantált stabil felvásárlóra talál. A dolog további implikációja, hogy természetesen üzemanyagot nagyobb haszonkulccsal lehet termelni, mint mondjuk sárgarépát vagy kenyérbúzát, mert az egyre szaporodó nagyétkű (pl. SUV) járművek tulajdonosai meg tudják fizetni az üzemanyag árát, míg egyre többen vannak az olyanok, akik az étel árát sem. Ám mindez még csak polémia, jöjjenek a konkrétumok.

Ausztriára nézve a 10%-os vegyítési kötelezettség repcenyelvre lefordítva annyit jelent, hogy ha ezt hazai forrásból kell előállítani és megtermelni, akkor ehhez 700 000 hektárnyi földterület szükséges, ám a valóságban, Ausztriában csak 70 000 hektár alkalmas repcetermesztésre. Tehát az üzemanyagrepce mintegy 90%-t importálni kell majd. Mivel az EU tagállamok egyike sem képes az EU előírásának megfelelő mennyiségű repcét saját erőforrásból otthon megtermelni, az történik majd, mint ami már a gyarmatosítás és egyéb kizsigerelések történelmében jól bevált, hogy a gazdasági miniszterek végigkilincselnek majd a harmadik világon, meggyőzve az egyébként is éhínséggel küszködő országokat arról, hogy jobb lesz nekik, ha ezután majd az EU-nak szállítanak olajos magvakat. Az egyébként is korrupt hierarchiával megáldott Dél- Kelet Ázsia és Dél-Amerika országaiban a szója és az olajpálma ültetvények már ez idáig is komoly környezeti károkat okoztak. Közben az innen származó termést csaknem kizárólag az USA-ba és Európába exportálják. Hogy minek? Az állatállománynak kell, hiszen a kukorica legutóbb is bio-üzemanyaggá lépett elő.

Intő példa lehetne pedig az etanol üzemű járműveiért (még mindig) hangosan éljenzett Brazília. Az ország cukornád ültetvényei miatt elszenvedett környezeti károk már most is sokszorosan túltesznek egy esetleges tisztán csak kőolaj alapú járműpark esetén okozott CO2 terhelésen. Köztudott, hogy e rablógazdálkodás ára az esőerdők irtása (naná, majd a sziklás hegyi lejtőkön termelnek) és irdatlan mennyiségű növény védőszer szétszórása. Brazíliában egész falvak lettek megmérgezve és a szó szoros értelmében kiirtva az alkoholüzemű járműflotta fenntartása érdekében. Közben az élelmiszerek ára felfelé kúszik (ezt már az EU-ban is észrevettük), hiszen tényleg nem érdemes paradicsommal meg salátával vesződni, ha a totalitárius mezőgazdaság szövetségesévé felfejlődött olaj lobbi garantált árat fizet a biodízel alapanyagáért.

Megjegyzem, ez ismét csak azt bizonyítja, hogy a tőkés viszonyok teljesen alkalmatlanok a szent tehén, a minden határon túli exponenciális növekedés bárminemű visszaszorítására, hiszen a növekedés ellen (konkrét esetben a széndioxid növekedése ellen) ismét csak növekedéssel védekeznek (igaz más területen), mely ismét csak növekedést produkál, hogy valahol a kör megoldatlanul bezáródjon.

Ja, és közben egyáltalán nem biztos, hogy a széndioxid kibocsátás az, ami ellen elsődlegesen el kellene járni – de erről majd egy más alkalommal…

• http://www.lebensart.at/default.asp 
• http://www.panda.org/about_wwf/where_we_work/latin_america_and_caribbean/region/amazon/