Egykori osztályfőnököm és nagyra becsült tanárom, a megboldogult Holczhey Viktor még a szürke „cocalizmus” pangó éveiben állt elénk egy meghökkentő tanítással, melynek sem a biológiához, sem pedig a földrajhoz köze nem volt, amik pedig az ő általa vitt szaktantárgyak lettek volna. Az egyszerű kérdésébe rejtett tanítás lényegét teljes egészében csak mostanra fogtam fel igazán, amikor is a mondásos fejem lágya már talán- úgy tűnik – teljességgel benőtt. A tanár úr mindig makulátlanul tiszta, vakítóan fehér köpenyében megjelenve az osztály színe előtt, szívesen kísérletezett a meglepetés pedagógiai eszközeivel. Így volt ez akkor is, amikor azt hittük, hogy nagy felelés lesz, avagy tízpontos villámdolgozatot írat, de csak egy találós kérdést tett fel, mely valahogy így szólt: Ha öt Korona az alma kilója, es neked van száz kiló szép almád a pincében, akkor mennyi pénzed van?
Egy-két nagyszájútól azonnal jött rá olyan válasz, hogy ötszáz, de a körmönfontabbak mindjárt sejtették, hogy az egyszerű szorzás banális végeredménye nem lehet megoldása egy ilyen színpadias gesztussal feltett kérdésnek. Nem is volt az. Holczhey Viktor türelmesen kivárt, sejtelmes arckifejezéssel mintha mulatott is volna a kérdés nyomán ránk nehezedett kínokon. Már nem emlékszem, meddig tartottak a megoldásra várás feszültséggel terhelt kíváncsi percei, csak annyit tudok, hogy a helyes választ akkor még túl átlátszónak és egészen méltatlannak találtuk a mesterségesen felkeltett és toronymagasba szökött csodavárás miatt. Mert ő bizony úgy fel tudta csigázni az érdeklődésünket, hogy akkor válaszként az sem lett volna elegendő, ha éppenséggel a világot egyetlen formulába tömörítő egyetemes tétel hangzik el. Hát még az, az egyszerűség, hogy tudniillik, semmi pénzed sincs, mindaddig, amíg az almákat ki nem viszed a piacra.
A piacra menés mesteri munkáját pedig manapság Al Gore gyakorolja és mutatja be felhasználva a show business széles fegyvertárát. Az almák, melyekről sok tudós azt hitte, hogy ott rothadnak a végzet napjáig a nyakunkon, most Al Gore közbenjárására végre nagy mennyiségben és harsányan kerültek ki a piacra. Igaz csak a sárgák, és nem is a legédesebbek, de talán a legmutatósabbak.
Már 1974-ben megjelent egy könyv (az almákról tudniillik) mely az MIT egy fiatal kutatókból álló csoportjának akkor még teljesen megdöbbentő eredményeit tartalmazta. Ők állították teljes bizonyossággal elsőként, hogy a szent tehénként kezelt végtelen piaci növekedés egy véges méretű bolygón annak véges tartalékaival biztosan vezet civilizációnk leáldozása és a teljes összeomlás felé. Akkor lényegében senki sem figyelt oda a könyvre, semmibe vették, akik pedig észrevették, bősz vadállat módjára hördültek fel, lévén gazdaságtudók, befektetők és spekulánsok. A Limits to Growth (A növekedés korlátai) azóta két újabb kiadást élt meg. A Beyond Limits to Growth (A növekedés korlátain túl) az eredeti tételek és felmérések húszéves revízióját tartalmazta, 1994-ben látott napvilágot. A legújabb kiadás a harmincéves revízió pedig 2004-ben jelent meg. Ez a legutóbbi kiadás pedig már esetenként (végre) hivatalos tananyaggá vált, például a Bécsi Műegyetemen.
Nemcsak azért írok a könyvről, mert most olvasom és lúdbőrös leszek egyes fejezeteitől, hanem azért mert különös melegséggel tölt el olyan szempontból, hogy a jéghideg, tényszerű alapossághoz, kézzelfogható fizikai, biológiai meg egyéb természettudományos vizsgálódásokhoz szokott kutatók mondják lényegében ugyanazt, amit Daniel Quinn állít műveiben, és amit az író így foglal össze:
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy látok-e esélyt túlélésünkre. Valójában azt szeretnék kipuhatolni tőlem, hogy tudok-e valamiféle alapot adni a reményhez.
Reménykedem, mert bizonyos vagyok benne, hogy valami rendkívüli dolog fog történni még a ti életetekben – azok életében, akik három-négy évtizeddel fiatalabbak vagytok nálam. Valami sokkal különösebb dologról beszélek, mint ami az én életemben történt, amibe pedig belefért a televízió megszületése, az atomok hasítása, az utazás az űrben, vagy a globális közvetlen kommunikáció az interneten keresztül. Valami, ezeken túlmenő rendkívüli dolog fog történni.
A ti életetekben az emberek rájönnek majd arra, hogy miképpen lehet fenntarthatóan élni ezen a bolygón – vagy lehet, hogy mégsem. Így vagy úgy, de ez bizonyosan rendkívüli lesz. Ha rájönnek, hogyan kell fenntarthatóan élnünk, az emberiség olyan tapasztalatot szerez, amire jelenleg még nincs példa: a végtelenbe nyíló jövő reményét. Ha nem jönnek rá, akkor attól tartok az emberi faj rákerül azon kihalásra ítélt fajok listájára, melyeket tevékenységünkkel mi magunk irtunk ki – mintegy kétszázat naponta.
És összevetésképpen mit mondanak a könyvet író tudósok:
Sajnos be kell látnunk, hogy a világ túllő természetes lehetőségei adta korlátain és egy globális összeomlás előtt áll mind a nyersanyag felhasználás mind pedig a káros anyagok kibocsátása terén, mely hasonlatos lesz a kilencvenes évek végén tapasztalt dot.com buborék elpattanásához – ám egy sokkal hosszabb időskála mentén. A növekedés éveit sokan nagy megelégedéssel fogadják és ünneplik is azt még akkor is, amikor már az a nem fenntartható növekedés szakaszába lépett (ezt azért tudjuk, mert ez a szakasz már bekövetkezett). Az összeomlás pedig hirtelen fog bekövetkezni, és mindenkit meglepetésként fog érni. A hanyatlás nyilvánvaló kezdete után eltelt néhány évben pedig egyre nyomasztóbb bizonyossággal lesz látható, hogy az összeomlás előtti szituáció teljesen fenntarthatatlan volt. A folytatódó hanyatlás éveiben, senki sem fog hinni többé abban, hogy az egyszer majd véget ér. Senki sem hisz majd benne, hogy egyszer majd újra lesz bőséges energia, elégséges vad és hal. Reméljük, hogy nem lesz igazuk.
Al Gore szavára most végre az elefántcsonttoronyban élő elit is felkapta a fejét és rémülettel tekinget disznó szemeivel a külvilágba amint az éppen soron következő lenyelt zsíros falat a torkán ragad. Al Gore a minap Bécsben, a felső tízezer képviselőinek tartott beszéde után az egyik ügyes riporter elkapta a prominens Niki Laudát (egykori F1 világbajnok legenda) és véleményét kérdezte, akinek láthatóan annyira újak lehettek a hallottak, hogy az elcsapta maradék jókedvét és egyetlen összefüggő értelmes mondatot sem volt képes összehozni.
Sztefano-Space 