Alkalmam adódik, egy hosszabb kiruccanás keretében a Kahlenbergre, kipróbálni egy emilyen villanymontit. Első benyomásom, hogy rohadtul nehéz konstrukció. Ez nem tetszik, de érthető, elkerülhetetlen szükségszerűség. Masszív felépítmény, szélesebb, 2.6 colos gumikkal (a normál MTB 2.25 col helyett). Az összsúlya 24.5 kg, ami cirka 10 kg-al több egy átlagos MTB-hez képest.

A bringa villanymeghajtás nélkül is működik (ez nem minden modellre igaz). Így indulok, kenyérgázon, sima aszfaltúton. A többletsúly azonnal érzékelhető. Az út, egyelőre gyengén lejt, így még várnom kell az emelkedőkig.

Egy hídra hajtok fel. Bekapcsolom a meghjtást, miáltal automata üzemmódban kel életre a gépezet. Ez annyit jelent, hogy az elektronika érzékeli a terep adottságait, sima úton visszafogja magát, felszökések során pedig annyi momentumot adagol, hogy mindenképpen túljuttasson az akadályokon. Nekem, személy szerint ez túl sok, a bércek túl könnyűek, így manuálisra váltok.

A forgatónyomaték egyestől, ötös fokozatig adagolható. Egyesben gyakorlatilag csupán csak az önsúly adta hátrányait egyenlíti ki. Ez tehát az “alibi-módozat”. Magyarán, egyes fokozatban olyan, mintha egy közönséges hegyibiciklit hajtanék. Kettes fokozattól kezdve érezhető az extra rásegítés ereje. Ez, konkrét esetben elég a hírhedett Eisernehand Gasse kaptatóutca első szakaszára. Meglepetésemre, teljes erőbedobással kell nyomom a pedált, de sikerül pihizés nélkül rákanyarodnom a második szakaszra, mely a hegyoldalban fekvő borozóig visz.

A kulcsponton, érzem, hogy a pulzusom rekordok döntögetése felé halad, így eggyel feljebb, hármasba kapcsolok. Hű, de csudajó! Továbbra is dolgozom bár becsületesen. A szívem kalimpál, mint ilyenkor általában. Gyöngyözik rólam a verejték. Ám láss csodát, a második szakasz utáni szokásos pihenőhelyemet sem kell igénybe vennem, hanem azonnal támadom az utolsó, legbrutálisabb részt.

Maradok hármasban. Ha nem tudnám, észre sem venném a villanyerőt. Mintha kizárólag izomerőből dolgoznék. A kaptató annyira visszautasító, annyira brutális, hogy akár egy további fokozatot (négyes) is elbírna, de maradok szent elhatározásomból hármasban és szenvedek, dohogok, fújtatok. Kiérek végre a sima részre, kifújom magam. Vége.

Na, ez egy tanulságos nekifeszülés volt! Nem kell tehát attól félni, hogy hegynek felfelé elalszunk. Az Eisernehand Gasse próbaút rávilágított az ilyen és ehhez hasonló villanybringák hozományára. A leadott és szükséges testi-fizikai teljesítmény, megfelelő módozatban, a mindenkori limitet bár súrolhatja, de megóv annak túllépésétől. Normál, kenyérgázra járó hegyibringa esetében, ezen az útvonalon, a túlcsordulás, a teljes kimerülés, viszont kétszer (esetenként akár gyakrabban is) bekövetkezik (legalábbis nekem), amikoris egyenként legalább 4-5 perces pihenőt kell közbeiktatnom.

Tanulságok: a villanymonti lehetővé teszi, hogy „uphill” üzemmódban az energiáinkat optimálisabban, észszerűebben vethessük be. A kalóriák égetése mellőzi a kirívó csúcsokat és így egyenletesebb teljesítményleadást tesz lehetővé. A haladást, az akadályokon történő továbbjutást nem kell kényszerű pihenőkkel, vagy bringa-tolással szétszaggatni.

A villanybicikli Trail-Downhill tulajdonságai tekintetében viszont, még nem tudok véleményt mondani. A ködös, csúszós, nedves, sáros időben nem találtam tanácsosnak bevinni az erdőbe. Ez a kérdés tehát még nyitott, különös tekintettel a tényre, hogy lejtőn nincs szükség villanymeghajtásra, viszont a többletsúly nyilvánvalóan fokozott kihívást jelenthet háklis, kanyarokkal, egyenetlenségekkel jól megtűzdelt terepen.