Elolvastam Neal Stepehenson 900 oldalas sci-fi alkotását. Sajnos nagyot csalódtam a könyvben. Tulajdonképpen már az első néhány száz oldal után latolgattam, sutba dobjam-e az egészet, vagy legyek derék olvasó és várjam meg, hátha nyújt majd mégis valami izgalmasat és élvezhetőt is. Aztán tényleg nyújtott, de sajnos az érdekes, igazi sci-fi vonásait magán viselő részletek, helyenként már-már dühítően unalmas és fontoskodó filozófiai fejtegetésekbe vannak beágyazva. Szerintem ez a történet a fulladásos halált okozó vatta nélkül, lerövidítve mondjuk 400, legfeljebb 500 oldalon több okot adhatott volna a lelkesedésre. Valószínűleg az író stílusához tartozik a bő lére eresztett értekezés, mint ez a Cryptonomicon esetén is tapasztalható volt, de ott ez mégis az olvasmányosság javát szolgálta.
Az Anthemet csak azoknak merem jó szívvel ajánlani, akik nagyon jó angol nyelvtudással rendelkeznek. A probléma abban rejlik, hogy Stephenson kitalált univerzumában saját maga költötte szavakkal és fogalmakkal dobálózik, melyeket ugyan meg lehet tanulni, de nyilván nem könnyíti meg az angolban egyébként is járatlan olvasó kínjait. A könyv végén csokorra vannak gyűjtve az Arbre bolygón való eligazodást segítő szavak, mint a fraa (szerzetesként élő tudós) illetve a suur (az előbbi nőnemű megfelelője) és Adhrakones tétele is, ami nem más, mint amit mi Püthagorasz néven tanultunk. És persze ennek a jegyében folyik a diskurzus a kvantummechanika, a fizika, a vallás és a filozófia mind létező mind pedig kitalált áramlatairól és törvényeiről.
A regény alapötlete kvantummechanikai eredetű. Az Arbre bolygón a tudomány olyan messzire jutott, hogy a kutatók képesek az anyag és az atomok fizikai törvényszerűségeit meghatározó konstansok megváltoztatására, azaz az elemi részecskék közti erők befolyásolására. Ezáltal a természetben nem létező új anyagot (new matter) tudnak létrehozni, ami egészen különleges képességű eszközök és persze fegyverek gyártását teszi lehetővé. A világ (értsd az Arbre) hatalmasait megrettentette a tudomány és konkrétan is a tudósok újdonsült képessége és ezért szigorúan ellenőrzött kolostorokba száműzték a tudós társadalom színe-javát. A világi hatalom a sarokba-szorított tudósok felett az inkvizíció által gyakorolja teljes ellenőrzését.
A korlátozás alapvető mintája abban rejlik, hogy a megszerzett tudással egyenes arányban növekszik az egyes tudóscsoportok kényszerü elszigeteltsége. A közönséges, gyakorlatias tudás egy évig tartó kolostori visszavonulással szerezhető meg. Az év eltelte után megnyílik a kolostor kapuja, és aki akar szabadon távozhat a világi életbe. Aki több ismeretet kíván szerezni, az meghosszabbíthatja a kolostori tartózkodást.
Az egyszerű gyakorlatisságon túlmutató tudományok műveléséhez már tíz éves ciklusú tudós-rendbe kell belépni, ami egyben tíz éves szigorú elszigeteltséggel is jár. Tíz év eltelte után itt is megnyílik a kapu, és aki akar, távozhat, avagy folytathatja kutatásait. Aki ezzel az emeltszintű tudással sem éri be, illetve lángelme, eleve potenciálisan gyanús a világi hatalom számára és a szabályzat értelmében behívható a százévesek rendjébe. Itt már csak százévenként nyílik lehetőség a társadalommal való érintkezésre. Akinek pechje van és éppen egy centenáriumi kapuzárás után kerül felvételre, élete során valószínűleg soha többé nem hagyhatja el saját rendháza területét.
Ám az igazán „veszélyes” tudás ápolói a millenniumi rendek, amelyek csak ezerévenként érintkezhetnek a külvilággal. A tudósok kolostorai tehát négy hajóból állnak, az egy-, a tíz-, a száz- és az ezerévesek egymástól is hermetikusan elszigetelt hajóiból. A világi hatalom bármikor igényt tarhat az egyes rendekben folyó kutatás eredményeire és a tudósokat visszahívhatja a társadalomba. Ezt az eseményt Stephenson Voco-nak nevezi, míg a büntetés legmegalázóbb formáját a kolostorból (math) való száműzetést Anathem-nek (a könyv címe).
Az már eleve sikernek számít, ha valaki az első kétszáz oldal után önmagában ezt így megérti és tisztázza, hogy tudniillik itt az Arbren az igazi vallásnak a matematika és a kvantummechanika számít, a szerzetesek pedig eme tudományok művelői. A világi társadalom (extramuros) tehát hasonlóan a civilizált nyugati demokráciákhoz, szekuláris, illetve abban más, hogy itt napi szinten a tudománynak nincs legális helye.
A regény főhőse fraa Erasmas egy tízéves rend tagja a Szent Edhar kolostorban. Tanítómestere fraa Orolo, kutatásaiban túllépi a világi hatalom által megszabott módszerek kereteit, amiért az inkvizíció száműzi. A történetet tovább nem mondom el, hátha valakit mégis érdekel ez a párhuzamos univerzumok létezését firtató fantasztikus regény.
A kolostorok (math) kapuit és a benti élet megszabott ritmusát monumentális óraszerkezet irányítja. A fiatal növendékek feladata az óra felhúzása, ami jelentős fizikai erőt igényel. A gondolat a Long Now Alapítvány millenniumi óráját idézi, illetve ebből a forrásból táplálkozik. Korábban már beszámoltam a magyarul Elnyújtott Pillanatnak nevezhető szervezet munkájáról, melynek fő célja a hosszú távú gondolkodás alapelveinek a meghonosítása. Ez felfogható úgy is, mint a rövidtávú célokat előnyben részesítő, mulandó, gyorséletű nyugati demokrácia konstruktív kritikája. Daniel Hillisnek, az alapítvány egyik épületes tagjának célja egy olyan tízezer éves óraszerkezet létrehozása, mely minduntalan emlékeztetné az emberiséget a távlatok horderejére és a hosszú távú célok prioritásaira.
Sajnos Neal Stephensonnak ebben az értelemben sem sikerült hathatósan beágyaznia könyvébe az óraszerkezet eszmei gondolatát. Az Anthemben a kolostori óraszerkezetek szerintem nem igazán képviselik Danny Hillis és a Long Now ilyen értelemben kifejezett szándékát.
A tegnapi kellemes napsütéses időn fellelkesülve úgy gondoltam, hogy eljött az ideje újra megkezdeni a túrázást. Az Almesbrunnberg-i kerülő még az őszre volt betervezve, így hát mi sem látszott természetesebbnek, mint hogy ezzel indítsak, azaz indítsunk. Tudniillik ezúttal Béla is hozzám szegődött, ami aztán, mint utóbb kiderült, a túra szerencsés befejezésének a záloga lett. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy 700-800 m magasság felett még jó vastag a hótakaró. Ahogy egyre feljebb kaptattunk, egyre egyenletesebben, egyre vastagabban burkolózott be a táj fehér köpönyegébe. Helyenként aztán térdig kényszerültünk süppedni a nedves, nehéz, olvadó hóban, mint a lenti kép is bizonyítja. Ha egyedül vagyok, bizonyára gyorsan visszafordultam volna, de kettesben elég biztonságban éreztük magunkat ahhoz, hogy nagy nyugalommal végigmasírozzunk az előre kijelölt útvonalon. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy ebben oroszlán része volt annak a kedves ismeretlen vándornak is, aki szerény nyomolvasói tudományom szerint, talán tegnap, de legfeljebb két-három napja vonulhatott végig e szűzi havon. Ugyanezt a zöld- fehér-zöld jelzésű útvonalat követte, és húsz-negyven centire besüppedt lábnyomaiba lépegetve lényegesen könnyebben haladhattunk előre.
Nem tudom van-e olyan önmagát tájékozottnak tartó ember aki még ne hallott volna Sir David Attenboroughról. Nos ha mégse, itt az ideje, hogy legalább ezt az egy filmjét megnézze. Az öreg kisujjában több és átfogóbb ismeret van az élő természetről, mint amennyit egy nagyobbacska, élettannal foglakozó egyetemi könyvtárba be lehetne zsúfolni. Sir David Attenborough az emberiség természeti világba küldött követe, az aggódók lelkiismerete, mint azt az egyik 
Sztefano-Space 