Sztefano-Space

A túra átlagos időtartama 4 óra, eltévedve és látogatást téve egy be nem tervezett hegytetön is, összesen cirka 5 óra. De kezdjem az elején, azaz Frohnbergben, mely alig néhány házból és gazdasági udvarból áll csak. Északi irányból (Oed) érkezve Miesenbach községben kell az országútról jobbra lekanyarodni. Egy tábla jól látható nagy betűs felirata jelzi a Dürre Wand irányát. Az útikönyv a Szép Kilátás (Gasthof zur Schönen Aussicht) névre keresztelt fogadó parkolóját ajánlja kiindulópontnak (550m). Ilyen  fogadót azonban hiába kereresnél, valószínűleg átkeresztelték (Berghotel Postl) és egy ott elhelyezett tilalmi tábla szerint csak fogyasztó vendégek gépkocsija számára van hely. Mivel a fogadó udvara egyébként is dugig telve autókkal (mi a szösz?), némi tanácstalan tétovázás után visszafordulok és vagy száz méterrel lejjebb, egyszerűen az út szélén parkolok le (több más sorstársammal egyetemben).

Az idő kellemes, itt-ott kisüt a nap is. Jó illatú fenyőerdőn keresztül emelkedik mérsékelten az út nyugat- délnyugati irányba. Szerencsétlenségemre eltévesztek egy leágazást. A leírás úgy tűnik stimmel. Nekiveselkedem a meredek kaptatónak (lásd a piros vonalat). Gyanús, hogy nincs jelzés a fákon. Még gyanúsabb, hogy egyszerre csak eltűnik az út is és egy mezőn találom magam, valószínűleg a Martersbergen (918m). Közben csöpög rólam a verejték. Belátom, hogy eltévedtem, gyerünk hát vissza. Lent a széles úton egy párral találkozom és óvom őket az iménti letérőt választani. Azt hiszem férj feleség, de helyreigazítanak, fiatalos mama és fia állnak előttem. Tanakodunk. Előkerül az útikönyv (Wiener Hausberge) és felolvassuk a megfelelő bekezdést, mely elvileg pontosan ráillik erre a hamis kaptatóra. Végül belátják, hogy bárhol legyen is a leágazás, ez itt (fenti kép), biztos nem az

Tovább haladva a szélesebb erdei úton aztán megtaláljuk a piros-fehér és kék sávokkal jelzett helyes letérőt. Ha ők nincsenek, biztosan elvétem. Nehéz felismerni, mert a fakéregre felvitt festék halvány, megkopott, az ösvény keskeny, a fenyőerdő árnyékában nehezen kivehető. Innentől kezdve ismét meredek kapaszkodás következik fel a Dürre Wand gerincére. A nagyszerű panoráma kárpótol a fáradalmakért. Mivel késésben vagyok, nincs már semmi kedvem ellátogatni a közeli Tabler barlangba (Tablerhöhle).

A Plattensteinen (1154m) felállított kereszt tövében friss szél szolgál hátszárítással. Jól esik hát gyorsan betérni és megpihenni a kereszt alatt néhány lépésnyire fekvő Gauermannhütte fogadóba. Egy spárgaleves és némi folyadékpótlás után megkezdődhet a túra befejező szakasza, a leereszkedés. Egy idősebb úr verődik hozzám és hallgatom történeteit. Érti és beszéli is a szláv nyelvek legtöbbjét, megtudom, a neje Kassán született. Ungerberg környékén aztán elválunk, betér egy házba, ismerős lehet ott. Egy sáros erdei csapáson érek vissza Frohnbergbe.

Miközben a hűvös és nedves május gyorsan feledteti a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakat, érdemes egy rövid pillantást vetni a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) 2010. januártól áprilisig terjedő összefogó jelentésére, melyből kiderül, hogy a feljegyzések kezdete óta ez a négy hónap volt minden tekintetben a legmelegebb. A mellékelt térképen a piros pöttyök azokat a területeket jelzik, ahol az átlagosnál jóval melegebb időjárás uralkodott (a legnagyobb eltérést +5 C fokot az egészen nagy pötty jelenti) illetve azokat a területeket ahol az átlagosnál hidegebb volt (kék pöttyök).

A szárazföldek és az óceánok felülete januártól áprilisig átlagosan 0.69 C fokkal volt melegebb. Az 1971-2000 évek átlagához viszonyítva április egymaga csúcsot állított fel +0.76 C fokkal . A szárazföld átlagosan 1.29 C fokkal haladta meg a 20. század átlagát. Utánanéztem a ZAMG ausztriai adatai alátámasztják a NOAA jelentését – ha tudniillik a közép európai pöttyöket vizsgáljuk.

A tisztánlátás és a történelmi, szociális, hatalmi összefüggések megértése különösen fontos egy olyan zavaros korban, amikor a tévinformáció, a tudatos elbutítás és szellemi-fizikai kizsákmányolás szinte minden fellelhető, egyszerű és körmönfont, tudományos és ezoterikus eszközt bevet gazdasági-hatalmi pozíciói fenntartása, stabilizálása és kiépítése céljából. Ennek köszönhetően a mai nyugati társadalom átlagpolgára tudtán kívüli áldozata egy degeneratív szellemi fejlődésnek, melynek kizárólagos célja a kritikus gondolkodás elfojtása, a lojális, nem sokat akadékoskodó fogyasztó kinevelése, aki valós viszonyain és reális szükségletein felül költekezik, hogy így gyorsan és feltartóztathatatlanul kerüljön ebek harmincadjára, pszichéje felőrlődjön, szabad akarata megsemmisüljön a felhalmozódott és visszafizethetetlen adóságok terhei alatt. Így válik ugyanis tökéletesen irányíthatóvá és ellenőrizhetővé, következésképpen politikailag ártalmatlanná. A teljes szellemi lezüllésben gyakran vállal észrevétlenül is oroszlánrészt a szórakoztatóipar és ezen belül is az irodalom, a könyvpiac. Ilyen szempontból tennék ma említést két homlokegyenest különböző könyvről, melyeket épp a napokban volt szerencsém elolvasni.

Dan Brown, Az elveszett jelkép című kalandregénye nem minősíthető teljesen ártalmatlannak a krimik és hasonszőrű szellemi ürülék csoportjában. Azért nem, mert a lebilincselően izgalmas történetnek komoly és vaskos ideológiai üzenete van, miközben nehéz fajsúlyú témák vegyülnek híg levessé a dinamikus forgatagban. Ez a könyv gyakorlatilag a szélsőjobboldali, agresszív imperialista ideológia harsonája, az egyetlen helyes kapitalista út és a tudományos-technológiai haladás szócsöve. Brown üzenete a szubjektív idealizmus féligazságokra épített propagandisztikus gyöngyszeme, mely azt sugallja, minden ember egy földön járó isten-jelölt és létének egyetlen célja van, az apotheosis, azaz az istenné válás. Ez az ideológia teljes mértékben megfelel a civilizáció preferált áramlatainak mely egy megfoghatatlan hamis virtualitásra (istenné válás, üdvözülés, stb.) irányítja a (pór-) nép figyelmét, miközben tudatosan elszigeteli az egyént, az öt körbe vevő, élő, valós természeti világtól.

A könyv az Egyesült Államok megalapítóinak kritikátlan ódája, többek között George Washington egekig történő magasztalása. Egyetlen utalás kivételével, miszerint a kapitóliumot fekete rabszolgák építették, Dan Brown hazafias ódájában a történelmi hitelesség több szempontból is csorbát szenved. Nem tartja fontosnak megemlíteni azt a mégsem teljesen elhanyagolható tényt, hogy az Egyesült Államok első elnöke kora egyik legnagyobb rabszolgatartója volt, az indiánok elrabolt földjeit felvásárló, telekspekulációra szakosodott óriásvállalt tulajdonosa és viselt dolgai egyik legsötétebb és legtragikusabb fejezete (aszerint, hogy honnan nézzük) az irokéz nemzet teljes megsemmisítése volt. George Washington akkori ténykedését ma úgy hívjuk, hogy népirtás. Dan Brown szórakoztatásra szánt könyvén egy nem egészen jól értesült, óvatlan olvasó, valami egészen elképesztően egyoldalú, a nyugati civilizáció bölcsőjére írt hőstörténeten szenderülhet hallucinogén álomba.

A másik könyv Jean Ziegler munkája, címe A nyugat iránti gyűlölet. Ez a könyv legalább annyira izgalmas olvasmány (bár olvasója válogatja) mint az előző, mégsem fenyeget a félrevezetés vagy a dezinformáció veszélye. Éppen ellenkezőleg. Ritkán akad a könyvesboltok polcain ilyen józan és nagy alapossággal megírt feltáró mű, mely tükröt tart a hazug propagandán élni kényszerülő nyugat polgárai elé. Jean Ziegler könyvében megpróbálja megértetni olvasóival, hogy miben rejlik a világ sorsát és jövőjét alapvetően meghatározó konfliktus, nyugat – dél viszálya. Miért gyűlölik a harmadik világ népei a fejlett országokat, melyek bár mindössze 12%-át teszik ki a föld lakósságának, mégis fojtogató hatalmi szorításukban tartják az egész világot.

A Nigériában és a Bolíviában jelenleg is zajló események részletes elemzésével Ziegler jól megvilágítja számunkra annak a mérhetetlenül kegyetlen és megalázó nyugati gazdasági-hatalmi politikának a lényegét, mely brutalitásában és egyéb más tetteiben is túltesz a letűntnek hitt rabszolgatartó és gyarmatosító rendszereken. Megismerjük a multi- és transznacionális cégek profitmaximalizáló módszereit, hatalmi összefonódásiad a politikával. Megismerhetjük Nicola Sárközi francia elnök és Angela Merkel kancellár asszony fellépése néhány jellemzöen visszataszító mozzanatát. Megtudjuk, kik és miként tartják sakkban, miként szipolyozzák, miként rabolják folyamatosan a harmadik világ természeti kincseit. Válasz derül arra a látszólagos ellentmondásra is, hogy ásványokban olyan gazdag országban, mint Nigéria vagy Bolívia, miért kénytelen a lakósság túlnyomó többsége mégis kimondhatatlan szegénységben, nincstelenségben élni. Hogyan profitálnak az úgynevezett szabad piacgazdaság hiénái, miközben ténykedésük nyomán az őslakosság a legszörnyűbb nélkülözésnek van kitéve.

Jean Ziegler a magyar olvasóknak is szolgál fontos háttér információval. Akik ugyanis mind a mai napig értetlenül állnak Eduardo Rózsa Flores bolíviai meggyilkolása előtt, kapnak jó néhány eligazítást azokra a körülményekre és eseményekre vonatkozólag, melyek közvetve vagy közvetlenül is elvezettek a Santa Cruzban történtekhez. Megvilágosodik a kép azon tekintetben is, hogy miként vetette a sors Eduardot a horvát harcterekre illetve milyen kapcsolatok és történelmi események állnak a mai bolíviai horvát érdekeltségű töke mögött, mely nagyban és döntően járult a délszláv válság idején a háború illetve az ellenállás finanszírozásához.

Jean Ziegler tavaly ősszel előadást tartott Bécsben az egyetemen, amikor a baloldali érzelmű diákság egy tiszavirág életű forradalmi próbálkozással próbálta felhívni önmaga gondjaira és a világ bajaira a figyelmet. Mint tudjuk a diákság kezdeményezése gyorsan füstbe ment, Jean Ziegler látogatását a média, élükön az ÖMV befolyása alatt álló ORF teljes sikerrel elhallgatta. Ismét győzött a finánckapitalizmus.

Jean Ziegler előadása bécsi Audimaxban, illetve Ziegler szolidaritási nyilatkozata:

•  http://unsereuni.at/?p=10781&lang=de

Találkozik két bolygó az űrben.

A Holdra utazó asztronauták életét gyökeresen megváltoztatták, az út során szerzett különleges és misztikus tapasztalatokat. Érdemes erről szólva elgondolkodni azon, hogy milyen kritériumok alapján választották ki az űrutazásra alkalmas pilótákat. Ők egy olyan rostán estek át, mely csakis a legjobbakat, a legügyesebbeket, a legokosabbakat a legtehetségesebbeket engedte át. És mégis, vagy talán éppen ezért voltak fogékonyak olyan üzenetek és információk iránt, melyek az említett változásokhoz vezettek.

Mivel egytől egyig egészen különleges emberről van szó, nem lehet a dolgok későbbi menetét holmi egyszerű kulturális élménysokkal magyarázni. Egyes szkeptikusok ugyanis úgy vélik, a Holdon eltöltött idő puszta ténye volt több mint meghatározó. Tagadhatatlan, hogy egy ilyen tényező is közre játszhatott, de itt nem a szomszéd Mari néne hídon túli kalandjáról van szó, hanem módszeres rendszerességgel kiképzett profik élményeiről, akiknek a legváratlanabb és legádázabb helyzetekből is szinte kötelességük volt jól kivágni magukat.

Itt van példának jó okáért Edgar Mitchell, az Apolló 14 űrhajósa, aki arról számol be, hogy testének minden egyes porcikáját, mondhatni molekuláris szinten járta át, hatotta át egy különleges, mindenhol jelenlévő erő és egy rövid pillanatra bepillantást nyert az univerzum titkaiba (angolul Ephiphany). Ha ezt a kertjében kapálgató Mari néni mondja, akkor tán mosolygunk egyet és tesszük tovább napi dolgainkat. Mosolygunk megbocsátó lenézéssel még akkor is, amikor hasonlóan meghatározó tapasztalásról beszél Jean Liedloff a Kontinuum elv című könyvében, avagy Robert Wolff az Ősi tudás című munkájában. Ám, egy Edgar Mitchellt jó lenne komolyan venni, főleg akkor, amikor szimptomatikus, hogy valamennyi holdutazó társával egyetemben, úgymond ezoterikus tapasztalások birtokában értek Földet (lásd a könyv borítólapját). A tudomány itt teljesen tanácstalan és szokott zavarában anomáliákról beszél, melyek sehogyan sem látszanak jól beleilleni civilizált képzetvilágunkba. A NASA mintha szégyellné is, hogy a legkiválóbb és legfelkészültebb pilótái fordítottak hátat karrierjüknek.

Másfelől pedig éppen a részecskefizika az, mely az utóbbi évtizedek kutatásai alapján lándzsát törhet Edgar Mitchell és társai mellett. A kvantumfizika Max Planck és Albert Einstein óta folyamatosan sokkolja a kutatókat és egy sereg olyan új ismeret birtokában vagyunk már, melyek egyenként is gyökeres szemléletváltást eredményezhetnének – sajnos az erre utaló jelek egyelőre még igen csak ritkák, bár kétségtelenül rügyezőben vannak.

Itt van mindjárt jó példának jó okáért a nulla pont energia (Zero point energy) mely nevét az abszolút nulla fokról kapta. Mínusz 273.15 C fokon ugyanis elvileg minden mozgásnak meg kéne szűnnie és az anyagnak, illetve mindennek, ami az anyagot alkotja, energia hiányában úgymond „bálvánnyá” kéne merevednie. A kutatók azonban felfedezték, hogy nem azt teszi. Még az abszolút nulla fokon is létezik az energia egy bizonyos tömény formája, mely elemi részecskéket tart mozgásban. Hol egyesülnek, hol pedig szétválnak, információt közvetítenek és hullámokat keltenek. A hullámtér pedig a nullpont tér, mely az anyag stabilitásáért felelős. A lényeg abban rejlik, hogy a vákuum, a csillagközi tér nem üres, nem is a semmivel van kitöltve, hanem csordultig telt a nullpont-, más néven vákuum energiával, az járja át.

A tér nem csupán energiák kusza gyülekezete, hanem valami olyasmi, mint a világegyetem információs sztrádája. Átjár mindent és folytonos kölcsönhatásban van mindennel. A testünkkel, a körülöttünk lévő tárgyakkal, a természeti világgal, a bolygókkal és csillagokkal. Minden mindennel összefügg.

Ahogy Ran Prieour oly szépen megfogalmazta „…a valóság olyan, mint egy álom, melyben az álmodók elképzelhetetlen mélységeket járnak be. Te és én olyanok vagyunk, mint a kéz ujjai, melyek nem is sejtik, hogy valahol létezik a test, és ezek a testek olyanok, mint más nagyobb ujjak, melyek valahol a rejtett mélységekben egy még hatalmasabb testből nőnek ki.” A kvantumfizika ismeröi meg tömör egyszerüséggel úgy fogalmaznak, hogy meglehet az univerzumunk és az élet, a nulla pont tér egy bizonyos vetülete.

A nulla pont térben megbúvó mérhetetlen tudás úgy tűnik elérhető az ösztönök rejtélyes szintjén. Eleink, az emberiség korai békés korszakában közvetlen érintkezésben álltak a tudás forrásával, valahogy úgy, mint amikor a fecskék visszatalálnak szülőfalujukba, annak a bizonyos háznak az eresze alá. Vagy mint amikor termeszek kollektív munkával megépítik légkondicionált váraikat, meg amikor a hangyák, háziállatokat tartanak és egy kinevezett sztár-építész nélkül is koordinált, egymásba fonódó tevékenység nyomán létrehozzák zegzugos városállamaikat. Vagy mint amikor a halraj egyetlen szempillantás alatt szinkronmozgást hajt végre és egy gondolatnyi idő alatt változtat menetirányt. Meg egy kicsit olyan is ez az egész, mint a természet ölén élő népek tudása, melyről mi azt hisszük a klasszikus „try-and-error” (azaz próbáld mindaddig, amíg sikert nem érsz el) eredménye. De ők ezen csak jót szórakoznak, hiszen mindig is tudták, mely növény a hatásos fogamzásgátló, mely csillapítja a lázat vagy a vérzést, és hogyan, miképpen kell kikeverni öt-hat alapanyagból a vérmérgezés elleni gyógyszert. A mi kultúránk sajnálatos hozzájárulása a sztorihoz abban is lakozik, hogy jól végzett dolgunk következtében egyre kevesebb hírmondója marad az ilyen ősi tudásnak.

A paradicsomból való kiűzetésünk, valószínűleg, éppen ennek az elemi kapcsolatnak a megszűnésére is utalhat. Amikor ugyanis az emberiség egy bizonyos kultúrája konok makacsságból megszűnt követni, az átfogó szellemvilágból, a nulla térből származó, ösztönös sugallatokat, és a saját ítéletalkotó és analitikus képességeire bízta magát.

Rövidre fogva a szót, úgy tűnik, most utolérhet minket sorsunk, és szembetalálkozhatunk azzal a mágikus szellemi erővel, melyet egykor megtagadtunk. Ez az, amit Daniel Quinn úgy nevez, az Új Reneszánsz.