Sztefano-Space

Bármennyire is ismerjük már a Schneeberget, valahányszor ott járunk, szolgál még meglepetésekkel. Mintapéldája egy kiszámíthatatlan kétezresnek, még ha az említett tengerszint feletti magasságot éppen hogy csak érinti is. Elvileg egy szép őszi, túrára alkalmas időre számítottunk, majd pedig farkas ordító télbe kavarodtunk. Szerencsénkre, vagy inkább tapasztalatunkra legyen mondva, a nyakunkba szakadt tél lehetett bár meglepetésszerű, mi jól fel voltunk készülve minden eshetőségre.

A táv (Rohrbach im Graben, Ternitzerhütte, Bilekalm, Baumgartner, Hochschneeberg, Fischerhütte, Klosterwappen, Waxriegel, Hochschneeberg, Baumgartner, Bilekalm, Rohrbach im Graben) 20.5 km, 1620 m szintemelkedés bruttó 8:30 óra alatt

Indulás előtti napon ment pedig a vacillálás. Őszi túrára készüljünk némi télies beütéssel, vagy télire piciny őszi vegyülékkel? Aztán győz a pesszimizmus, mely hozzáállás sokadszor bizonyítja, hogy több köze van a realizmushoz, mint a szó-szoros értelmében vett borúlátáshoz. Ennek értelmében elvetjük a Klosterwappent a Weichtalklammon át történő megközelítését is, és inkább a hosszabb, te biztonságosabb utat választjuk Rohrbach im Grabenből (szintemelkedés terén egyenrangú kihívások).

Reggel 8:00-kor zimankós őszi napon kezdjük a kaptatást a Rohrbachgraben ugyancsak meredekre sikeredett szurdokában. A kifejezetten rövid tüdőköptető hamarosan kiér egy széles és jóindulatú erdészeti útra, mely elvezet egészen a Ternitzerhütteig. Útközben, egy legelőt keresztezve felverünk egy csapat még szendergő tehenet, majd igazi színes levelekkel tarkított őszi tájon menetelünk nagyobb megerőltetések nélkül.

Az első hófoltokkal a Bilekalmon találkozunk (9:20), majd felérkezve Baumgartner szintjére (9:45) búcsút intünk az ősznek, mert innentől kezdve télapó birodalma határát is átlépjük. A Hochschneebergig vezető szakasz már a hóval küszködés jegyében telik. A törpefenyők nedves, nehéz hóval terhelt ágai behajlanak a turistaútba. Helyenként szinte áthághatatlan akadályt képeznek. Hol az ágak alatt mászunk, hol meg erőnek erejével nekifelszülünk az ágaknak, úgy nyitunk utat a továbbjutáshoz.

Alig érünk az Elisabeth-Kirchlein alá (10:50), épp érkezik egy fogaskerekű. A Damböckhausig vezető út eltakarítva, gondolom, hogy a ceprek hada könnyebben érje el a vendégházakhoz.

Mi is arra ballagunk, tovább, a Schneeberg felsőbb magaslatai felé. Az először még kék égbe ágyazott Klosterwappen kezd bedurvulni. Gyorsjárású sűrű felhők mögé rejtőzködik. A szél élénk, majd ereje, magasságunkkal egyenes arányban fokozódik viharossá. Nem elég a szél, a hó mélysége is ezt a mintát követi. Néhány fogaskerekűvel érkezett, sapka nélküli, félcipős “földönkívüli” vissza is fordul. Aki kitart, túrabotok nélkül négykézláb küzd a Fischerhütte felé. Nos, ez a rövid, de anál betyárosabb szakasz meghazudtolja bármely eddigi téli kalandunkat.

Kimondhatatlan megkönnyebbülés belépni a Fischerhütte jól kifűtött belsejébe (11:50). Sok a vendég, de két hely még akad. Az üvegajtóval ellátott kályhában lobbog a tűz. Előtte a téltől meglepett ceprek vékony tornapapucsai száradnak garmadával. A kiszolgálás gyors, mint mindig, az étel is finom. Valahányszor jó ide betérni.

Ebédszünet után (12:30) folytatjuk utunkat a Klosterwappen felé. Az ösvényt eltakarják a felhők. A szél dudál és meg-megtántorít. Ha nem lettük volna jól felkészülve, gondolni sem merhettünk volna eljutni a csúcskereszthez. Foghíjas a ma idevetődök száma. A vasúttal érkezettek inkább, kilépve a Fischerhütte jóságos méhéből, azonnal ereszkednek, akarom mondani, menekülnek lefelé a Damböckhaus szintjére. Ott bár ugyancsak télies a hangulat, de összehasonlíthatatlanul jobb mint idefenn.

A széltől hajtott fellegek itt-ott szétszakadoznak, olyankor remek panoráma nyílik a környező világra. A levegő tiszta, jól kivehető a távolban fehérlő Ötscher és a Göller is. A felhőablakok amilyen gyorsan nyílnak, ugyanolyan sebesen záródnak is. Helyenként csak köd és a tájékozódást segítő karók látszanak. A csúcskeresztnél (12:40) elidőzünk egy kicsit, várjuk, hogy elkapjunk egy nyitott felhőablakot, de ez most hiú remény.

Indulunk lefelé. A hó megbecsült vastagsága 50-60 cm lehet, helyenként a szél mélyebb rétegeket is képez. Máshol kilátszódnak a sziklák, de az ilyen részek a kivételek. Ennek megfelelően bukdácsolunk lefelé, szigorúan a karókkal jelzett irányban.

Cirmi még okvetlenül meg akarja mászni a Waxriegelt is, ám legyen. Találunk egy nyomot a hóban, mely a csúcskereszthez vezet, de ritka fehér holló aznap az ide fellátogató. A szél úgy tép, hogy nehéz állva maradni. A vaskereszt hangosan zúg a szél ostroma nyomán (13:50). Gyorsan távozunk a hegy túlsó, szélárnyékos északi oldalán át.

A délután támadó főn nyomán a Baumgartnerig vezető turistaút teljesen ellatyakosodott. Egyre lejjebb érve, egyre nagyobb a sár. Az állomás már elvesztette reggeli télies köntösét (14:50). A Bilekalm is teljesen hótól mentes (15:10). Szerencsére nincs sár, a füves hegyoldalt még nem trancsírozták szét a túrázók. A Ternitzerhütte után aztán visszaérkezünk az egyértelmű őszbe. Aranyló napsugarak, színpompás erdő, kellemes bandukolás vissza a kiindulópontba (16:30).

		Schneeberg 2016 október VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Úgy hírlik, hogy de most már tényleg jön a hideg. Nosza, akkor az utolsó meleg, őszi napon, zárjuk le a szezont méltón, valami frappáns, vad, kihívó kalanddal. Mélyítsük például ismereteinket, szaporítsuk tapasztalatainkat a Wildes Gamsecken. Tavaly, első  alkalommal próbálva ilyesmit, nagyon meg voltunk illetődve. Bevallom. Most viszont, már tudjuk, mi vár ránk, jöjjön tehát egy igazi és hamisítatlan sziklamászás II-es fokozatban.

Az út (Hinternaßwald, Reißtalklamm, Naßkamm, Wildes Gamseck, Graßbodenalm, Habsburhaus, Kaisersteig, Reißtalklamm, Hinternaßwald) 18 km, bruttó 7:15 óra és 1370 m szintemelkedés

Hinternaßwaldból, a túrák eldorádójából indulunk 8:50-kor, hogy az említett útvonalon érkezzünk a Kalhlmäuer tetején trónoló Gamseck 1857 méteres csúcsára (ami egyébként a túlsó oldalról, nagyon szelíd emelkedőn is elérhető).

Már rengeteg autó van leállítva a parkolóban. A kedvező időjárás jelentés megtette a hatását. Mindenki rohan még kihasználni az ezen túl majd fukaron mért aranyló őszi napsugarakat. Szóval én nem tudom, merre, hová tart az a sok ceper és vándorpalánta, de mi a Wildes Gamseck beszállójáig élő emberi lénnyel nem találkozunk.

Volki rajza (kattint a képre Volki a teljes beszámolójához)

A sziklafalak alatt aztán két páros suhan elénk (megjegyzem felelőtlenül, hegymászó sisak nélkül, irtózom, ha ilyet látok). Nekik köszönhetően találjuk meg egy pontban a helyes utat (amit tudniillik legutóbb elvétettünk). A piros festék, mely a követendő fonalat egyébként egészen jól jelzi, itt nagyon halvány. Csak akkor látszik, ha pontosan tudjuk, hová kell pillantani. A tavaly általunk választott felszökés sem tűnik nehezebbnek. Mindkettőt színtiszta II-re saccolom.

Cirminek láthatóan jobban megy a nóta. Én Alexander Huber könyve értelmében (Die Angst, dein bester Freund), állítólagos legjobb barátomban bízva veszem az elém tornyosuló sziklafalak sorozatát. Kis bonyodalom, hogy a Rax árnyékos, északi falán inkább késő őszi fuvallatok hűtik mind kedélyeinket mind pedig kezeinket. Sápadt-lila színezetű ujjainkkal, szerencsére, sok jó fogódzót sikerül kitapintani. Törékeny morzsalékra csak a mászás első harmada határán lévő vörös árokban kell számítani, ezután tömör, jó minőségű sziklán át visz a jelölt út.

Két II-es kulcspont szabja meg, a minimális technikai követelményeket. Az első a vörös árkot követő traverz után jön (tudniillik ahol a piros jelek nagyon halványak). Itt van a (bal) lábnak egy keskeny támpontja. Ha az valami okból netán letörne, a feljutásból egyetlen csapással III-as születne, illetve ebben az esetben a párkányon feljebb araszolva, hasonló nehézségi szinten, ott van a mi általunk tavaly kipróbált alternatíva.

A cirka 4 m magas fal a z elsö II-es kulcsponttal (kattint, teljes felbontás)

Az ösvénynapló alatt végre kiérünk a napsütésbe, amitől azonnal megindul a vérkeringés az ujjainkban is. A továbbiakban már csak könnyebb, I+/I szakaszok jönnek. Az út végét egy tornyon való átmászás jelzi. Itt még le kell ereszkedni a túlsó oldalra, amivel lényegében véget ér a mászás. Igaz még I- szinten ki kell bukkanni a füves platóra (12:10), de az már tényleg semmiség.

A második II-es kulcspont elött (illetve alatt)

A Gamseck csúcsán még meghányjuk-vetjük, érdemes-e felszaladni a Heukuppera is. Egybehangzóan elvetjük a tervet és egyenesen a Habsubrghaus felé vesszük az irányt, mely így is még vagy másfél órányi járásra van. Követjük tehát a téli hóviszonyokra szánt, jól látható karókat, illetve a piros jelzéseket. Először lefelé, a Grasbodenalmon át, majd kaptatósan fel a vendégház szintjére. Nem sokkal múlik fél kettő (13:35), amikor elérkezünk délidei célpontunkhoz.

Mintegy fél óra pihenő után eseménytelenül ereszkedünk vissza a részben drótkötéllel biztosított Kaisersteigen. A turistaút maradék része szelíd, először keskeny csapáson visz az erdőn át. Később, ahol a Wildfährte Klettersteig leágazik, széles erdészeti úton, hosszan és monoton menetelhetünk vissza a kiindulópontig.

		Wildes Gamseck 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Eredetileg az Eisenerz-Klettersteigre készültünk Sanyival, de ő inkább arra kért, találnék közelebb néhány könnyebb fajsúlyú utat, amelyekkel egy szép őszi napon kellemes tempóban is megbirkózhatunk. Nos, az ajánlatom így szólt: Mödlinger-Klettersteig (B/C), E60 (C) és Pittentaler-Klettersteig (C/D-D). A Flatzer-Wandon futó E60-nak különösen örültem, mert úgy terveztem, hogy lefelé menetben meglátogatunk még néhány barlangot is (pl. Flatzer Loch). Tudniillik a Flatzer Wandot főleg e természeti képződmények miatt (is) érdemes meglátogatni.

Mödlinger: cirka 1km, 115m szintemelkedés bruttó 50 perc	Pittentaler: kb. 2 km, 250m szintemelkedés, bruttó 1:30 óra	Währinger: Mintegy 2.2 km, 100 m szintemelkedés bruttó 1:15 óra

A sors sajnos közbeszól. Miután a Mödlingerrel aránylag gyorsan végzünk, rögvest elgurulunk az E60 beszállójához. Ott meg egy rút üzenet fogad, miszerint a ferrata felújítás miatt lezárva (fotó). Hétköznap ellenére serény munkálkodásnak ugyan semmi jele sincs, de nekünk jól elcsapja a gyomrunkat. Nincs is kedvünk már barlangászkodni, hanem egyenesen megyünk a Pittentalerra.

A Pittentaler-Klettersteig rövidsége ellenére egy indikátor kezdő és már ifjonti haladó mászók számára. Már tán többször is elmondtam, de nem árt elismételni, hogy a Pittentaler egy képességválasztó. Aki tudniillik gond nélkül szalad végig rajta, az kvalifikálta magát a nehezebb ferraták világába (pl. Gebirgsvereinsteig).

Találkozunk olyannal, szembejön velünk, aki csak rápillant a falra és máris „viszont hozzáddal” sarkon fordul. Aki bevállalja, de minden erejére szüksége van ahhoz, hogy kibukkanjon a Türkensturznál, az addig látogatgassa, ameddig a mutatványt vastag erőfelesleggel nem sikerül elvégeznie.

Miután a déli falon pörkölődve, minden pórusunkból csöpögve felérkezünk a Klettersteig tetejére, fontolgatjuk, mitévők legyünk még a maradék időnkkel. Aztán a kimaradt E60 helyett, zárszónak beiktatjuk a Währingersteiget (C) a Hohe Wandon. Ez egy nagyon jól kitalált vonalvezetésű, kezdőknek és kellemes kikapcsolódó mászást igénylőknek alkalmas útvonal. Csak éppen túl rövid. Miután felérünk a tetőre, elücsörgünk még egy sort a száradozó fűben és élvezzük a remek őszi napsütést a csendes, lelket-testet melengető időt.

		Ferraták 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A Bürgerlam-Klettersteig az egyik legalulértékeltebb ferrata, és akkor nem az “F” variánsról beszélek, mert arra még álmomban sem merészkednék. A tapasztalatlan ferratázó, ha csupán csak a hivatalos falrajzra alapozza látogatását, akkor esetleg komoly problémákkal kényszerülhet szembenézni, ha egyáltalán sikerrel végigmássza a traverzet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a Bürgeralm messze földön az egyik legbrutálisabb Klettersteig-traverz, és itt a traverz szóra fektetem a hangsúlyt.

A táv (Aflenz Kurort, Pierergut, Klettersteig, Ranstein 1555m, Bürgeralm, Windgrube 1809m, Bürgerlam, Pierergut, Aflenz Kurort) 16 km, 1100 m szintemelkedés és 6:50 óra bruttó alatt

Még élénken él emlékezetemben, amint legelső alkalommal, zöldfülűként, reszkető karokkal érek a ferrata végére, de azt akkor elmeséltem. Kíváncsi voltam tehát, mennyire változott a helyzet az elmúlt évek tapasztalataival felvértezve. Cirminek meg egyébként is újdonság a falat. A legutóbb úgyis azon kesergett, hogy az idén még igazán kemény ferratával nem akadt dolga. Nos, hát akkor legyen!

Az “advanced”, azaz “haladó” szint a címben arra utal, hogy csupán csak a Klettersteig kedvéért, legyen az bármennyire is igényes, nem érdemes megtenni a hosszú utat. Kibővítjük tehát a ferratázást egy egész napos túrára. Lemondunk a beszálló kényelmes megközelítéséről, és az autót lenn hagyjuk a Bürgeralm – kötélpálya völgyi állomásánál.

9:00-kor, vaci-hideg ködben, cirka 850m szinten veselkedünk neki a mérsékelt kaptatóknak. Valahol a Pierergut vendégháznál átlépünk a napfény birodalmába, mely a továbbiakban végig elkísér. Másfél órás menetelést követően érkezünk a beszállóhoz 1500m szinten, mely még árnyékban szendereg. Kissé hűvös van, de tudjuk, hogy hamarosan napsütötte sziklákon mászunk majd, és ugyancsak izzadni fogunk. És ez pontosan így is következik be.

A Klettersteig gyakorlatilag 7 szelvényből épül fel, balról jobbra haladva fokozatos növekvő nehézséggel (alább a hivatalos értékelés összevetve a személyes besorolásommal):

1. Beszálló torony (B, inkább B/C, különösen a vége)
2. Lärchenturm (B, igen ez B)
3. Dachlquerung (C, szerintem C/D)
4. Dobelfelsen (B/C, szerintem C/D)
5. Arena (D, igen D, de gyakorlatilag végig, az ereszkedő ágon is)
6. Schlussdiagonale (B/C, szerintem C/D)
7. Gipfelwand (C/D, szerintem is C/D)

Az út az 5. résznél (Aréna) éri el nehézségek tetőfokát, majd valamelyest enyhül, de meglátásom szerint (és a hivatalos falrajzot meghazudtolva) végig C/D közelében marad. Nos, miből is erednek itt a gondok? Ami első pillantásra nem nyilvánvaló, hogy a traverz mindvégig visszahajló sziklafal mentén halad. Ez gyakorlatilag konstans karizmozást eredményez, mert a test kifelé hajló pozíciót kényszerül felvenni. A lábak támpontjai tehát beljebb helyezkednek el, mint a feszesre húzott drótkötél. Pihenni legfeljebb csak a rövidszárú kantár bevetésével lehet, illetve a szelvények közti szakaszokon, amennyiben valaki képes egy-egy szelvényt folyamatosan ledolgozni.

Tanulva korábbi tapasztalataimból, most többször is folyamodunk a rövidszárú kantárhoz és tempót csak ott diktálunk, ahol a gyorsabb haladás a rohamosan fogyó erőtartalékok optimális kihasználását eredményezi. Mindent összevetve 1:10 alatt végzünk és most a kilépéskor nem citeráznak karjaim, nincs olyan érzésem, hogy a fal maradéktalanul kiszippantotta volna minden erő-tartalékomat. Pedig a hátizsákjainkban még vagy másfél liter (azaz 1.5 kg) ital is lötyög a tömlőkben. Tudniillik még egy további kerülőt is beterveztünk, névlegesen a Bürgeralm fölé magasodó sí-hegy a Windgrube (1809m) bevételét.

Aki tehát először látogat a Bürgeralm ferratára és biztosra akar menni, ne terhelje magát nehéz hátizsákkal és csak minimális súllyal szálljon be. Ez könnyen megoldható, hisz a vámot megfizetve (7€) fel lehet autózni egészen a Bürgerlam szintjén lévő parkolóba.

Érdekes, hogy a pazar, mászásra kifejezetten alkalmas időben, senkivel sem találkozunk a Klettersteigen. Alig értem, vajon miért? Közben a Hohe Wandon tűt nem lehet leejteni, annyian tolonganak a népszerű vasalt utakon.

11:45-kor egy kilátó tövében bukkanunk ki a ferratából. Itt rendre elcsomagoljuk a felszerelésünket. Egy éppen indulni készülő sárkányrepülőt figyelünk egy jó darabig, aki megfelelő erősségű szélre várva készül a fellegekbe emelkedni. Nincs türelmünk kivárni a már-már reményét vesztett próbálkozását (csak enyhe szellő cirógat).

12:00-kor csúcskereszt a Rannsteinen (1555m), majd 12:15-kor érkezünk az Almrausch Hüttehez, ahol lepihenünk és nyugodtan elfalatozgatunk a langymeleg napon. Cirka fél órával később nekieredünk még tehát a Windgrubenak, amit alig 45 perc alatt érünk el. A sajnos jelöletlen, csúcs tőszomszédságában található a szintén nyitva tartó Schönleitenhaus, melynek szolgálataira, per pillanat, nem tartunk igényt.

A Windgrube tetejéröl nyíló panoráma nekünk is új. Nemcsak a Bürgeralm egésze látható be, hanem az egész Hochsschwab masszívum, magával a Hochschwab jól látható 2277 méteres csúcsával is. Az elénk tárulkozó mélységek és sziklafalak olyan éles kontrasztban vannak a Bürgerlam és környéke szelíd, füves domborzatával, hogy a hirtelen előbukkanó látványtól, szinte görcsbe rándul az ember gyomra.

Egy szép nagy kört leírva térünk vissza a Bürgeralmra. Még tanakodunk egy sors, hogy érdemes-e a közeli Höchstein (1741m) csúcsát is megejteni. Csúcskereszt hiánya Cirmi lelkesedését is visszafogja, és tehát egyszerűen csak visszabandukolunk a Bürgeralmra, majd a Klettersteig beszállója felé vezető ösvény érintésével leereszkedünk reggeli utunkon, vissza a kötélpálya völgyi állomásához.

		Bürgeralm 2016 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

A minap hegymászással kapcsolatos félelmekről beszélgettünk. Szóba került, többek között, az extrém sziklamászó Alexander Huber könyve, A félelem a te legjobb barátod. Már a címébe is bele van foglalva, hogy a félelem nem csupán csak egy leküzdeni, netán szégyellni való, negatív érzés. Mint kiderül, azok a legveszélyeztetettebb hegymászók, akik valami okból elfelejtettek félni – mondja Hubert.

Természetesen a probléma rám vonatkozó vetületének a dimenziója jóval szerényebb. Mégsem hasonlíthatom magam egy olyanhoz, aki 7, 8 nehézségű falakon mászik free solo. Így-e avagy úgy, beszélgető társam azt ajánlotta, foglalnám össze, hogy mit szeretek a hegyeken és mi okoz félelmet, vagy rettegést. Tán segítségemre lehet eldönteni, hogy a jövöben akarok-e még túrázni, és ha igen, akkor céljaim és útjaim megválasztásában is eligazíthat.

Nos, amit szeretek, sőt imádok, azok a tét nélküli, kellemes túrák, amikor a természet a leggyengédebb arcát mutatja (legyen az télen vagy nyáron). Langymeleg idő, gyenge széláram, derült ég, stabil, megbízható idő, nyílt horizont. Az alpesi legelők bódító illata, nem bírok betelni vele. Szeretem még, ha a puszta barangoláson kívül, van egy konkrét úti cél is, egy csúcs, egy kereszt, valami, amiért valamelyest meg kell dolgozni, de ami még nem feszegeti fizikai állóképességeim határait. Ha még ezeken felül egy menedékház is vár, akár a legegyszerűbb étellel, ahová kimerülten betérhetsz, az már maga a mennyország. 

Íme, egy piciny csokor az efféle túrákból. A lista egyáltalán nem teljes, de nagyon tipikus:

• 2015.12.27 Kampalpe via Probststeig (Spital am Semmering)
•  2013.08.18 Stuhleck via Kaltenbachgraben (Spital am Semmering)  
•  2013.05.09 Türnitzer Höger (Steinparztalból)

És a beismerő vallomás arról, ami félelemmel tölt el és megterhelő. Legelőször is a komor időjárás, amikor a hegyek, a sziklafalak színezete önmagában is rémséges, riasztó. Amikor feketedik az ég és tompul a nap fénye. Ha felhők rejtik az út fonalát (és itt nem a völgyet kitöltő ártalmatlan őszi ködre gondolok). Ha más okból elvesztem a turistaút jelzéseit. Amikor a cél elérése kifejezetten nehéz, rögös és megerőltető, mert képességeim határát súrolja. Amikor elbizonytalanít a tudat, hogy izmaim bármikor cserbenhagyhatnak. Amikor inkább csak a becsvágy hajt és a dolog, a küzdelem már nem élvezet. Ja, és majd elfelejtettem, a korai felkelést, a fekete hajnalokat – egyenesen gyülölöm.

Fontos tényező egy igazi megbízható partner, egy Kamerad. Már nem emlékszem, mely hegymászói nagyság fogalmazta meg, hogy egy társsal a nehézségek feleződnek, a megélt örömök duplázódnak. Valószínűleg Messner lehetett. Tökéletesen egyetértek és tapasztalataim is alátámasztják.

Persze az is tagadhatatlan, hogy a pszichét, testet megterhelő kalandok növelik a majdani kellemes túrák halmazát. Úgy, mint amikor egy elasztikus pántot húzunk szét minden irányban. Minnél több határesetet élek meg, annál több lehetőségem van az elkövetkezendőkben nyugodtan, sőt élvezettel olyan túrát bevállalni, ami ellenkező esetben már túl keménynek, vagy egyenesen veszélyesnek bizonyulna. Az elaszticitás abban is megnyilvánul, hogy ha felhagyok a gumipánt nyújtásával, az előbb-utóbb majd zsugorodni kezd. Némi síkföldi tréninggel elejét lehet venni a hanyatlásnak, de ha legalább időnként nincs igényesebb kihívás, akkor a kondíció visszarendeződhet, az izmok ereje csökkenhet, a tapasztalatok lassan felejtődnek. Tán nem így van?