Sztefano-Space

A Schneeberg lassan jó ismerősömmé válik. Alig maradt jelzett turistaút, melyet még ne jártam volna be. Egy ilyen fehér folt a kietlen Déli Grafensteig (Südlicher Grafensteig), mely az egész Schneeberg-csoport tán legelhagyatottabb része. Az erre vetődöttek száma még szép túraidőben is minimális. Mindössze két párral találkoztam. Ennek két oka van. A Déli Grafenstieg bejárása extra kilométerek és kaptatók árán valósítható csak meg. Aki kényelemből Baumgartner felől indul, az majd a végén szívhatja a fogát, mert vagy megkerüli az egész hegyet, vagy a csúcson (Klosterwappen 2074m) át érkezik vissza a kiindulópontba és vice versa, ami a fordított megközelítést illeti. A másik ok az ösvény kitettsége. Még Klettersteigek „függőleges falain edződött hadfik” is elcsodálkozhatnak a vad mélységeken, melyek peremén a Déli Garfensteig vonala visz.

A táv (Schneebergdörfl, Schneidergraben, Herminensteig, Waxriegel, Klosterwappen, Südlicher-Grafensteig, Baumgartner, Schneebergdöfl) 20km, 1720m szintelemelkedés, cirka 10 óra bruttó. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Miközben tehát azon tanakodom, miként szólítám meg a hegy eme titokzatos részét, óhatatlanul eszembe jut tavalyi szerencsés kimenetelű kudarcom a Herminensteigen. Mindenképpen illene kivasalnom. Innen jön az ötlet, hogy Schneebergdörfl falucskából indulva, a Schneidergrabenen át tegyek újabb próbát a Felső Herminensteiggel, majd a Vaxriegelen át a Fischerhütte érintésével, a Klosterwappenen át szálljak le a Déli Grafensteigre, hogy Baumgartneron át érjek vissza a kiindulópontba.

Tudtam, hogy ez egy “harakiri”-túra, tehát több menekülő utat is tervbe vettem. Az első kiszállás az Északi Grafensteigen át lehetséges anélkül, hogy nekilendülnék a Herminensteignek. A másik kiszállás a Herminensteig végéből a tavalyi útvonalon át lehetséges. A harmadik kiszállást pedig a Klosterwappen csúcsán lehet végrehajtani úgy, hogy nem a Déli Grafensteigre ereszkedem le, hanem vissza a Damböckhaus-Schneebrgbahn irányába.

Az időjárás mindenképpen kedvezőbb a tavalyinál, sőt egyenesen ideális. Igaz, Schnebergdörfl falucskában, az induláskor, még a mérsékelt kezdeti kaptatóra sugárzó reggeli napfény is verejtéket fakasztó, de felfelé haladva folyamatosan érezhető a hőmérséklet áldásos csökkenése.

A Herminsteig elején aztán, a didergető fuvallatok miatt még egy plusz réteget is magamra kapok. Óvatosan veszem az egyre meredekebbé váló ösvényt, figyelem az esetleges görcs elsődleges jeleit, de szerencsére ilyenek nem jelentkeznek. Élvezetes mászás következik. Beazonosítom a helyet, ahol tavaly elvétettem a jeleket. Azt is értem már, hogy miért. A kiabáló kitaposott hamis nyomokat követtem és nem a sziklára festett piros jeleket.

A kulcspont egy igazán fűszeres, vállmagasságban visszahajló sziklafal (lásd a képeken). Fejmagasságban kitapintható néhány jó fogódzó, ezért a megmászásának több módja is van. Az ösvény legélvezetesebb szakaszai még csak ezután jönnek, de a kulcspontnál valamennyi egyszerűbb.

Szinte frissen érkezem a platóra, ezért nem is lehet kétséges, hogy utam a Vaxriegelen át vezet a Fischerhüttebe, ahol elképzeléseim szerint már vár rám a megérdemelt korsó sör és az ebédem. Fél tizenkettőkor és szombati nap lévén már nagy a tülekedés a menedékházban, de egy magányos vándornak mindig akad üres szék valamely asztalnál. Nem sokat időzöm. Eszem-iszom és már indulok is. A kunyhóból kilépve megcsap az északi szél fagyos lehelete és arra kényszerít, hogy beöltözzem. Fagyos kezeimen érzem, milyen hideg van a Schneeberg csúcsán, melyet még egy extra felhőréteg is eltakar, a nap melengető sugarai elől.

A Klosterwappenra érve természetes eltökéltséggel szállok alá a Déli Grafensteig irányában. Elvileg két lehetőségem van. Indulhatnék a Kientaler Hütte irányába és akkor bejárhatnám a Déli Grafensteig egész vonalát. Ez a vérmes variáns azonban már nekem is túl heves, ezért úgy döntök, az előre megtervezett útvonalon, a Stadelwandgraben felé kezdem meg az ereszkedést. Körülbelül egy óra alatt érek le a Grafensteig kígyózó szalagjára. Az útjelző tábla szerint jobbra a Kinetalerhütte másfélórányi járásra van, míg balra, Baumgartner két és fél óra.

Az út először erdőben visz, majd a Königschusswand gerincét átszelve egy balra kanyar után hirtelen kitárulkozik a Bockgrube lélegzetelállítóan vad mélysége. Az ösvény itt ósdi nittekkel biztosított szakaszok mentén ereszkedik az árok mélyére. Sajnos a sziklába vert vasak és láncok olyan cudar állapotban vannak, hogy nem igazán járulnak hozzá a biztonságérzet fokozásához. Inkább túrabotjaimra bízom magam és ahol kell, sziklát fogok. Való igaz, ez a Schneeberg legmagányosabb része.

Az árok legmélyebb pontjáról (cirka 1400m) keménykedő kaptató következik a soron következő gerinc tetejére (1600m), hogy az előzőhöz hasonló, de valamivel szűkebb árokban folytatódjon a menetelés. Megkönnyebbülök, amikor elérem az Emmisteig torkolatát. Innen már csak félórányira van Baumgartner. A fáradtság jelei egyértelműek. Minden lépés egy-egy miniatűr kínná válik. Örömmel huppanok le tehát Baumgartner teraszán egy üres asztalhoz. Szerencsétlenségemre éppen akkor érkezik két vonat fentről, egy meg lentről. Az állomást ellepik Baumgartner híres buktáira vadászó turisták hadai.

A néhány perces jóleső pihizés alatt összeszedett erőtartalékok elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy jó tempóban folytassam az ereszkedést Scheebergdörflbe. A nap fénypontja a túrabakancsok levétele és a meztelen, meggyötört lábak fürösztése a napfényben.

		Südlicher Grafensteig VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Ez a Schneeberg tetejére (Klosterwappen 2076m) vezető több mint nyolcórás körút egy kemény kondícióteszt, melynek során majdnem 1600 méter szintemelkedéssel és 15 kilométeres távval kívántam szembesíteni önmagamat. A megpróbáltatásokhoz hozzájárul az út első jelöletlen szakaszán a tájékozódásban való jártasság  illetve az alapfokú nyomolvasás-nyomkeresés szükségessége.

A táv (Höllental, Stadelwandgraben, Märchenwiese, Klosterwappen, Kientalerhütte, Ferdinand-Mayr-Weg, Höllental) cirka 15 km, 1590m szintemelkedés, bruttó 8:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Didergetően hűvös reggelen, 7:20-kor indulok útnak a Weichtalhaus alatti parkolóból, mely normál esetben, hétvégeken, terjedelmes méretei ellenére is színültig van autókkal. A hétköznapnak tulajdonítható, hogy most szálegyedül vagyok. Alig 5-6- perc gyaloglás a Höllental főúton elérni a Stadelwandgraben bejáratát. Ugyan itt is van egy parkoló, de mivel (remélhetőleg) majd a Weichtalhaus felől fogok érkezni, jobbnak láttam oda leparkolni.

Az elején, az ösvényen még jól követhető, ugyanis az Stadelwand falaihoz igyekvő sziklamászók is rendszeresen erre járnak fel. Feljebb az árok egy szélesebb, sziklagörgeteggel kitöltött vályúba nyílik. Tanácsos mindvégig az árok jobb oldalán, az erdőben vezető ösvényen maradni és nem rátérni a sziklafalakhoz csábító, kitaposott utakra.

Távolodva a Stadelwandtól, a nyomok valamelyest halványodnak, hiszen erre már a sziklamászók nem járnak. Egy lankásabb, sőt lejtővel is tarkított rész után vihar döntötte erdőhát következik. Nem tudom, hogy vajon csak a korai szezonnak köszönhető-e, avagy egyébként is ilyen őserdei viszonyok vannak errefelé, de annyi bizonyos, hogy számtalan hatalmas kidőlt fenyő zárja el az utat. Helyenként nem is egy, hanem mindjárt három-négy fatörzsön kell mászva, kúszva, avagy nagy ívben kitérve átverekednem magam. Ezek a műveletek lassítják a haladást. Megesik, hogy a hátizsákot is le kell venni ahhoz, hogy egy szűk résen átpréseljem magam. Mindezek felett a legkellemetlenebb, hogy egy-egy ilyen akadályverseny után keresgélnem kell a már nem egészen jól kivehető ösvényt. Egy alkalommal sikerül a semmiben találnom magam és csak az égtájakra, illetve a GPS-en látható nyomvonalra hagyatkozva keresgélem a helyes csapást. Néhány perces botorkálás után ez sikerül is. Elvileg a kitaposott út mellőzésével is célba lehetne érni (Märchenwiese), de az ilyen úttörő magatartás extra adag erőfeszítéssel jár, egyrészt az aljnövényzet és az itt-ott kiálló sziklakitüremkedések miatt, másfelől pedig a kitaposott út fonala megfigyelésem szerint mégis csak a lehető legsekélyebb emelkedés garanciája.

Fellélegzem tehát, amikor kiérek az 1400m tengerszinti magasságon fekvő Mesemezőre (Märchenwiese) ahol Bécs város egyik, normál esetben lezárt vadászkunyhója található. Innen még 100 méter jelöletlen erdei szintemelkedés következik egy halvány csapáson a Grafensteig vonaláig. Innétől kezdve minden turistaút jelölt, ami mégis nagy könnyítés. Például szinte kiabálnak a frissen zöldre pingált jelek, melyek tehát a Grafensteigről a Schneeberg csúcsára vezetnek.

A zöld turistaút erdővel indít, majd hamarosan törpefenyők között nyílik ki a kék égbolt, hogy alig negyedóra elteltével ismét változzon a kulissza. Hirtelen lépek ki a mintegy vállmagasságig érő bozótosból a semmivel határolt kopár sziklákra. Elcsodálkozom ezen a hirtelen végbement változáson, és szükségem van néhány percnyi ocsúdásra, hogy megszokjam a további utamat szegélyező mélységeket és a szokatlanul nagy távolságokat.

A sziklavilágnak azonban 1700m magasság körül ismét csak vége szakad és a csúcsig füvel benőtt virágokkal szórt hegyháton kaptatok. Hosszú az út és meredek a kaptató még az után is, hogy feltűnik a Klosterwappenre telepített radarállomás teteje, mely valamiféle optikai csalódás folytán, mintha csak karnyújtásnyira lenne.

A csúcson élénk hideg szellő fogad. A felhevült test minden ízében protestál ellene. Felveszem tehát a mellényemet, és mindjárt jobban érzem magam a csúcskereszt szeles tövében. Betérő következik a Fischerhüttebe, ahol a tradíciónak megfelelően lencsét rendelek a szintén tradicionális magyar felszolgáló személyzettől, majd  a Wurzengrabenben ereszkedem alá. Az árok alján még maradt némi hó. Kíváncsian szemlélgetem a terepet egy potenciális sítúrázó szemszögéből. Miután a hó már csak mutatóban maradt, nehéz megállapítani a terep téli igényességét. Nyilván sokat számít, hogy milyen mély a hó és hogy milyenek az egyes hórétegek.

A Wurzengraben közepébe egy másik sítúrázók által kedvelt árok, a Schneegraben torkollik. Megítélésem szerint a Schneegraben mindenképpen szélesebb és amennyire így lentről meg tudom ítélni, barátságosabbnak is tűnik. Gondot jelenthet viszont a két árok végét elálló vegetáció, mely igaz nagyrészt törpefenyőkből áll. Két-három méteres hótakaró esetén nem jelenthet akadályt.

Ilyesféle gondolatokkal foglakozva érem el az ÖAV egyik menedékházát. Itt balra fordulok a Kientalerhütte felé. Bár most hivatalosan is jelzett turistaúton haladok, a téli viharok nyoma, a kicsavart, az útra keresztbezuhant fenyők még nincsenek eltüntetve. Ismét csak nyomolvasásra van szükség ahhoz, hogy a kerülgetések alkalmával ne vétsem el az egyébként sárgával jelzett turistautat.

A Kientalerhütte csak hétvégeken, illetve ünnepnapokon tart nyitva. A szabadban álló padok egyikére leülök inni és szusszanni egyet. Innen már aztán ismerős útvonalon haladok lefelé. Még hosszú ereszkedés vár rám, cirka két óra a Höllental és a Weichtalhaus. Különösebb intermezzók nélkül érek vissza a parkolóba. Jólesik leereszkedni a Schwarza meredek partján és egy kicsit felfrissülni a hideg patakvíztől. A vállalkozást kondíció- és állóképességi tesztnek szántam, melyet így utólag is sikernek könyvelhetek el.

Klosterwappen via Stadelwandgraben VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Juhé, végre jó idő, gyerünk a hegyekbe! Célom a Schneeberg egyik darabontja, az 1602 méter magas Krummbachstein, ahol még eddig nem volt szerencsém tiszteletemet tenni. Mivel délutánra heves zivatarokat jósoltak a szakértők, jó korán elindulok. Az nem olyan nagy gáz, ha visszafelé haladtomban kap el a zivatar. Payerbach/Reichenau vasútállomása előtt hatalmas parkoló tesz jó szolgálatot a hegyekbe igyekvőknek. Majdnem pontosan 7:30-kor kezdem meg a több mint 7 órás, 17km hosszú és cirka 1160m szintemelkedés leküzdését megkövetelő körutat.

A táv (Payerbach, Eng, Freidrich-Haller-Haus, Krummbachstein, Lackabodengraben, Payerbach) cirka 17 km, 1160m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az óramutató járásával azonos irányba lenne tanácsos elindulni, azaz Eng – Mitterberggraben – Friedrich Haller Haus – Krummbachstein – Alpleck – Lackabodengraben – Eng útvonalon. Ennek főleg a Krummbachstein csúcsára nyugatról felfelé vezető a meredekebb kaptató az oka. Az ellenkező, azaz keleti irányban lankásabb terep teszi kellemessé az ereszkedést. Általában jobb a meredekebb utat felfelé megválasztani. Lefelé meg a térd is köszöni, ha nem feszülnek a pattanásig az inak.

A fenti klasszikus forgatókönyv nagy bökkenője a Friedrich Haller Haus menedékház, mely szerencsétlen módon még a csúcs alatt (és előtt) állja el az utat. Aki ha betér (és miért ne) előre iszik a medve bőrére, majd pedig teli gyomorral kénytelen megkezdeni a végső csúcsostromot. Erről pedig már Robert Rosenkranz is levette a szenteltvizet és idei beszámolójában elkárhoztatja az ilyesféle gyakorlatot.

Sikeres csúcsostrom után örömmel térek be elektrolit pótlás céljából az utamba eső menedékházak valamelyikébe, de előtte, csak kivételes esetben. Ilyen talán csak egyszer fordult elő velem. Most sincs szándékomban felborítani a jól bevált sorrendet. Meredek kaptató ide, lankás ereszkedés oda, megfordítom a kört és az óramutató járásával ellenkező irányban vágok neki.

Így, vagy úgy, a kirándulás java egy sziklába vájt biztosított turistaúttal veszi kezdetét (Mariensteig), ami egy nedves szurdokba vezet. Neve Eng, jelentése értelemszerűen szűk. A múlt század első feléig a kitermelt fát a szurdok allján csúsztatták le a völgybe. A facsúszda régi korhadt darabjai mindmáig láthatóak, sőt, kulturális érdekesség, hogy a csúszda rekonstruált szakaszát most is meg lehet csodálni.

Az Eng végében kell végleg eldönteni, hogy csúcsmászás előtt, avagy utána jöjjön-e az ebéd. Korábbi érvelésem értelmében, a lazítást csúcsostrom után látnám szívesebben. Tehát, nem térek le balra Knofelben felé, hanem követem az eddigi irányt a Lackabodengraben allján, mely egyben az Eng folytatása is.

Két oldalról magas sziklafalak között mérsékelten emelkedik a turistaút. Nyáron, kánikulában kifejezetten kellemes lehet erre poroszkálni. Most viszont felveszek egy hosszú ujjú trikót, mert itt-ott megdidergek a hűvös fuvallatoktól. A harmat, meg az éjszakai eső áztatta nedves aljnövényzet miatt a nadrágom szára percek alatt loncsnedvesre szívja magát (a kullancsok miatt az erdőben sosem viselek rövidnadrágot).

A folyamatosan emelkedő ösvény, egy széles erdei utat keresztezve ér ki a ragyogó napsütésbe. A nadrágom is gyorsan szárad, mert innentől kezdve a Krummbachsteinre felvezető gerincen haladok. Édes illatok bódító kavalkádja kísér szinte az elejétől a végéig. Már a szurdokban is érezhető volt egy magas szárú kékes virág átható illata, de ez mind semmi ahhoz, ami a csúcshoz közeli alpesi legelőn fogad. Tehenek még nincsenek, így nem kell a tehéntányéroktól sem tartani. Átadom magam az édes világmindenség teljes élvezetének. A melengető (de még nem forró) napfény, a szellő lágy simogatása, a kék égbe ágyazott hófödte Schneeberg magasztos látványa, a természet harsogóan zöld kulisszái és persze az apró alpesi virágok fenséges, intenzív illata megteszi a hatását. IGEN! Ez az, amiért érdemes idejönni. Gyógyír testnek-léleknek. Június az alpesi legelők tavasza. Ilyenkor borul virágba a mező és a levegő tele van milliónyi rajzó ízeltlábú szüntelenül zümmögő hadával.

Az út utolsó szakasza kilép a törpefenyős magashegyi környezetből és kopár sziklákon vezet a csúcskeresztig. A Krummbachstein tetején alig van hely, szemben az olyan hegycsúcsokkal, mint a szomszédos Klosterwappen, ahol akár egy hadsereg is elfér. Itt fenn viszont megfontoltan, óvatosan kell lépegetni, mert egy rossz mozdulat és hosszan tartó zuhanás lehet a következménye.

A csúcsról nyugati irányba, azaz a Friedrich Haller Haus felé zölddel jelölt ösvény valóban nemcsak jóval meredekebb, mint az, amelyen érkeztem, hanem önmagában is hosszabb, cirka 100m szintsüllyedés mély. Ezután szelídül a terep és a Friedrich Haller Hausig, illetve azon túl sincs több ehhez hasonló meredély.

A menedékház konyhája elsőrangú. Így utólag is úgy gondolom, érdemes volt megfordítanom a kört és csak dolgom végezetével betérni. Elképzelhetetlennek tartom, hogy jóllakottan nekivágjak a csúcsnak. Lefelé bandukolva nem okoz gondot. A Mitterberggraben egyre mélyülő árnyékos árkában enyhül  a nap heve. Egy órányi séta után elérem az Enget, illetve azt a pontot, melyen korareggel letértem. Innentől számítva aztán már ismerős a terep, hiszen pontról pontra követem saját nyomomat. Egy meleg zápor söpör végig a vidéken, de olyan sűrű az erdő lombkoronája, hogy az esőcseppek csak gyéren érnek. Nem is kell esőkabátot bontanom. Zivatarnak nyoma sincs. Mire a parkolóba érek, ismét tűz a nap, csak az aszfalt nedves felülete árulkodik az iménti zuhancsról.

Krummbachstein VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL