Deutsche Fassung (Német verzió)
Megint csak úgy kezdem, mint az ezt megelőző beszámolóimat, hogy ez a túra régen megterveztetett. Már a Ferencjóskán jártamkor extra figyelmet kapott a Kaiserschild (lásd a képet).
A Kaiserschild a Ferencjóska Császár Klettersteig kilépöjéböl nézve
Régen váltott ki belőlem egy túra olyan heves, és egymással szöges ellentétben álló szélsőséges érzéseket, mint amelyek tegnapi kalandom megtervezése és kivitelezése közben magukkal ragadtak. Tán nem is lehet csodálni, hiszen ez egy nagy aurával rendelkező, nagyon nehéz, igazi extrém Klettersteig. Átéltem mindent. Magabiztos elszántságot a gondolat nyomán, hogy megmászom. Kételkedést a saját képességeimben majd rettenet a hegy komor és magasztos látványán. Rémületet a világos felismerésen, hogy megkezdődött, majd tökéletes alázatot.
A táv (Gemeindealm, Bärenloch, Kaiserschild, Bärenloch, Gemeindalm) cirka 12 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.
Később, a beszállóhoz érve mégis előbújt rejtett zugából az addig láncon raboskodó sziklaszilárd eltökéltség. A lelkemben honos irányító központot államcsíny szerűen vette át a bátorság, és a kitárt ablakokon beáramlott az öröm. Később a falon lógva célorientált transzállapotba kerültem. Ilyenkor már nem foghat rajtam semmiféle kétség, elporlad a lelket gúzsba kötő tétovázás és helyét átveszi a kihívás gyönyörűséges érzése.
Meg kell jegyeznem, hogy a kalandjaimra komolyan készülök. Nem csak fizikailag, hanem a rendelkezésemre álló tárgyilagos szakirodalmat is átböngészem. Ez az alap. Ezután érzésekre vagyok kíváncsi. Ki hogyan élte meg a mászást. Szeretem például kösziklát, konkrétan is a Kaiserschild leírását. Idézek néhány jellemző sort, mely nagyban illik saját érzéseim kavalkádjához:
“A Császári Pajzs vad sziklafala fenyegetően komorult fölénk”
“Ültünk, eszegettünk, és néztük a falat. Pont a felső, érdekesebb (áthajló) szakaszokat mászta az előbb megfigyelt csapat. Őszintén szólva ekkor nem nagyon akaródzott felmászni rá, pedig tudtam, hogy végül úgyis megmásszuk. A kondíciónk jó volt, az idő szép, a társaság remek. Csak az akarat, az nem akart kikristályosodni, ehelyett valami diffúz lelkiállapotban leledztem”
Zseniális élménybeszámoló. Kár, hogy közben elnémult a weboldal. Vajon ki tudja, túrázik-e, létezik-e még ez a csapat?
A mászás végül is fokozódóan pozitív, sőt eufórikus érzésekbe ágyazva, a napsütötte fenséges őszi panorámát élvezve, szinte eseménytelenül telik el. A beszálló lényegesen könnyebb a Ferencjóskáéval összevetve. Az ezt követő szakasz is szinte már-már altat. Ha nem tudnám a szakirodalomból, hogy három helyen is markáns D/E vár rám [K1 – Kurt Schall], szinte már csalódnék. Aztán, mint az atyai pofonok a semmiből, jönnek a gatyarohasztó kis áthajlásos kulcsfelszökések.
A védőangyalom pajzsot tartott a fejem fölé. Általában úgy gondolkodunk, hogy a legrosszabb, ami az ilyen kiruccanás alkalmával történhet velünk, az a spontán lezuhanás. Persze tudjuk, hogy egy kő is a kobakunkra koppanhat, ezért viselünk hegymászó sisakot.
Már a keményebb szakasz alján araszolok, amikor fentről egyre erősödő furcsa zúgó hangra leszek figyelmes. Egy pillanat alatt fut át az agyamon egy korábban olvasott hír, arról, hogy miként zuhant le itt egy hegymászó. Csak nem újra? A zúgás egyre erősödik, olyan, mint egy repülőgép motorja. Látom ám, hogy tőlem alig egy méterre zúg el egy emberfej nagyságú szikladarab, a hangból ítélve elképesztő sebességek. Nos ha egy ilyen eltalál, a sisak nem véd meg, az szent.
De vajon milyen érzés lehet egy D/E ponton átjutni? Például amikor mászás közben egyszer csak egy markáns áthajlás alá kerülök, és észreveszem, hogy a testem rézsútos pozícióba kerül, hajlik kifelé a szakadék fölé. Ilyenkor azért nem szoktam fényképezni. A lábnak jobb esetben, jut mondjuk kapaszkodónak egy vastüske, más alkalommal viszont csak a bakancs talpa és a sziklafal között fellépő súrlódási erőben lehet bízni. Miközben egy kézzel lógok az életet jelentő drótkötélen, a másikkal igyekszem sebesen átcsatolni a kantárom karabinerjeit. A bűvészmutatványt olyan gyorsan kell végrehajtani (általában néhány másodperc), hogy még elég erőm maradjon az ezt követő sziklanyüvős karizmozáshoz, amivel egészen addig lendítem vagy húzom fel magam, amíg testem egy olyan pontra talál, ahol függőleges állapotba kerül. A dologban az adrenalint termelő kick, hogy soha nem lehet biztosan tudni, hogy hol lelhető a következő nyugvópont, mert mielőtt elérném, esetleg még egyszer, vagy akár még kétszer is át kell még csatolni. A függőleges testpozícióban ugyanis a súlyt teljes egészében át lehet vinni valamely lábra. Tehermentesíti a karizmokat. Ezért van az, hogy a Klettersteigen a brutális fizikai erő a biztonság egyik fontos garanciája. A lezuhanások legnagyobb része pont olyankor következik be, amikor valakinek elfogy az ereje ahhoz, hogy még egyszer átcsatoljon.
Tulajdonképpen a lezuhanást elkerülendő hordunk magunkkal egy plusz, csavaros HMS karabinerrel ellátott biztonsági kantárt. Erőfogytán ugyanis nem a főkantár átcsatolásával kell kísérletezgetni, hanem ezt a HMS-t beakasztani és beülni, pihenni. A probléma, hogy az útra kelők ezt a fontos technikát nem gyakorolják és rémületükben eszükbe sem jut alkalmazni, pedig a mentőöv ott lóg a derekukon. Jómagam zöldfülű koromban a Bürgeralm-Klettersteigen alkalmaztam “live” és akkor csodálkoztam is, hogy milyen jól működik a dolog.
Summa summarum, a Kaiserschildre a rendes turistaúton Kletterezés nélkül felkapaszkodni is egy mély piros kategóriás túra. Ez főként a beszállóhoz vezető Bärenlochssteig (A) görgeteges, helyenként szépen kitett, meredeken felfelé kanyargó ösvényének köszönhető. A sisakot a fent említett saját tapasztalt alapján is kötelező mindjárt a szakasz elején feltenni. A beülő és kantár felvételére alkalom nyílik közvetlenül a beszálló előtti kisebb platformon, ahonnan az ösvény a beszállóig lejt.
Tanulságok
- Extrém Kletterstiegre akár huzamosabb ideig is, de körültekintően készülni kell!
- Bár a Kaiserschild fala és a mászás magassága elmarad a Frencjóskáétól, összességében, különösen a Bärenlochsteiggel együtt, mégis hasonló erőnlétet és kondíciót igénylő vállalkozás. Akinek nem árt meg legalább 1000-1200 méteres szintkülönbség legyűrése, az elindulhat
- Szép, pihenésre alkalmas hely csak a függöhíd előtt van illetve lejjebb még két kurtafrkincányi drótkötéllel biztosított zsákutca szerű kényszer-félrehúzódó található, melyek viszont nem igazán nyerték meg a tetszésemet.
- Aki 2méternél alacsonyabb, vigyen a függőhíd átkeléséhez egy kantárhosszabbítót. Megteszi egy 60 cm hosszú varrott heveder (ún. Bandschlinge) meg egy csavarzáras karabiner (HMS).
- Irodában sorvadozó izomzattal halálos felelőtlenség nekivágni. Aki Eisenerzzel ilyen szempontból kíván ismerkedni, bevezetőnek inkább a Pfaffenstenre vezető Eisenerz Klettersteget javasolnám, mely minden szempontból könnyebb, de mégis hasonló flairt ad.
- A folyadékkal nem érdemes spórolni. Inkább legyen fél literrel több, mint kevesebb. A Kaiserschilden, kellemesen meleg őszi napon a cirka hat és félórás kerülőn két és fél liter fogyott. A Ferencjóskán kánikulában a három és fél liter is kevés volt!
Utóirat vendégfogadókról
Azt terveztem, hogy ha lejövök a hegyről, majd a Bürgeralmhoz címzett alpesi fogadóban eszem egy jót. Tudniillik a fogadó parkolója a túra kiindulópontja is. Sajnos úgy tűnik, errefelé nem túlozzák el a vendégszeretet. Betértemkor, tegyem hozzá, hullaéhesen és szomjasan, még csak levegőnek sem néztek. Az asztalnál helyet foglalva, létrehozva a szemkontaktust a sürgő-forgó pincérlánnyal, vártam cirka tíz percet, hogy legalább egy étlapot kapjak. Megfigyeltem, a helyi törzsvendégek priorizált és körbeajnározása nem tette lehetővé, hogy más is a fogadó kegyeiben részesüljön, így aztán kénytelen kelletlen, korgó gyomorral felálltam és máshová mentem. Ez a hanyag, nemtörődöm magatartás, úgy vettem észre, sajnos Ausztriában elég elterjedt. Hasonló rossz tapasztalatom volt már például a Schneeberg alatti Weichtalhausban, vagy Johnsbachban a Donnerfogadóban. Ott is szokás levegőnek, avagy kellemetlen háttérzörejnek nézni a vendéget. Pozitív, dicséretes példa viszont a Schneebergen a Fischerhütte, a Hochschneeberg fogadó, a Hohe Wandon a Herrgottschnitzerhaus meg a Hubertushaus vagy akár a Göller alatti Naturfreunde Hütte is. Ezek mind példásan vizsgáztak előttem vendégszeretetből, hogy ne csak a tök- bunkókat említsem meg.
Mit meinem Schutzengel am Kaiserschild Klettersteig
Meine Fahrt nach Eisenerz startet ziemlich pünktlich um 6:00 in der Früh. Auf der S6, wie des Öfteren auf dieser Schnellstraße, tauche ich in eine dicke Nebelsuppe hinein, welche mich bis nach Trofaiach und darüber hinaus begleitet. Vordenberg erreichend reißen die Nebelwolken plötzlich und vor mir wie vom Nichts der von der Sonne schön ausgelichteter Grat der Vordernberger Mauern taucht auf. Ich bilde mich ein für einen Bruchteil sogar den Fahnenköpfl (Grete Klinger Steig) erkannt zu haben. Ein gewaltiger Moment.
Ab hier lichtet sich der hartnäckige Nebel immer mehr und als ich beim Ausgangspunkt meiner Tour lande (Gemeindealm in Eisenerz-Ramsau) ist der Nebel komplett vorbei. Es sind schon einige Enthusiasten in den Startlöchern. Ich frühstücke noch in aller Ruhe vom Mitgebrachten und dann schlüpfe ich in meine Bergschuhe und beinahe pünktlich um 9:00 begebe ich mich auf den schönen sonnigen, kaum ansteigenden Weg zum Kaiserschild.
Nach einer Rechtskurve erblicke ich mein eigentliches Ziel, das bisher vom Wald verhüllt war. Hochkogel links und der Kaiserschild rechts, dazwischen das Bärenloch und unterm Kaiserschild der Bärenlochsteig. Ich mache unzählige Fotos und versuche den Wegverlauf des Klettersteiges herauszufinden, sowie den Zustieg zum Klettersteig. Aus meiner Entfernung leider noch nicht erkennbar.
Klettersteig (rot) und Bärenlochsteig (gelb) – meiner Einschätzung nach
Mein Pfad führt dann durch ein steiles, herbstlich bekleidetes Waldstück bevor dann der Pfad ein Geröllfeld durchquert welches direkt im Bärenlochsteig mundet. Ab hier, wegen extrem hoher Steinschlaggefahr sollte man den Helm unbedingt ausfetzen. Wie ich es später dann erfahre, die vom Oben runterfallende Steine und Felstücke könnten diese Sicherheitsvorkehrungen auch mächtig überfordern.
Der Aufstieg über den Bärenlochsteig erweist sich als ein wirklich mühsames Unternehmen. Die Drahtseilsicherungen im oberen Teil sind nur bedingt nützlich, weil ja teilweise am Boden gelegt kaum wirklicher Benutzung finden und von den Bergsteigern ein Aufstiegspfad ausgetreten ist der die Drahtseilführung komplett ignoriert. Vorm Klettersteigeinstieg, am höchsten Punkt des Bärenlochsteiges ist ein kleiner Anseilplatz breit genug für etwa 4 bis 5 Personen. Danach geht es kurz bergab zum eigentlichen Einstieg.
Dort stehen etwas entfernter manche Unentschlossene. Ich will auch einen älter aussehenden Bergsteiger vor mir einsteigen lassen aber er winkt ab mit dem Hinweis, er wisse noch nicht ob er überhaupt einsteigen will. Frage nach seiner Erfahrungen, worauf er mir den Johann Klettersteig nennt, den er angeblich schon dreimal gemacht haben sollte. Seine Entscheidung.
Es ist so um 11:00 Uhr als ich nachrücke und die erste knifflige D-Stelle direkt über den Einstieg passiere. Die Einstiegswand ist sonst im Verglich zum Kaiser Franz Josef Steig viel-viel einfacher. Nach dem würzigen kurzen D, geht es bis über die Ramsauer Rampe höchstens in der B/C-Schwierigkeitstufe weiter. Danach ändert sich aber die Situation und erhöhen sich die Ansprüche explosionsartig.
Nach Kurt Schall’s Klettersteigführer rechne ich mit drei D/E-Schlüsselstellen welche ich auch im Laufe meiner Kletterei erkennen zu glaube. Für mich persönlich ist die erste kurze D/E-Verschneidung der Unangenehmste. Nicht genug die senkrechte und glatte Felsformation, auch zwei Drahtseilenden treffen sich unglücklicherweise gerade hier, was das Umhängen zur echter Akrobatik macht.
Mein Schutzengel hat hier eingegriffen aber aus einem anderen Grund. Knapp ein Meter rechts von mir saust plötzlich ein Felsstücks, groß wie ein Menschenkopf vorbei. Es macht starke Geräusche wie vom Flugzeugmotor. Rast mit unglaublicher Geschwindigkeit. Ich denke, kein Helm hätte es aufhalten können. Ich kann nur davon ausgehen, dass jemand im oberen Teil des Steiges das Felsstück versehentlich ins Rollen gebracht hat. Bei der beobachteten Größe des Brockens ist aber nicht davon auszugehen, dass diese Tatsache dem unglücklichen Täter entgangen ist. Verstehe daher nicht, dass keine Warnung ausgerufen wurde. Wo ist der in dieser Situation verpflichtender Aufschrei „Achtung Stein, Stein!“ geblieben? Habe nichts dergleichen gehört. Komische Geschichte. Bergsteiger die kein Deutsch können?
Die Schwarze Querung ist viel einfacher als ich mir dies ausgemalt habe, aber der Aufschwung danach braucht schon besondere Armkräfte, wie auch die danach folgenden Abschnitte. Den langen Igelleiter (C) erreichend stelle ich fest, dass die größten Schwierigkeiten sind vorbei und ab hier verspüre ich eine große Erleichterung und genieße die Kletterei umso mehr.
Vor der Nepalbrücke gibt es ein Stau, da eine Tschechische Vierergruppe lässt sich von allen Seiten fotografieren (oben spreche ich Sie an, verstehen kein Deutsch). Ich nutze den gezwungenen Stillstand zum Ausruhen und somit ist mir die Pause recht. Die Querung der Nepalbrücke ist etwas problematisch weil ich ja mit 1.80 nicht hoch genug bin und eine Klettersteigset-Verlängerung brauche. Ich benutze hierfür meine Sicherungsbandschlinge mit dem HMS-Schraubkarabiner. Man muss schon über 2m gewachsen sein um hier ohne eine Verlängerung auszukommen. Sonst ist das Überqueren der Brücke eine entspannte Angelegenheit. Danach gibt es noch eine „beinahe“ D-Stelle (eher nur C/D), aber der restliche Wegverlauf dürfte keine besonderen Schwierigkeiten mehr für jene darstellen, die es bisher geschafft haben.
Beim Ausstieg gelange ich auf einem mäßig steilen mit Gras bewachsenen Plateau. Es ist knapp viertel vor eins Uhr. Links haltend nach etwa 5-7 Gehminuten der entfernte Gipfel des Kaiserschilds kommt in Sicht. Steinmännchen und rote Punkte führen zum Gipfel. Noch weiteren 10 bis 15 Gehminuten entfernt. Ich erreiche den Gipfel um 13:10 und genieße den makellosen Weitblick zum Hochschwab auf der einer und bis zum Dachstein auf der anderen Seite.
Der blaue, wolkenlose Himmel ist schon kitschig schön, und prägt diese atemberaubende Bergkulisse. Die Berge der übrigen Eisenerz-Klettersteige sind klar zu erkennen. Vor allem der Pfaffenstein (Eisenerz Klettersteig), links davon der Hochblaser (Kaiser Franz Josef Klettersteig) und rechts der Reichenstein und dahinten vermute ich den Grete Klinger Steig.
Der Abstieg beginnt pünktlich um 13:30. Bis zum Einstieg des Klettersteiges ist es ein ganz normaler Wanderweg ohne besondere Herausforderungen. Der Bärenlochsteig ist aber wiederum sehr mühsam im Abstieg. Ich bin einfach erleichtert das Geröllfeld zu queren und im schönen herbstlichen Wald gelandet zu sein. Bin etwa um 16:40 wieder beim Ausganspunkt am Parkplatz vorm Gasthaus Gemeindealpe.
Ich wollte hier vom mächtigen Hunger und Durst geprägt einkehren, was sich dann als eher eine überzogene Erwartung herausgestellt hat. Bei einem freien Tisch platznehmend habe dann ziemlich lange vergebens auf die Wirtin gewartet. Ich mutierte für sie zur geruchlosen, durchsichtigen Gasformation, der keine Aufmerksamkeit zu schenken ist. Sie war meiner Einschätzung nach mit Ihren Stammgästen beschäftigt und so ein herumirrender Gast wie meine Wenigkeit dürfte nicht wichtig genug gewesen zu sein. Somit habe mich gezwungen gesehen mit knurrendem Magen einen anderen Gasthof aufzusuchen.
Ich bin froh die Entscheidung getroffen zu haben mein Können am Kaiserschild-Klettersteig zu prüfen. Schlichtweg habe mich gut genug und lang genug dafür vorbereitet. Habe dann doch ziemlich lange gezweifelt ob und wenn ja dann wann, aber letztendlich wollte das heurige Klettersteigjahr unbedingt mit so einem prächtigen Edelstein krönen und erleichtert in das Wintersaison rübergehen.
Zurück zum Anfang
Sztefano-Space 