Sztefano-Space

Változékony, bizonytalan időjárás esetére, tartogattam ezt a túrát, mely az Anninger magaslat erdővel sűrűn benőtt hátán visz kilátótól-kilátóig, változatossá téve a nem egészen rövid, cirka 23 kilométerre szabott utat. Bár az út legmagasabb pontja alig-alig ér 650m fölé, mégis majdnem pontosan 1000m szintemelkedést lehet összeszedni. A kiruccanás bruttó 8-9 órájába viszont belefér bőven egy-másfél óra pihizés is.

A táv (Mödling, Mödlinger Klettersteig, Husarentempel, Wilhelmswarte, Kleisheimwarte, Mödling) cirka 24 km, 1000m szintemelkedés, bruttó 8:15 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. Piros számok jelentése: 1-Klettersteig vége, 2-Várrom, 3-Husarentempel, 4-Jubiläumswarte, 5-Wilhelmswarte, 6-Klesheimwarte (Otto Proksch Hütte).

A nap még óvatosan mosolyog, amikor beszállok a Mödlinger Klettersteigbe (B/C), hogy imígyen jussak fel első célpontom, a mödlingi várrom magasságába. Aki történetesen nem kívánja ilyen megerőltető taktikával kezdeni, kétféle alternatívája van. Vagy a Klettersteig beszállójától jobbra felfelé induló kaptatós árkot választja (a kletterezök itt ereszkednek le dolguk végeztével), vagy pedig nagy ívben balról, biztonságos lépcsökön át kerüli ki Mödling szikláit.

Már javában borong az ég, mire a várromhoz érek és végigjárom a régmúltat idéző falakat, majd a völgykatlanba szorult Förenhofon át közelítem meg második célpontomat, a 19. században klasszicista stílusban épült, napóleoni időket idéző huszárok templomát (Husarentempel). Az emlékmű az Anninger legészakiabb csúcsán helyezkedik el és természetszerűleg némi szuszogásos verejtékezés a feljutás ára. Innen harmadik célpontom, a Jubileumswarte és az Anningerhaus felé veszem az irányt.

Közben az időjárás beváltja fenyegetéseit és megnyitja csatornáit, minek következtében egy terebélyesebb fa alatt a hátizsákból sorra kerülnek elő az ilyen esetre tartalékolt kellékek, az esőkabát, az esőnadrág és még a hátizsák is kap egy esőponyvát. Miután így felfegyverkezve a kiadós zápor már nem foghat rajtam, megingathatatlanul bandukolok tovább. Elég korán, 11 óra után érem el az Anninger menedékházat és mivel továbbra is esik, úgy döntök, hogy előbbre hozom az ebédidőt. Mint kiderül, ez nagyon jó elhatározás, mert mire végzek, az égi áldás első felvonása is befejeződik. Kényelmesen elbandukolok tehát a Jubileumswarte elnevezésű kilátóhoz, mely éppen a fák koronája fölé nyúlik ki, és remek panorámával jutalmazza a látogatókat. Sikerül megfigyelnem, ahogy a Hohe Wand távolról is jól felismerhető jellegzetes sziklafalát szürke fellegek kiadós záporesővel öblögetik. A kissé távolabbi Schneeberg is efféle sorsban osztozik.

Ezután részleges napsütésben negyedik célom a Wilhelmswarte felé veszem utamat. Némi szerény emelkedők leküzdése után a kilátóból hasonló panoráma tárulkozik elém. Ötödik célom a szintén kilátóval rendelkező Otto Proksch menedékház felé poroszkálva ismét nyakamba szakad az ég és gyorsan újra esőkabátot kell magamra kapnom. A menedékházhoz érve sajnálkozom egy kicsit, hogy az intenzív eső miatt nem készíthetek felvételeket. A fényképezőgépem, tudomásom szerint nem vízhatlan. Kompromisszumos megoldásként úgy döntök, betérek egy kávéra, hátha közben ismét szerencsém lesz, és eláll az eső. Mázlim van aznap. Amint fizetek és kilépek az ajtó elé, már csak gyéren csöpörög. Felmászok tehát itt is a kilátóra és mire leérek, teljesen eláll az eső.

Az Otto Proksch menedékház egyben túrám legdélebbi pontja is, ahol egy nagyobbacska kanyar után ráfordulok az északkeleti irányba mutató Beethoven turistaútra és megkezdem a visszafelé vezető sétát. Az idő egyre javul, majd mire Gumpoldskirchen fölé érek, tejesen eltűnnek a felhők és az ég legcsodálatosabb kékjébe, jómagam meg rövid ujjúba öltözöm.

A további gyaloglás eseménytelenül telik el. Elérem a Mödlingi Klettersteig kiszállóját, ahol reggel megkezdtem a túrát, majd a turistaúton északkelet felé továbbhaladva nagy ívben a völgybe szállok. Nem tagadom, a több mint 8 órás menetelés után örömmel és gyorsan válok meg bakancsomtól. Közben reménykedem, hogy az időjárás jóvoltából nem kell további alternatívtúrák után kutatnom, és a tarsolyomban nyugvó komolyabb vállalkozások valamelyikével folytathatom az idényt (bár ahogy az elörejelzést nézem, inkább csak óhaj marad).

Anninger VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Egy halaszthatatlan rendezésre szoruló személyes ügyről van szó, köztem és a Türnitzer Höger között. Történt ugyanis, hogy a télen kétszer is visszavonulót kellett fújnom a Höger meghódítására tett kísérletem során. Első alkalommal a Linsbergig jutottam el, miközben konstatálnom kellett, hogy a hó túl mély és a hótalpaim nem elég nagyok ahhoz, hogy biztonsággal folytathassam a csúcstámadást. Másodszor egy közvetlenebb, de északi fekvésű ösvényen próbálkoztam, ahol a beindult intenzív tavaszi olvadás ellenére is még rengeteg hó állta utamat, megakadályozva a felkapaszkodást egy kulcsfontosságú kaptatón.

A táv (Hohenberg, Steinparztal, Gschwendthütte, Türnitzerhütte, Stadelbergkamm, Hohenberg) cirka 15 km, 1100m szintemelkedés, bruttó 6:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

A tegnapi kellemesen meleg, ragyogó napütésben a fenséges kék ég varázslatos boltozata alatt, a harmadszor megismételt csúcstámadás sikerrel járt. Történt ez annak ellenére, hogy egyáltalán nem voltam biztos a sikeremben, bár most egy teljesen más jellegű okból. A bal térdem egy jó ideje rakoncátlankodik és előre meg nem jósolható időközökben, de főleg lépcsőzés és kaptatózás közben bele-belenyilall egy éles fájdalom. Mivel állítólagos szakvélemény szerint a futás inkább ártalmas terhelés a térdnek, a túrázás meg egyenesen javallott, úgy döntöttem, egy időre szüneteltetem a futótréningeket. A Högerre sem indultam volna, ha a meteorológiai jelentés nem kecsegtet kifejezetten álomszép túraidővel, ami most telitalálatnak bizonyult. Képtelen voltam ellenállni, lévén a csütörtök ráadásul egy piros betűs munkaszüneti nap.  Induláskor tehát nem kötöttem volna fogadást rá, hogy felérek a csúcsra, ami cirka 1100 méteres szintemelkedés leküzdését teszi szükségessé.

Első téli kísérletem útvonalát követe a Steinparztal (Hohenberg) turistáknak szánt kicsiny parkolójából indulok. Mint általában most is az első vagyok. Amikor ugyanis délután visszaérek, már dugig tele van. Az út lankásan indít. Óvatosan lépkedve nosztalgiázom és megpróbálom visszaidézni, milyen volt a mélyen behavazott táj a mostani harsányan friss zöld hajtásokkal tömött erdő tükrében. Az első térd-intermezzo nem várat magára sokáig, majd öt perc tünetmentes kaptatás után megismétlődik a szúrás. Meg is állok és tanakodom, hogy mitévő legyek. Azonnal forduljak-e vissza, vagy valamiképpen jussak el legalább a Gschwendt menedékházig?

Steinparztal télen, és ugyanaz…

…most, tavasszal

Eszembe van, hogy tavaly, a Kaiserschild beszállója felé kaptatva volt már részem ugyanilyen szimptómákban. Úgy döntök tehát, hogy megyek tovább és kenyértörésre viszem a dolgot. Ha komoly a baj, akkor előbb-utóbb tudni fogom. Figyelmem a lépésekre összpontosítom. Aztán egyszerre csak a völgykatlan bejáratába érek, ahol a Linsberg és a Stadelberg közti gerinc szegélyében a Gschwendthütte trónol. A katlan falán hegyi legelő zöldje hívogat felfelé, és én megállás nélkül neki is veselkedem. Majdnem ugyanazon a vonalon megyek felfelé, mint első téli kísérlet során. Megelégedéssel nyugtázom, amikor felérek a gerincre és megkönnyebbült, örömteli mosollyal nézem az alattam elterülő napsütötte tájat. Számomra innentől számítva minden lépés új terep, és persze definitív közeledés a Höger felé.

A Gschwendt Hütte télen

… és most a tavasszal

Az út erdő borította hegygerincen visz tovább, egymásba kapcsolódó ereszkedők és kaptatók láncolatán át, mely a Höger közvetlen tövében egy szép mezőn ér véget. Még valamivel több, mint 300 méter szintemelkedés következik, melyet jó tempóban tünetmentesen teljesítek. A Türnitzer menedékház mögötti csúcskereszt tövéből hosszú percekig nem győzök betelni a távoli hófödte hegyek lenyűgöző látványával. Jobbról az impozáns Ötscher, balról pedig a Schneeberg súlyos tömege szegélyezi a panorámát. Jól esik a frissítő és az egészen egyszerű elemózsia. Italokon kívül még kétféle levessel szolgál a hétvégeken és ünnepnapokon nyitva tartott menedékház. A teraszon üldögélve a verőfényes napsütésben boldog megelégedettség lopja be magát a lelkemben. Olyan szép minden körös-körül, olyan remek a hangulatom, hogy rémálomként hatnak csak téli kísérleteim ide feljutni.

Nehezemre esik búcsút inteni a hegycsúcstól. Kellemes ereszkedés következik. Többször is megállok egy-egy olyan helyen, ahol a párás erdei levegőben intenzíven érezhető a markáns fenyőillat. Mélyen beszívom az átható édes illatot és csodálattal áldozom a természet eme gyönyörűséges oltárán.

Visszafelé vezető utam téli második kísérletem útvonalán visz. Különös figyelmet szentelek a kaptató vizsgálatának amely akkor meghátrálásra kényszerített. Most sűrűn benőve friss bokrokkal, mely között a vékonyka ösvény szerpentinszerűen kanyarog le az széles erdei útra. A téli hóborította kopárságban a felismerhetetlenségig volt betakarva.

A Stadelberg gerincén most nem mélázom el az a villás elágazást, melynek bal ága a múltkor rossz irányba vitt. Megértem, hogy akkor tudat alatta azért választottam a rossz irányt, mert a gerincen visz tovább, és így szinte kínálja magát. A helyes útvonal viszont majdnem észrevétlenül válik le jobbra, hogy a hegyoldalban a fák árnyékában ereszkedjen tovább.

Hat és fél óra elteltével érkezem vissza a parkolóba. Egy szívet, lelket felemelő kiruccanással a hátam mögött, csupa pozitív energiával feltöltve huppanok a volán mögé.

Türnitzer Höger VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Az idei szezon első vadiúj ferratájával végre megkezdődött a klettersteigezés. Május 1. adták át a Hohe Wandon a Wildenauer Klettersteig tőszomszédságában a Gebirgsverein Klettersteigre keresztelt új csípős-paprikás ferratát. Mendemondák persze már tavaly is keringtek róla, főleg a gipfeltreffen.at fórumon. Úgymond nehezebb lesz, mint a Wildenauer de könnyebb, mint a HTL-Klettersteig. Miután ma tervszerűen bejártam, igazolhatom, ez tényleg stimmel, bár jellegében, paramétereiben és igényeiben egyértelműen inkább a HTL-hez áll közelebb.

Nyomvonalam (pirossal a Klettersteig)

…egy más perspektívából

Ismét csak a már megkedvelt zweiersdorfi turistaparkolóból indulok felfelé a Springlessteigen. Az éjjel kiadós eső áztatta a vidéket és ennek a nyomai még így fél kilenckor is jól láthatóak. Ez elbizonytalanít. Kishitű énem minduntalan megpróbál lebeszélni a vállalkozásról, és most jól jön neki, hogy a párás erdei levegőben sáros ösvényen araszolgatok. Kivetíti elém, miféle veszélyeknek nézek elébe. Például a nedves falon belezuhanhatok a kantáromba, mert a korábban még sarat dagasztó bakancsom egy kritikus ponton kicsúszik. Jó, igen – feleslegetek – ez tényleg problémás lehet, de a fal déli fekvésű és gyorsan felszárítja a nap. A bakancsod rovátkáiban viszont kipiszkálhatatlanul beeszi magát az agyag – mondja ő. Jó, majd kiverem a sziklán, ahogy tudom. Mire ő – de ma még eshet is, nézd, beborul. És tényleg, a nap eltűnik, és ilyenkor, mint mindig, komorrá válik a táj. Jó – egyezek bele – ha rájönne az eső, akkor lemondok a bejárásról, megígérem. Ez tetszik neki. Emlékezz csak – mondja – a HTL-Steigre. Még száraz időben is megcsúsztál. Úgy látszik, tényleg nem nyugszik mindaddig, amíg teljesen meg nem riaszt. Megegyezünk abban, hogy legalább a beszállóig mindenképpen elbandukolok, megnézem.

Ahogy így veszekszem önmagammal, elérem a kékkel jelölt Wandfussteiget és nyugati irányba fordulok. A turistaút hol felfelé, hol meg lefelé tart. Már nincs messze a beszálló, amikor meghallom a drótkötélen végighúzott karabinerek tipikus muzsikáját. Ezek szerint már valakik javában másznak – gondolom, és ez kihúzza a kétségekkel teli énem alól a talajt. Mivel esőnek se híre se hamva, tehát, beszállok. Kis gond felvenni a beülőt, mert a terep nem igazán alkalmas az ilyesféle mutatványra.

A Gebirgsverein Klettersteig lénygében a HTL-hez hasonlóan három szakaszból áll. A szakaszok között van pihenésre alkalmas hely. A leghosszabb és szerintem tán a legnehezebb az első szakasz, a meredek sárga fal mely egy-egy pontban eléri a D nehézséget is, de átlagosan stimmel a hivatalos C/D besorolás (lásd bergsteigen.at). A sárga fal után egy könnyebb rész következik, melyet a függőhíd zár le.

A függőhíd elég labilis. Megvárom ugyan az előttem áthaladót, de amint az illető a túloldalon belekapaszkodik a hidat feszítő drótkötélbe, extra meglibben alattam az egész tákolmány. A közben feltámadó szél is, mintha csak rám várt volna, hogy jól megcibáljon. Majd miután az előttem átkelő átakasztja magát a fixponton, a szél is eláll és a híd teljesen megnyugszik. Ezek után aztán már feles kilengések nélkül biztonságosan kelek át.

A híd után függőlegesen felfelé szaladó lengőlétrák következnek. Az utólsó létra végéből a sziklafalra átlépve kell ismét bevetni a karizmokat. Derekas produkcióval érem el a fal tetejét. Itt úgy tűnik, vége a Klettersteignek, de ez csak egy optikai csalódás. A kis plató jó alkalmat ad egy kis pihenésre, mert ezután jön a gatyarohasztó harmadik szakasz, az áthajló kulcsfelszökéssel tarkítva. Itt egy nagyobb és egy kisebb a falba vert U-vas veszi el a felszökés élét. Eme segédeszközök nélkül a kulcs minden bizonnyal elérné az E kategóriát.

A sáros bakancstalp és a falban található, számtalan kikerülhetetlen nedves-sáros rés egyértelműen megnehezíti a mászást. Egyszerűen minduntalan nagyobbat kellet markolni ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a talp és a fal közti csökkent súrlódási tényezőt.

Mire a Hubertushaushoz érek, a nap melengető sugarai átveszik az égi kommandót, ami maradásra késztet. A Hubertushaus teraszán elidőzöm egy darabig, majd a völgybe szállok a Springlessteigen.

Gebirgsvereinsteig VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL