Deutsche Fassung (Német változat)
Vajon hogyan lehet lemérni valamely túra igényességét? Nem mindig a megtett kilométerek számítanak a legtöbbet, a jelen esetben alig 11km, de persze az is. Nem csak a túra időtartama a mérce, most 8 óra, persze az is. A megtett szintkülönbség, 1400m már világosan sejtet bizonyos körülményeket. A legjobb indikátor, mégis, ne lepődj meg, az egyszerű konyhai mérleg. Ugyanis, ma reggel mikor felöltöztem, észrevettem, hogy a derékszíjamat szorosabbra kell vennem, nehogy lecsússzon a nadrágom. Aztán kíváncsiságból ráálltam a mérlegre és majdnem 3 kilóval lettem könnyebb. Szóval ez egy jó mérce. Így aztán nem is lephet meg senkit, hogy a traunsteini kaland dobogós helyen végez a mindenkori legkeményebb vállalkozásaim között is.
A Traunstein a Traunsee túloldaláról (ez nem saját kép)
A Traunsee fölé meredeken tornyosuló hegy különlegessége, hogy amolyan rendes, tisztességes turistaút nem is vezet fel rá. Valamennyi ösvény egy-egy A-B Klettersteiget rejt, melyek betyárosan meg vannak tűzdelve kéz-láb bevetését is igénylő 1- kategóriás mászó szakaszokkal. Tulajdonléppeni célomat a pikáns, D-re értékelt karizomszaggató Traunsee-Klettersteig beszállóját a Hernlersteigen át (A/B-Klettersteig) két és háromnegyed óra alatt, cirka 1100 méter szintkülönbség leküzdése után 12:15-kor érem el. Ez a bevezető szakasz egymaga is felér egy “fekete” színezetű túrával.
Enyhítő körülménynek számít, hogy a Klettersteig kilépője egyenesen a Gmundner menedékház sörkertjébe, azaz a teraszára vezet, amit természetszerűleg ki is használok és megérkezésem után (13:05) azonnal le is nyomok egy kancsóval a mennyei nedűből. Az egyszerű egytálétel elfogyasztása után elnézek még a Traunstein csúcsára (1691m), mely alig 15 percnyire van a menedékháztól.
Nyomvonalam letölthető |
.. és plasztikusan ábrázolva |
A hegycsúcs nyújtotta gyönyörűséges panoráma része és egyik csemegéje a Dachstein gleccsereinek a látványa. Néhány percig elidőzve a csúcson kb. 14:00-kor veselkedem neki a lefelé vezető útnak, még nem sejtve, mekkora megpróbáltatások várnak rám.
A Naturfreundesteig a nem egészen konvencionális leereszkedés garanciája. Az általam ez idáig megismert völgybeszálló ösvények és turistautak lankásabb szakaszokat is kínálnak, különösen az erdősávban (pl. Schneeberg, Rax, stb). A Naturfreundesteigen szó sincs ilyesfajta lazsálásról. A Traunsteinhausnál (Naturfreunde menedékház, a másik menedékház) kezdődő Naturfreundesteig, mindvégig nagyon meredek. Az 1300 méteres leereszkedés végig nagy figyelmet, biztos lépéseket igényel. Karból is kell dolgozni a drótkötéllel és kapaszkodókkal ellátott szakaszokon. Kletterező, vagy valamiféle ehhez hasonló kesztyű kifejezetten ajánlott.
Közben a dilemma, hogy használjam-e a túrabotokat, vagy inkább mégsem, minduntalan előkukackodik. A drótkötéllel biztosított szakaszokat ugyanis (vasalt) segítők nélküli hajmeresztő ereszkedések váltogatják. Mire elővenném a botokat, újabb drótköteles szakaszok jönnek, majd létrák és a függőleges sziklafalba vert vaslépcsők.
Nem igazán válik örömre, hogy a tájékozódás az átlagosnál nagyobb figyelmet igényel, a piros turistajelzés alaposan megkopott, és lefelé jövet, néhány helyen még napsütésben is elvéthető. Szürkületben, ködben elég rázós lehet. A felső szakaszon, jó néhány jelzés nélküli kitaposott út párkányok széleire csalogat. A nehézségek elkísérnek egészen a Naturfreundesteig lenti beszállójáig.
A hosszúra nyúló és túlságosan meredek leereszkedés egyáltalán nem nyeri meg a tetszésemet. Fogadkozom is, hogy ha újra jövök, akkor lefelé inkább a Hernlersteiget választom, bár nem lehet tudni, hogy az, milyen “fíling” lefelé jövet. Ahogy a szédületes mélységek mezsgyéin araszolgatok lefelé, kezdem nagyon unni, hogy a lábizmaim állandóan pattanásig feszülve próbálják testem gravitációs gyorsulás okozta tömegét visszatartani. Később aztán egy önkéntes visszalátogatás puszta gondolatát is elvetem. Teszem ezt annak ellenére, hogy maga a főattrakció a Klettersteig, ismétlésre érdemes lenne.
Százméterenként (függőleges értelemben) próbálok szusszanni egyet és közben úgy tapasztalom, hogy az Traunsee távoli víztükre még ugyanolyan mélyen fekszik alattam, mint korábban. Ráadásul, ahogy így lefelé haladok és a környező meredek sziklafalak közé érek, egyenes olyan érzésem támad, mintha még magasabban lennék, mint korábban. Ez persze csak pszichét terhelő optikai csalódás, mely azt sugallja, teljesen hiábavaló mindenfajta leereszkedési kísérlet, a hegy a fogságában tart.
Negyed hat, mire a Naturfreundesteig beszállójánál megkönnyebülve kiszállhatok. A nap már éppen bukna lefelé a szemközti hegyek mögé és a parkolóhoz visszafelé vezető alagutakban koromsötétség honol. Egy fél órával később villanylámpa használata sem tűnne egészen rossz ötletnek.
A Traunsee Klettersteig egy meredek, kifejezetten jó kondíciót igénylő túrába van ágyazva. Bele kell törődni a ténybe, hogy bár a Klettersteig ugyanazt adja, mint a kalauz ígéri, mégis csak az erőtartalékok egy töredék részét igényli. Valószínűleg ezért nincs tülekedés a beszállónál sem. Egyedül vagyok, amikor nekiveselkedem, és a mintegy ötvenperces mászás közben sem akadok senkibe.
Traunsee Klettersteig und Traunstein Gipfel
Zurück zur ungarischen Version
Der Traunsee Klettersteig ist zwar ein schönes, lohnendes und echt würziges D, jedoch nicht besonders hoch (160m) und daher hält sich der Zeitaufwand der Begehung mit knapp 50 Minuten in Grenzen. Trotz all dem mit bis zu 7 oder 8 Stunden Gesamtzeitaufwand muss gerechnet werden, wenn man sich entscheidet den Klettersteig zu besuchen. Der Einstieg ist in beachtlicher 1500m Seehöhe und die erste Hürde bereiten die 1100 Höhenmeter auf dem zum Einstieg führenden Hans Hernler-Steig.
Der Traunstein im Allgemeinen charakterisiert sich durch sehr steile Aufstiege. Es führt eigentlich kein Normalweg hinauf. Man wählt entweder den zum Einstieg des Attersee-Klettersteiges führenden Hernlersteig (auch ein Klettersteig B) oder den etwas längeren Naturfreundesteig (Klettersteig B). Beide sind zusätzlich auch mit 1- Kletterstellen beseht, daher wirklich nichts für konditionsschwache Greenhorns.
Der blau markierte Teil… |
… ist hier rot eingezeichnet, die Sicht von der Traunsteinhütte |
Die vom Tour gestellten Ansprüche lassen sich mit faktischen Zahlen zwar untermauern (1400 Höhenmeter, 8 Stunden brutto Zeitaufwand, aber nur geringe 11 Kilometer) jedoch die Tatsache, dass ich am nächsten Tag auf der Waage stehend um geschätzte 2-3 Kg leichter geworden bin, lässt sich die Dimensionen der Gesamtanstrengungen erahnen. Wahrhaft eine der härtesten Ausflüge die ich je unternommen habe (alte Berghasen sollten wegschauen, rein subjektive Einschätzung eines Quereinsteigers).
Im Lichte der oben erwähnten lässt sich gut erahnen, das trotz Wochenende und bestens geeigneten Bergbedingungen, am Einstieg des Klettersteiges gibt es kein Stau. In der Wirklichkeit bin ich seelenalleine als ich meinen Karabiner einhänge. Knapp vor meiner Ankunft habe ich zwei Kletterer in der Wand gesichtet. Das war schon alles. In der Gmundner Hütte mein Erdäpfelgulasch verzehrend nehme ich weitere Unternehmenslustige beim Aussteigen wahr.
Nichts als blauer Himmel und herrlicher Fernsicht bis zum Dachstein. Das ist mein Lohn für die bisherigen Anstrengungen. Beim Gipfelkreuz ahne ich noch nichts über die Härte und Länge des über den Naturfreundesteig geplanten Abstieges. Es ist ein Dilemma ob ich knieschonend mit oder ohne Stöcke den Abstieg antreten sollte. Wegen der Drahtseilsicherungen packe ich meine Teleskope doch ein und verlasse ich mich auf meine Beinmuskulatur. Bei ungesicherten steilen Passagen hinab fehlen mir meine Stöcke sehr, jedoch von aufsteigenden Bergsteigern weiß ich, dass weitere ziemlich langen Drahtseilpassagen folgen noch.
Problematisch finde ich die blassen roten Wegmarkierungen. Einmal verliere ich sie und falscher Spuren folgend werde ich zu einer steil hinunterfallenden Kante geleitet. Zum Glück zurückblickend sichte ich sofort nicht sehr weg entfernt ein Pärchen aufsteigen und dadurch weiß wo die verlorene Markierungen liegen.
Der Naturfreundesteig überrascht mich auch mit einem äußerst unangenehmen optischen Phänomen. In der Tat kann ich am Höhenmesser ablesen, dass ich mich ständig Abwärts bewege, jedoch die Bergkulisse, die Felswände, welche immer knapper von rechts und links den Steig in die Zange nehmen, täuschen das Gegenteilige vor. Es schaut rein optisch so aus, als ob ich mich keinen Meter hinunter bewegt hätte und auch nach mehreren hundert zurückgelegten Höhenmeter noch immer in der gleichen Höhe oder sogar höher wäre. Der Naturfreundesteig ist wahrhaft ein harter Abstieg der Beine und Arme fordert.
Eigentlich hat mich der mit steilen Passagen ununterbrochen reichlich gesegneter Abstieg nicht gerade zum künftigen Rückkehr animiert. Wenn schon, dann Absteigen werde ich eher über den Hernlersteig. Zwar habe keine Ahnung wie er sich in umgekehrter Richtung anfühlt, aber aufgrund Aufstiegserfahrung schätze ich es weniger mühsam ein.
Sztefano-Space 