Sztefano-Space

Ez a Schneeberg tetejére (Klosterwappen 2076m) vezető több mint nyolcórás körút egy kemény kondícióteszt, melynek során majdnem 1600 méter szintemelkedéssel és 15 kilométeres távval kívántam szembesíteni önmagamat. A megpróbáltatásokhoz hozzájárul az út első jelöletlen szakaszán a tájékozódásban való jártasság  illetve az alapfokú nyomolvasás-nyomkeresés szükségessége.

A táv (Höllental, Stadelwandgraben, Märchenwiese, Klosterwappen, Kientalerhütte, Ferdinand-Mayr-Weg, Höllental) cirka 15 km, 1590m szintemelkedés, bruttó 8:30 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Didergetően hűvös reggelen, 7:20-kor indulok útnak a Weichtalhaus alatti parkolóból, mely normál esetben, hétvégeken, terjedelmes méretei ellenére is színültig van autókkal. A hétköznapnak tulajdonítható, hogy most szálegyedül vagyok. Alig 5-6- perc gyaloglás a Höllental főúton elérni a Stadelwandgraben bejáratát. Ugyan itt is van egy parkoló, de mivel (remélhetőleg) majd a Weichtalhaus felől fogok érkezni, jobbnak láttam oda leparkolni.

Az elején, az ösvényen még jól követhető, ugyanis az Stadelwand falaihoz igyekvő sziklamászók is rendszeresen erre járnak fel. Feljebb az árok egy szélesebb, sziklagörgeteggel kitöltött vályúba nyílik. Tanácsos mindvégig az árok jobb oldalán, az erdőben vezető ösvényen maradni és nem rátérni a sziklafalakhoz csábító, kitaposott utakra.

Távolodva a Stadelwandtól, a nyomok valamelyest halványodnak, hiszen erre már a sziklamászók nem járnak. Egy lankásabb, sőt lejtővel is tarkított rész után vihar döntötte erdőhát következik. Nem tudom, hogy vajon csak a korai szezonnak köszönhető-e, avagy egyébként is ilyen őserdei viszonyok vannak errefelé, de annyi bizonyos, hogy számtalan hatalmas kidőlt fenyő zárja el az utat. Helyenként nem is egy, hanem mindjárt három-négy fatörzsön kell mászva, kúszva, avagy nagy ívben kitérve átverekednem magam. Ezek a műveletek lassítják a haladást. Megesik, hogy a hátizsákot is le kell venni ahhoz, hogy egy szűk résen átpréseljem magam. Mindezek felett a legkellemetlenebb, hogy egy-egy ilyen akadályverseny után keresgélnem kell a már nem egészen jól kivehető ösvényt. Egy alkalommal sikerül a semmiben találnom magam és csak az égtájakra, illetve a GPS-en látható nyomvonalra hagyatkozva keresgélem a helyes csapást. Néhány perces botorkálás után ez sikerül is. Elvileg a kitaposott út mellőzésével is célba lehetne érni (Märchenwiese), de az ilyen úttörő magatartás extra adag erőfeszítéssel jár, egyrészt az aljnövényzet és az itt-ott kiálló sziklakitüremkedések miatt, másfelől pedig a kitaposott út fonala megfigyelésem szerint mégis csak a lehető legsekélyebb emelkedés garanciája.

Fellélegzem tehát, amikor kiérek az 1400m tengerszinti magasságon fekvő Mesemezőre (Märchenwiese) ahol Bécs város egyik, normál esetben lezárt vadászkunyhója található. Innen még 100 méter jelöletlen erdei szintemelkedés következik egy halvány csapáson a Grafensteig vonaláig. Innétől kezdve minden turistaút jelölt, ami mégis nagy könnyítés. Például szinte kiabálnak a frissen zöldre pingált jelek, melyek tehát a Grafensteigről a Schneeberg csúcsára vezetnek.

A zöld turistaút erdővel indít, majd hamarosan törpefenyők között nyílik ki a kék égbolt, hogy alig negyedóra elteltével ismét változzon a kulissza. Hirtelen lépek ki a mintegy vállmagasságig érő bozótosból a semmivel határolt kopár sziklákra. Elcsodálkozom ezen a hirtelen végbement változáson, és szükségem van néhány percnyi ocsúdásra, hogy megszokjam a további utamat szegélyező mélységeket és a szokatlanul nagy távolságokat.

A sziklavilágnak azonban 1700m magasság körül ismét csak vége szakad és a csúcsig füvel benőtt virágokkal szórt hegyháton kaptatok. Hosszú az út és meredek a kaptató még az után is, hogy feltűnik a Klosterwappenre telepített radarállomás teteje, mely valamiféle optikai csalódás folytán, mintha csak karnyújtásnyira lenne.

A csúcson élénk hideg szellő fogad. A felhevült test minden ízében protestál ellene. Felveszem tehát a mellényemet, és mindjárt jobban érzem magam a csúcskereszt szeles tövében. Betérő következik a Fischerhüttebe, ahol a tradíciónak megfelelően lencsét rendelek a szintén tradicionális magyar felszolgáló személyzettől, majd  a Wurzengrabenben ereszkedem alá. Az árok alján még maradt némi hó. Kíváncsian szemlélgetem a terepet egy potenciális sítúrázó szemszögéből. Miután a hó már csak mutatóban maradt, nehéz megállapítani a terep téli igényességét. Nyilván sokat számít, hogy milyen mély a hó és hogy milyenek az egyes hórétegek.

A Wurzengraben közepébe egy másik sítúrázók által kedvelt árok, a Schneegraben torkollik. Megítélésem szerint a Schneegraben mindenképpen szélesebb és amennyire így lentről meg tudom ítélni, barátságosabbnak is tűnik. Gondot jelenthet viszont a két árok végét elálló vegetáció, mely igaz nagyrészt törpefenyőkből áll. Két-három méteres hótakaró esetén nem jelenthet akadályt.

Ilyesféle gondolatokkal foglakozva érem el az ÖAV egyik menedékházát. Itt balra fordulok a Kientalerhütte felé. Bár most hivatalosan is jelzett turistaúton haladok, a téli viharok nyoma, a kicsavart, az útra keresztbezuhant fenyők még nincsenek eltüntetve. Ismét csak nyomolvasásra van szükség ahhoz, hogy a kerülgetések alkalmával ne vétsem el az egyébként sárgával jelzett turistautat.

A Kientalerhütte csak hétvégeken, illetve ünnepnapokon tart nyitva. A szabadban álló padok egyikére leülök inni és szusszanni egyet. Innen már aztán ismerős útvonalon haladok lefelé. Még hosszú ereszkedés vár rám, cirka két óra a Höllental és a Weichtalhaus. Különösebb intermezzók nélkül érek vissza a parkolóba. Jólesik leereszkedni a Schwarza meredek partján és egy kicsit felfrissülni a hideg patakvíztől. A vállalkozást kondíció- és állóképességi tesztnek szántam, melyet így utólag is sikernek könyvelhetek el.

Klosterwappen via Stadelwandgraben VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Juhé, végre jó idő, gyerünk a hegyekbe! Célom a Schneeberg egyik darabontja, az 1602 méter magas Krummbachstein, ahol még eddig nem volt szerencsém tiszteletemet tenni. Mivel délutánra heves zivatarokat jósoltak a szakértők, jó korán elindulok. Az nem olyan nagy gáz, ha visszafelé haladtomban kap el a zivatar. Payerbach/Reichenau vasútállomása előtt hatalmas parkoló tesz jó szolgálatot a hegyekbe igyekvőknek. Majdnem pontosan 7:30-kor kezdem meg a több mint 7 órás, 17km hosszú és cirka 1160m szintemelkedés leküzdését megkövetelő körutat.

A táv (Payerbach, Eng, Freidrich-Haller-Haus, Krummbachstein, Lackabodengraben, Payerbach) cirka 17 km, 1160m szintemelkedés, bruttó 7:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Az óramutató járásával azonos irányba lenne tanácsos elindulni, azaz Eng – Mitterberggraben – Friedrich Haller Haus – Krummbachstein – Alpleck – Lackabodengraben – Eng útvonalon. Ennek főleg a Krummbachstein csúcsára nyugatról felfelé vezető a meredekebb kaptató az oka. Az ellenkező, azaz keleti irányban lankásabb terep teszi kellemessé az ereszkedést. Általában jobb a meredekebb utat felfelé megválasztani. Lefelé meg a térd is köszöni, ha nem feszülnek a pattanásig az inak.

A fenti klasszikus forgatókönyv nagy bökkenője a Friedrich Haller Haus menedékház, mely szerencsétlen módon még a csúcs alatt (és előtt) állja el az utat. Aki ha betér (és miért ne) előre iszik a medve bőrére, majd pedig teli gyomorral kénytelen megkezdeni a végső csúcsostromot. Erről pedig már Robert Rosenkranz is levette a szenteltvizet és idei beszámolójában elkárhoztatja az ilyesféle gyakorlatot.

Sikeres csúcsostrom után örömmel térek be elektrolit pótlás céljából az utamba eső menedékházak valamelyikébe, de előtte, csak kivételes esetben. Ilyen talán csak egyszer fordult elő velem. Most sincs szándékomban felborítani a jól bevált sorrendet. Meredek kaptató ide, lankás ereszkedés oda, megfordítom a kört és az óramutató járásával ellenkező irányban vágok neki.

Így, vagy úgy, a kirándulás java egy sziklába vájt biztosított turistaúttal veszi kezdetét (Mariensteig), ami egy nedves szurdokba vezet. Neve Eng, jelentése értelemszerűen szűk. A múlt század első feléig a kitermelt fát a szurdok allján csúsztatták le a völgybe. A facsúszda régi korhadt darabjai mindmáig láthatóak, sőt, kulturális érdekesség, hogy a csúszda rekonstruált szakaszát most is meg lehet csodálni.

Az Eng végében kell végleg eldönteni, hogy csúcsmászás előtt, avagy utána jöjjön-e az ebéd. Korábbi érvelésem értelmében, a lazítást csúcsostrom után látnám szívesebben. Tehát, nem térek le balra Knofelben felé, hanem követem az eddigi irányt a Lackabodengraben allján, mely egyben az Eng folytatása is.

Két oldalról magas sziklafalak között mérsékelten emelkedik a turistaút. Nyáron, kánikulában kifejezetten kellemes lehet erre poroszkálni. Most viszont felveszek egy hosszú ujjú trikót, mert itt-ott megdidergek a hűvös fuvallatoktól. A harmat, meg az éjszakai eső áztatta nedves aljnövényzet miatt a nadrágom szára percek alatt loncsnedvesre szívja magát (a kullancsok miatt az erdőben sosem viselek rövidnadrágot).

A folyamatosan emelkedő ösvény, egy széles erdei utat keresztezve ér ki a ragyogó napsütésbe. A nadrágom is gyorsan szárad, mert innentől kezdve a Krummbachsteinre felvezető gerincen haladok. Édes illatok bódító kavalkádja kísér szinte az elejétől a végéig. Már a szurdokban is érezhető volt egy magas szárú kékes virág átható illata, de ez mind semmi ahhoz, ami a csúcshoz közeli alpesi legelőn fogad. Tehenek még nincsenek, így nem kell a tehéntányéroktól sem tartani. Átadom magam az édes világmindenség teljes élvezetének. A melengető (de még nem forró) napfény, a szellő lágy simogatása, a kék égbe ágyazott hófödte Schneeberg magasztos látványa, a természet harsogóan zöld kulisszái és persze az apró alpesi virágok fenséges, intenzív illata megteszi a hatását. IGEN! Ez az, amiért érdemes idejönni. Gyógyír testnek-léleknek. Június az alpesi legelők tavasza. Ilyenkor borul virágba a mező és a levegő tele van milliónyi rajzó ízeltlábú szüntelenül zümmögő hadával.

Az út utolsó szakasza kilép a törpefenyős magashegyi környezetből és kopár sziklákon vezet a csúcskeresztig. A Krummbachstein tetején alig van hely, szemben az olyan hegycsúcsokkal, mint a szomszédos Klosterwappen, ahol akár egy hadsereg is elfér. Itt fenn viszont megfontoltan, óvatosan kell lépegetni, mert egy rossz mozdulat és hosszan tartó zuhanás lehet a következménye.

A csúcsról nyugati irányba, azaz a Friedrich Haller Haus felé zölddel jelölt ösvény valóban nemcsak jóval meredekebb, mint az, amelyen érkeztem, hanem önmagában is hosszabb, cirka 100m szintsüllyedés mély. Ezután szelídül a terep és a Friedrich Haller Hausig, illetve azon túl sincs több ehhez hasonló meredély.

A menedékház konyhája elsőrangú. Így utólag is úgy gondolom, érdemes volt megfordítanom a kört és csak dolgom végezetével betérni. Elképzelhetetlennek tartom, hogy jóllakottan nekivágjak a csúcsnak. Lefelé bandukolva nem okoz gondot. A Mitterberggraben egyre mélyülő árnyékos árkában enyhül  a nap heve. Egy órányi séta után elérem az Enget, illetve azt a pontot, melyen korareggel letértem. Innentől számítva aztán már ismerős a terep, hiszen pontról pontra követem saját nyomomat. Egy meleg zápor söpör végig a vidéken, de olyan sűrű az erdő lombkoronája, hogy az esőcseppek csak gyéren érnek. Nem is kell esőkabátot bontanom. Zivatarnak nyoma sincs. Mire a parkolóba érek, ismét tűz a nap, csak az aszfalt nedves felülete árulkodik az iménti zuhancsról.

Krummbachstein VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL

Változékony, bizonytalan időjárás esetére, tartogattam ezt a túrát, mely az Anninger magaslat erdővel sűrűn benőtt hátán visz kilátótól-kilátóig, változatossá téve a nem egészen rövid, cirka 23 kilométerre szabott utat. Bár az út legmagasabb pontja alig-alig ér 650m fölé, mégis majdnem pontosan 1000m szintemelkedést lehet összeszedni. A kiruccanás bruttó 8-9 órájába viszont belefér bőven egy-másfél óra pihizés is.

A táv (Mödling, Mödlinger Klettersteig, Husarentempel, Wilhelmswarte, Kleisheimwarte, Mödling) cirka 24 km, 1000m szintemelkedés, bruttó 8:15 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. Piros számok jelentése: 1-Klettersteig vége, 2-Várrom, 3-Husarentempel, 4-Jubiläumswarte, 5-Wilhelmswarte, 6-Klesheimwarte (Otto Proksch Hütte).

A nap még óvatosan mosolyog, amikor beszállok a Mödlinger Klettersteigbe (B/C), hogy imígyen jussak fel első célpontom, a mödlingi várrom magasságába. Aki történetesen nem kívánja ilyen megerőltető taktikával kezdeni, kétféle alternatívája van. Vagy a Klettersteig beszállójától jobbra felfelé induló kaptatós árkot választja (a kletterezök itt ereszkednek le dolguk végeztével), vagy pedig nagy ívben balról, biztonságos lépcsökön át kerüli ki Mödling szikláit.

Már javában borong az ég, mire a várromhoz érek és végigjárom a régmúltat idéző falakat, majd a völgykatlanba szorult Förenhofon át közelítem meg második célpontomat, a 19. században klasszicista stílusban épült, napóleoni időket idéző huszárok templomát (Husarentempel). Az emlékmű az Anninger legészakiabb csúcsán helyezkedik el és természetszerűleg némi szuszogásos verejtékezés a feljutás ára. Innen harmadik célpontom, a Jubileumswarte és az Anningerhaus felé veszem az irányt.

Közben az időjárás beváltja fenyegetéseit és megnyitja csatornáit, minek következtében egy terebélyesebb fa alatt a hátizsákból sorra kerülnek elő az ilyen esetre tartalékolt kellékek, az esőkabát, az esőnadrág és még a hátizsák is kap egy esőponyvát. Miután így felfegyverkezve a kiadós zápor már nem foghat rajtam, megingathatatlanul bandukolok tovább. Elég korán, 11 óra után érem el az Anninger menedékházat és mivel továbbra is esik, úgy döntök, hogy előbbre hozom az ebédidőt. Mint kiderül, ez nagyon jó elhatározás, mert mire végzek, az égi áldás első felvonása is befejeződik. Kényelmesen elbandukolok tehát a Jubileumswarte elnevezésű kilátóhoz, mely éppen a fák koronája fölé nyúlik ki, és remek panorámával jutalmazza a látogatókat. Sikerül megfigyelnem, ahogy a Hohe Wand távolról is jól felismerhető jellegzetes sziklafalát szürke fellegek kiadós záporesővel öblögetik. A kissé távolabbi Schneeberg is efféle sorsban osztozik.

Ezután részleges napsütésben negyedik célom a Wilhelmswarte felé veszem utamat. Némi szerény emelkedők leküzdése után a kilátóból hasonló panoráma tárulkozik elém. Ötödik célom a szintén kilátóval rendelkező Otto Proksch menedékház felé poroszkálva ismét nyakamba szakad az ég és gyorsan újra esőkabátot kell magamra kapnom. A menedékházhoz érve sajnálkozom egy kicsit, hogy az intenzív eső miatt nem készíthetek felvételeket. A fényképezőgépem, tudomásom szerint nem vízhatlan. Kompromisszumos megoldásként úgy döntök, betérek egy kávéra, hátha közben ismét szerencsém lesz, és eláll az eső. Mázlim van aznap. Amint fizetek és kilépek az ajtó elé, már csak gyéren csöpörög. Felmászok tehát itt is a kilátóra és mire leérek, teljesen eláll az eső.

Az Otto Proksch menedékház egyben túrám legdélebbi pontja is, ahol egy nagyobbacska kanyar után ráfordulok az északkeleti irányba mutató Beethoven turistaútra és megkezdem a visszafelé vezető sétát. Az idő egyre javul, majd mire Gumpoldskirchen fölé érek, tejesen eltűnnek a felhők és az ég legcsodálatosabb kékjébe, jómagam meg rövid ujjúba öltözöm.

A további gyaloglás eseménytelenül telik el. Elérem a Mödlingi Klettersteig kiszállóját, ahol reggel megkezdtem a túrát, majd a turistaúton északkelet felé továbbhaladva nagy ívben a völgybe szállok. Nem tagadom, a több mint 8 órás menetelés után örömmel és gyorsan válok meg bakancsomtól. Közben reménykedem, hogy az időjárás jóvoltából nem kell további alternatívtúrák után kutatnom, és a tarsolyomban nyugvó komolyabb vállalkozások valamelyikével folytathatom az idényt (bár ahogy az elörejelzést nézem, inkább csak óhaj marad).

Anninger VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL