Az osztrák Elő-Alpokat nem sújtotta olyan fergeteges erővel a minap betörő tél, mint az M1-t. Azt viszont túlzás lenne állítani, hogy Alsó-Ausztria hegyein kíméletesen vonult volna végig. Nyomában a lavinaveszély tetőzött. Még az egyébként teljesen ártalmatlan Türnitzi-Alpokban is hármas, azaz narancsszínű vészjelzés volt érvényben (az alábbi kép már a vasárnapi, lényegesen nyugodtabb helyzetet ábrázolja)
Másfelől meg szombatra a két héttel korábbihoz hasonló felhőtlen, ragyogó napsütéses időt jósoltak a szakma művelői. Ezt, gondoltam, egyszerűen nem szabad kihagyni, és egy olyan útvonalat kerestem, mely tisztes távolban van a lavinaveszélyes lejtőktől. Választásom a Türnitzer Högerre esett. A Högerre több turistaút is visz, de télen inkább csak kettőt javallnak a kalauzok. Délnyugatról, a Högerbach patak árka a sítúrázók ösvénye. Keleti irányból, Hohenberg felől a Steinparztalon (árok) át is biztonsággal fel lehet jutni a Geschwendt menedékház érintésével arra a hegygerincre, melyen az ösvény visz.
Bevallom őszintén, nem voltam benne biztos, hogy elérem a célomat. A Gschwendt menedékháztól még kétórányi gyaloglásra van a csúcs, megjegyzem, nyári-őszi viszonyok esetén. Nem nehéz elképzelni, hogy a hegygerinc védtelen szakaszain az orkánszerű szélvihar miféle építményeket képes emelni. Méteres hóbuckákon át nemcsak lassabb a haladás, de felőrli az erőtartalékokat is. Egy újabb combgörcsöt (musculus adductor longus) meg egyáltalán nem kívántam megkockáztatni. Úgy döntöttem tehát, hogy a menedékházig mindenképpen felkaptatok és majd a körülmények tüzetes vizsgálata alapján döntök, merre menjek. A tartalék „B” terv, a menedékház feletti hegycsúcs a szerényebb Linsberg meghódítása volt.
Kicsit nyugtalanított, hogy néhány fórum és kalauz szerint a Gschwendt menedékház fölötti északi lejtő kedvezőtlen viszonyok esetén lavinaveszélyes lehet. Korábban még nem volt az, ugyanis évekkel korábban itt sífelvonó működött, és tehát gondozták a terepet. Mára már csak a felvonók rút, rozsdásodó oszlopai és szellemeket idéző, omladozó épületei csúfítják a tájat.
Pompázatos téli időre készülve indultam útnak pirkadatkor. Még napozóval is bekentem az arcomat, mert két hete láthatóan túladagoltam az ultraibolyát. Csalódással kellett konstatálnom, hogy amikor leparkoltam a Steinparztalban, sem kék eget, sem pedig napsütést nem leltem. De ez még mind semmi! Alig tettem meg néhány lépest és havazni kezdett, nem is akárhogyan. Sűrű hóesésben kezdtem meg tehát a napsütésesre tervezett kiruccanást. Ez nem volt jó ómen. Így nézne ki az országszerte várható napos idő?
Hamarosan felveszem a hótalpaimat, bár még bakancsban is lehetne boldogulni. Amikor hátranézek, látom, hogy egy páros tűnik fel mögöttem, hátizsákjukon hótalpakkal. Na, gondolom, ha szerencsém van, akkor közös a célunk. Hármasban, egymást támogatva, felváltva taposva az utat, minden bizonnyal célba érünk. Lassabbra is veszem a tempót, hogy mihamarabb utolérjenek és szóba elegyedek velük.
Martin és Roland első célja, a Gschwendt menedékház még egyezik az én elképzelésemmel, de ők St. Aegydbe tartanak a Linsbergen és Palmaueron át. Egyetlen pillantással felmérem a felszerelésüket és konstatálom, hogy egyiküknek hatalmas, 30’’ Tubbs hótalpa van. Mély hóban verhetetlen, legalábbis az én szerényebb 24’’ hótalpaimhoz viszonyítva.
A menedékház felé kaptatva az árokban egyre magasabb a hó. Itt mindjárt megnyilvánulnak a nagyobb hótalp előnyei. Maradok a srácok nyomában, majd amikor félreállnak egyet szusszanni, javaslom, hogy cseréljünk és majd én állok az élre nyomot taposni. Elhamarkodott döntés. Kétszer olyan mélyre süppedek. Mintha két, de inkább három lépcsőfokot fognék egyszerre. Nem adom mindjárt fel, mert van az embernek büszkesége is, de nyilvánvalóvá válik, hogy a nagy hótalpakkal nem vehetem fel a versenyt. Az öreg sífelvonó völgyi állomásig bírom a strapát aztán kapitulálok és engedem a nagyhótalpakat előre.
A völgykatlanba mélyébe ágyazott Geschwendt menedékház fölött szűziesek a lejtök. Hiába kémlelek. Napot sem látni, és felfelé vezető nyomok sincsenek sehol. Ez nem jó jel. A havazás ugyan közben abbamaradt, de az ég szürke fellegei nyomott hangulattal szolgálnak.
Tanácsosnak találom továbbra is a társasággal tartani. Bemegyünk a menedékházba és egy-egy üveg sörrel pótoljuk a kazán folyadékveszteségeit. Közölöm velük, hogy ha nincs ellenükre, akkor Palmauerig elkísérném őket, majd onnan visszafordulok. Ennyiben maradunk. Egy jó félórás pihenő után neki is eredünk a Linsbergnek. Martin a hatalmas lapátjaival elöl, jól tapossa a mély havat, mi meg utána. A jövő szezonban tán beszerezhetnék egy ehhez hasonló modellt, mély porhó esetére.
A hegyvonulat gerincére érve szembesülünk a viharos szél alkotta díszlettel. A gerinc teljes hosszában méteres hóátfúvásokkal tarkítva. A német Wechte tipikusan egy olyan hódűnét jelent, melynek széltől elfordított oldala függőlegesen zuhan alá. Esetenként a meredek fal fölé egy nyelv is belóg, ami egy ilyen klasszikus fomáját megadja. Ez a fölülről nem látható labilis kiugrás egy ember súlyától leszakadhat. Balesetek gyakori oka.
A csapatunk lavíroz a süppedös hóakadályok között. Némely dűnére felkapaszkodunk, másokat megkerülünk. Közben mintha az ég is barátságosabb arculatot öltene. Itt-ott kisüt a nap és ezek a napsütötte szakaszok egyre hosszabbra nyúlnak. Közben állandó le és felfelé tartó taposással érjük el a Linsberg kereszt nélküli jellegtelen csúcsát. A tartalék tervem tehát máris megvalósult. Rövid pihenő után folytatjuk az utat Palmauer felé. Még semmi okom kételkedni, hogy hamarosan el is érjük. Korai öröm.
A Linsbergről lefelé araszolgatva, a hegygerinc kibukkanó sziklái állják az utunkat. Olyan mintha a hegy földből készült bőrét kiszakították volna szikla csontjai. Balról tehát szakadék, jobbról meg egy pikánsan meredek hegyoldal. Traverzálva lehet kikerülni a sziklás részt. A fák kérgén itt-ott látszik az eredetileg is szűkre szabott turistaösvény jelzése, de kidőlt fák és a mély hó akadályozzák a képzeletbeli csapás követését. Improvizálás jön. Mélyebbre kell szállni az egyre meredekebb hegyoldalon. Bal kéz felöl sziklafal, jobbról meredély. A lecsúszás veszélye nélkül pillanatra sem lehet biztonságosan megállni. Amikor arra gondolok, hogy ugyanezen az úton kell majd visszajönnöm, akkor rossz érzésem támad. Hallgatni kell az ösztönökre! Határozok, azonnal visszafordulok, bár sajnálom, hogy így lőttek a csúcskereszt fotónak a Palmaueron. Egy arra alkalmas helyen elbúcsúzunk egymástól és szívdobogva indulok vissza a nyaktörőn. Fényképet nem is készítek, mert ilyen helyzetekben az nem prioritás.
Csak akkor fújom ki magam megkönnyebbülten, amikor ismét elérem a Linsberget. Innen jól lehet látni a Högert, a Hinteralmot és a Reisalpet. Mintha az idő is megenyhült volna miután visszafordultam. Az út további, lefelé tartó része ragyogó napsütésben és főleg eseménytelenül telik el. Jó kis sztori volt ez is, de a Högert még majd alkalomadtán okvetlenül beveszem. Ja, és persze a Palmauert is.
Sztefano-Space 